Tavaly év végén jelent meg Alice Miller A test kiáltása - A szülői bántás hosszú távú következményei című könyve, amely annak ellenére, hogy a mondanivaló többszöri ismétlése révén könnyen olvasható, érzelmileg megterhelő olvasmány. Szembenézésre, magunkba nézésre, elgondolkodásra kényszerít...

A gyermeknevelési könyvek közt kakukktojás, hisz nem a gyerekekről, vagy a velük kapcsolatos követendő vagy kerülendő viselkedésekről ír. Inkább a terápiás jellegű, önismereti könyvek közé sorolnám, amely nem csak szülőknek lehet érdekes.

„Mindegyik könyvem fő témája a gyermekkori szenvedések tagadása.” - írja Alice Miller „A test kiáltása” előszavában. Ez magyarul a harmadik kötete, amely tavaly jelent meg itthon, (a 2004-es berlini kiadás után 14 évvel), a szerzőnő tizenegyedik – s tudtommal az utolsó - könyveként.

A lengyel születésű, majd Svájcba letelepedett Alice Miller pszichoanalitikus szemlélettel kezdte terápiás munkásságát, majd szembehelyezkedett az analitikusok által képviselt segítői semlegességgel és a gyermekkori – sokszor fájdalmas – emlékeket bagatellizáló és tagadó attitűddel.

A korábban megjelent „A tehetséges gyermek drámája” (Osiris 2016) és a „Kezdetben volt a nevelés” (Pont, 2016) után ebben a könyvében is sokat hivatkozik írók, költők, művészek, tudósok, diktátorok, hadvezérek ( Dosztojevszkij, Csehov, Kafka, Nietzsche, Schiller, Woolf, Rimbaud, Jukio, Proust) önéletrajzára, a gyermekkorukra, az alkotásaikra, a betegségeikre – rámutatva, hogy a gyermekkori élmények és szülői bánásmód az egész életutat meghatározhatja. Leghíresebb kutatásában Adolf Hitler gyerekkorát dolgozza fel, részletesen kimutatva milyen motívumok vezethették Hitlert több millió ember kivégzéséig. (Erről és a „fekete pedagógiáról” a „Kezdetben volt a nevelés” című könyvében olvashattok.)

„A test kiáltása” a negyedik parancsolat romboló erejét, káros következményeit helyezi mondanivalója középpontjába. E parancsolat szerint: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te istened adott neked.” (Kiv 20,12) Alice Miller szerint „ideje komolyan vennünk a gyermekkori megbántásokat és azok következményeit, és megszabadulni ettől a parancsolattól.” A hosszú élet ígérete voltaképp „zsarolás és fenyegetés”, amelyet a második részben ismertetett életutak nem igazolnak.

A szerzőnő szerint

Mit jelenthetnek Miller gondolatai ha babát várunk, vagy kisgyermekeket nevelünk?

Egyfelől nekünk felnőtteknek, szülőknek kell tisztelnünk őket, a gyerekeket, hiszen ezt a viszonyulást őrzi majd meg a gyermek teste (és lelke) ahogy megérintjük őket, ahogy szólunk hozzájuk, ahogy körülötte élünk... Másfelől átgondolhatjuk a saját szüleink iránti érzéseinket, emlékeket, amire talán nem szívesen emlékszünk és gondolatban megszeretgetjük, megvigasztaljuk gyermek önmagunk...

Ki tudja melyik a nehezebb...?!

Előző beszélgetésünk óta négy év telt el! Mi minden történt ebben a négy évben? Hogy van a Szelíd Szülő Szalon és Gazdasszonya?

Sok munkával és tanulással telt az elmúlt négy év, melyben még mindig sokszor háttérbe szorul a Szelíd Szülő Szalon. Vannak lelkesebb és fáradtabb periódusok, amikor tudok írni és amikor kevésbé. Még még nincs rendszer a Szalon mögött, de mindenképp szeretném életben tartani, írok amikor ihletem és energiám van a két állásom és a kislányom mellett. Fontos szakasz zárult le a tavaly év végi klinikai szakvizsgámmal, ami után hivatalosan is gyermekpszichológus lettem, bár itt a Szalonban inkább szülők pszichológusa vagyok; azt képviselem, hogy a szülői érzelmi tudatosság, önismeret, empátia az első lépés, hogy elég jó szülők legyünk, hogy megelőzzük az érzelmi és magatartászavarokat, a konfliktusok elmélyülését.

Milyen újdonságok vannak a Szalonban?

2014-től írok könyvismertetőket különböző gyermeknevelési könyvekről, amelyből egyre több jelenik meg évről évre, ami jó jel, ha a családok – általában főleg az anyák – elolvassák ezeket. Az a célom, hogy minél több gyereknevelési könyvről írjak ismertetőt, hogy segítsem a választást, a tájékozódást ebben a témában.

2016-ban részt vettem az Év Anyavállalata versenyen, ahol különdíjat kapott a Szelíd Szülő Szalon: egy tanácsadást Joó Zsuzsanna  coach-csal, ami nagyon elgondolkodtató és hosszú távon inspiráló volt: azóta is érlelem a tanácsait, észrevételeit. 

Mi a helyzet a Szelíd Szülő Szemináriummal? Mi ez a Szeminárium?

A Szelíd Szülő Szeminárium egy csoportos foglalkozás sorozat, amelyben gyereknevelési témákat és helyzeteket beszélünk át. A csoportban lehetőség van átélni a gyerekek helyzetét, rálátni saját eddigi megoldásainkra, begyakorolni új reakciómódokat és megtapasztalni a csoport erejét. A Szalon ezzel a programmal indult, de a csoport-szervezési szakaszban legtöbbször elakadok, az egyéb életterületeim elviszik a fókuszt. Ráadásul, amikor utoljára komolyabban terveztem Szemináriumi csoportot, kiderült, hogy a nagymamám súlyos beteg és hamarosan el is veszítettük Őt, ami sokáig elhallgattatott. Érzékeny és derűs asszony volt a nagymamám, nagyon szerettem őt. Visszatérve a kérdésre, a következő tanévben tervezek új Szeminárumi csoportot indítani, nagyon jó lesz!

Mit hoz a jövő? Mit tervezel idén és a következő években?

A rendszeresség és a rendszer kiépítése továbbra is kihívás. Szeretnék olvasni és írni, ez a legfőbb és legminimálisabb célom. A Szelíd Szülő Szalon kulcsszavai továbbra is a gyermeknevelés, érzelmi nevelés, az érzelmi problémák megelőzése, az együttműködésen, bizalmon, kölcsönösségen alapuló szülő-gyermek kapcsolat segítése, és szeretnék nagyobb súlyt helyezni a várandósság érzelmi támogatására, mert azt gondolom, hogy az újszülöttre való ráhangolódási készség segíthető egy várandósság alatt érzelmi, pszichológiai támogatással, ami az egész gyermekkort és szülő-gyerek kapcsolatot pozitívan befolyásolhatja! A távoli vízióm egy valódi Szalon, egy közösségi tér, ahol lesz kávé, tea, könyv, és értékes foglalkozások szülőknek, gyerekeknek... Sok elképzelésem van, amit lépésről lépésre igyekszem megvalósítani!

/KM/

A beszokás egy folyamat, amit nem érdemes sürgetni, se figyelmen kívül hagyni. Idő kell hozzá, kinek több, kinek kevesebb. Amikor mi felnőttként új munkahelyre kerülünk, nekünk is időbe telik, amíg otthonosan mozgunk, kiismerjük magunkat. A beszoktatásnak is ez a lényege: az új környezet megismerése, a bizalom kialakulása. A legtöbb intézmény lehetővé teszi, hogy eleinte a gyermek a szülővel együtt ismerkedhessen az óvodával, máshol rövid, majd fokozatosan növekvő időben, a szülő jelenléte nélkül szoknak be a gyerekek. Van ahol heti négy nappal kezdenek a gyerekek, máshol az ott-alvással várnak napokat, vagy heteket.

Összeszedtem nyolc szempontot, tanácsot, amivel akár mostantól is segítheted az őszi ovikezdést

Ti hogyan készültök, készültetek az óvodára? Örömmel veszem, ha megírod!

Most összeszedtem a Követendő Közléseket, melyekről itt-ott már esett szó. A listába belevettem néhány nem verbális kommunikációs eszközt is, amelyek az együttműködést segítik. Röviden mutatom most be ezeket. 

 

Írjátok meg, ha kiegészítenétek még valamivel!

A szeretetnyelvek után, most az elfogadás nyelvéről írok, Gordon az értő figyelem technikáját hívja így.

Thomas Gordon alapművére már többször hivatkoztam, de magáról a könyvről csak most írok, mert a Drót magazinnak írt gyereknevelési könyvsorozatomból ez a mű nem hiányozhat.

A „P.E.T.” az az a Parent Effectiveness Training, vagyis a szülői eredményesség tanulásának módszere 1962-ben jelent meg először Egyesült Államokban, majd azóta 32 nyelven több millió olvasóhoz eljutott. Gordon pszichológusként dolgozott gyerekekkel és családokkal, majd munkásságát a tanári és vezetői hatékonyság fejlesztése szolgálatába is állította.

1990-ben jelent meg magyarul F. Várkonyi Zsuzsa fordításában, aki később többek közt megírta a Már százszor megmondtam című olvasmányos és tanulságos saját könyvét magán viselve a gordoni alapokat.

A magyar kiadás címe egy ideig a „P.E.T. A szülői eredményesség tanulása – A Gordon módszer – Hogyan változtathatják a szülők a gyerekekhez fűződő egyoldalú viszonyukat egyenrangú, örömteli kapcsolattá?” majd 2000-től ezt némileg leegyszerűsítve „P.E.T A gyereknevelés aranykönyve” lett a címe változatlan tartalommal. Utoljára tavaly adta ki a a Gordon Kiadó.

A 250 oldalas, jól olvasható, áttekinthetően szerkesztett könyv – bár a gyereknevelésre fókuszál – valójában kommunikációs szakkönyv, a legtöbb kommunikációs készségfejlesztő tréning, tanfolyam merít a gordon-módszerből, annyira alapvető szabályokat, módszereket, jelenségeket ír le. Ha úgy tetszik minden későbbi kommunikációs tanácsadó Gordon köpenyegéből bújt elő. 

Melyek ezek?

A Gordon módszer három legfontosabb eleme közül az első, amit ő az „elfogadás nyelvének” is nevez és több fejezeten keresztül, alaposan körüljárja az „értő figyelem.” Ez azt jelenti, hogy a szülő nem csak a gyermek mondanivalójának a tartalmára figyel, hanem az érzelmi töltetére is, „dekódolja azt” és arra is, illetve elsősorban arra reagál, megnevezve az érzést: látom, feldúlt vagy, te aztán dühös vagy, úgy látom elkeseredtél... Az értő figyelem megnyilvánulása az is, ha más szavakkal, az érzelmekről való benyomásunkat is beleszőve átfogalmazzuk a gyerek mondandóját.

Gordon példája:

„GY: Amióta Zsoltiék nyaralnak, nincs kivel játszanom. Nem tudom mivel töltsem az időt.

SZ: Hiányzik, hogy nincs itt Zsolti, akivel játszhatnál és most nem tudod, mit találhatnál ki, ami szórakoztatna.

GY: Igen. Bárcsak ki tudnék találni valamit.”

Ahogy ebből a példából is látszik, a szülő „csak” érzelmileg tükrözi a gyerek állítását, nem minősít, nem ad tanácsot.

Az értő figyelem hatására a gyerek érzi, tapasztalja, hogy a szülő figyel rá, vele van, nem akar tőle semmit, de elérhető. Megtanulja az érzelmi állapotait az érzelem elnevezéseivel azonosítani, címkézni, a kellemetlen érzések is kimondhatóvá válnak, elmélyíti a szülő és gyermek közti kapcsolatot, és bátorítja a gyereket a saját megoldásait megtalálni.

„Az értő figyelem arra bátorítja a gyereket, hogy önállóan gondolkodjon, maga állítson fel diagnózist a bajról és meglelje a saját megoldását.” (Thomas Gordon)

Az értő figyelemről szóló fejezetek számtalan jó példával segíti a megértést, tisztázzák a hibaforrásokat, a szükséges szemléletet és a beszélni még nem tudó kisbabákkal kapcsolatos tudnivalókat.

A második általam nagyon hasznosnak ítélt eszköz az „én-üzenetek”. Ez azt jelenti, hogy a szülő egyes szám első személyben fogalmaz meg állításokat, vagyis mondatait énnel kezdi, az róla közöl valamit. (Tehát nem a másikról, ami a „te-üzenet”)

Gordon példája:

Én-üzenet: „Jajj, ez nagyon fáj! Nem szeretem, ha megrúgnak!”

Te-zenet: „Rossz kisfiú vagy! Soha semkit ne rúgj meg!”

Ez arra jó, hogy a szülő a saját érzéseit, problémáit fogalmazza meg és a gyereknek marad tere korrigálni a viselkedését, változtatni azon, a saját belátása alapján. Az „én-üzenet” a gyerek felé irányuló bizalmat és felelősséget kommunikálja, azzal, hogy nem mondjuk meg mit csináljon, vagy mit gondolunk róla. A minősítő, bántó jelzők használata rombolja két ember kapcsolatát, míg az „én-üzenetek” gyógyítják, építik azt.

„Az „én-üzenet” elősegíti, hogy a gyerek fejlődjön, és megtanuljon felelősséget viselni saját tetteiért. Az „én-üzenettel” azt is közöljük vele, hogy nem vesszük át a felelősséget tőle, és megbízunk abban, hogy a helyzettel elboldogul; bízunk benne, hogy igényeinket tiszteletben fogja tartani és lehetőséget adunk neki, hogy maga találjon viselkedésének mindkettőnk számára elfogadható irányt.” (Thomas Gordon)

A harmadik általam kiemelt gordoni eljárás a „konfliktusmegoldás vereségmentes módszere”, ami azt jelenti, hogy egy konfliktusból mindkét fél jól jöjjön ki, elkerülve, hogy bármelyikük is vesztesnek érezze magát, kölcsönös megegyezéssel megtalálva a megoldást. Ehhez egy hat lépéses modellt javasol Gordon: 1. fogalmazzuk meg a konfliktust, 2. gyűjtsünk ötleteket a megoldáshoz (brain storming, értékelés nélkül) 3. mérlegeljük az ötleteket, 4. döntés a legjobb elfogadható javaslat mellett, 5. előkészületek a megvalósításhoz, 6. utólagos kiértékelés, hogy vált be.

A különböző kofliktus-megoldásokról öt fejezeten át olvashatunk a könyvben, a vereségmentes módszer gyakorlatát a 13. fejezetben fejti ki Gordon.

„A konfliktusmegoldás vereségmentes módszerével minden egyedi szülő és egyedi gyereke rendezheti egyedi konfliktusát, ha megtudják találni azt az egyedi megoldást, mely mindkét fél számára elfogadható.” (Thomas Gordon)

Az ismertetőből kihagytam legalább két fontos gordoni fogalmat: az egyik a „problémagazda”, nevezetesen, hogy éppen kinek van baja, problémája, bánata; elsősorban a gyereknek és akkor a szülő értő figyelemmel fordulhat felé; vagy a szülőnek, aki én-üzenettel jelezheti ezt.

A másik a „közlés-sorompók”, amelyek dialógus-akasztó megszólalások, különösen érzelmileg telített helyzetben, ezért lehetőleg kerüljük ezeket: utasítás, parancsolás, figyelmeztetés, fenyegetés, prédikálás, moralizálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, kritizálás, hibáztatás, dicséret, egyetértés, kifigurázás, megbélyegzés, értelmezés,elemzés, diagnosztizálás, vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás, elterelés, humorizálás, visszavonulás. Ezekről már korábban volt szó. 

Ezek az kommunikációs eszközök idővel és gyakorlással válnak készséggé, attól függően, hogy mennyire tudunk odafigyelni a szavainkra, a szituációk sajátosságaira. Az értő figyelem, az én-üzenetek és a vereségmentes módszer légkörében felnövő gyerekek egészséges önbizalommal és magas érzelmi intelligenciával vághatnak bele felnőtt életükbe. Elkezdeni sosem késő.

Idén egyszer, nyár elején tartok Szelíd Szülő Szemináriumot, amelyen többek közt ezeket a készségeket is gyakoroljuk. A Szemináriumra már lehet jelentkezni, szeretettel várlak! 

Finom és olykor sziklanehéz azonosulás és elkülönülés zajlik le ebben a folyamatban: a nő egyszerre a magzat és önmaga anyja – milyen lehetett nekem ott benn, milyen lehetett az anyámnak, jól élte meg vajon, vagy utálta magát... – és átalakulnak, átszíneződnek a korábbi kötelékek.

Milyen legendák, történetek keringenek a leendő nagymama szüléseiről, az ő terhességéről, lehet-e kérdezni ezekről? Mit jelentenek ezek a részletek a várandós nőnek? Ébreszthet empátiát, de lehet dühös is. Miért úgy volt, miért nem máshogy...?!

A babavárás negyven hete időt ad erre a (gyász) folyamatra, hogy leányból anyákká váljunk az anyánk mellett, egyenrangúbbá váljunk, saját elképzeléseket alakítsunk ki, saját döntéseket hozzunk. Mintha új ruhát, vagy új szemüveget kapnánk, amin át már máshogy nézünk az anyánkra. Ő is átment ezen, máshogy élte meg, mind máshogy éljük meg, de kihordott, kiszült, s most én várok gyereket, egy másikat, a sajátomat.

Lélektani értelemben ez az elkülönülési folyamat akkor is megtörténik, ha amúgy érzelmileg vagy gazdaságilag még folyamatban van a leválás. Lehet, hogy bizonyos döntéseket nehezebb, vagy lehetetlen meghozni egy függőségi helyzetben, de az a valamilyen élmény, hogy a nő várandós és szülni fog, a sajátja, az ezzel járó lelki folyamatokkal együtt.

Az anyák mindenképp nagy horderejű kapcsolatot jelentenek mind a nők, mind a férfiak életében, számtalan történet, érzelem hangulat, emlék sűrűsödik ebben a kapcsolatban. Az identitásunk egyik fontos táptalaja az anya, mindaz amit tőle kaptunk, vagy nem kaptunk, az ő érzelmi-lelki öröksége az amihez képest meghatározzuk magunkat.

Ennek a perspektívája változik meg onnantól, hogy nagyon szeretne egy nő babát, de nem fogan meg, vagy épp nagyon nem szeretne babát, de a párjának ez fontos, illetve leginkább amikor kiderül, hogy babát vár, és a csöppség még pár centis, de dobog a szíve, mutatja a monitor. Nagyjából innentől kezdődik a folyamat, amelyben a nőből anya lesz és az a komplex érzés-élmény

massza, ami a saját édesanyjához fűzi elkezd megváltozni, kiegészülni.

Mint valami pszichothillerben esik szét a lélek: a magzat és a várandósság is besokszorozza önmagát: minden ember egyszer magzat volt, „pocatlakó”, minden embernek van köldöke, köldökzsinór táplálta... Minden anya élménye ez, gyereket vártak, szültek... Egy ideig szédítő ez a ringlispír, a várandós egyszerre lesz magzat, anya, sőt nagymama...az érzékelés végtelenné tágul, semmi sincs a helyén, mígnem aztán lassul ez az érzelmi körhinta, új helyekre rendeződnek az új szerepek, elfogadódik az új élet, lassan megnyugszik a lélek.

Semmi sem lesz ugyanaz már.

Neked mit jelent a várandósságod?


UPDATE:
 

Nyáron több kisebb, három év alatti kicsivel találkoztam, kisfiúkkal és kislányokkal, akik kivétel nélkül imádták a kukucs-játékot. Akár csak a szememet eltakartam a kezemmel, vagy egy nem-túl-nagy tárggyal, aztán kinéztem a babára mellette, felette, alatta – széles mosoly, kacagás lett a jutalmam, de minimum intenzív figyelem.

A bújócska is igen népszerű, amikor már a gyerek elbújik – legalább a feje – és meg kell őt keresni. A három négyévesek szólnak is, segítenek, nem nem az ágy alatt vagyok, - rikkantja a függöny...

Az öt-hat évesek már nem szólnak és már egymással is bújócskáznak, ami máshogy izgalmas, mint anyáékkal. 

Az elbújás egyes teoretikusok szerint ösztön, párja a megmutatkozás, amit gyerekeknél szintén gyakran láthatunk, amikor két egyszerű bohóckodó mozdulattal már „fellép”, előadást tart.

Az elbújás, - vagy akár kistesója az eltakarva levés - sok jelentésű, nagy jelentőségű játék, és ezáltal fontos fejlődési, átdolgozási lehetőséget kínál gyereknek, szülőnek, szakembereknek egyaránt.

Amikor a gyerek – mondjuk - a függöny mögé bújik és egyfelől kilóg alul lába, másfelől pontosan hallja a szülőjét, aki keresi, merre lépked, hol keresi, főleg ha a szülő kommentálja is mozdulatait, hol van ez a manógyerek, talán a fotel alatt, nem, akkor talán a ruhásszekrényben..., nem, - eközben (a gyerek ott, a függöny mögött) sok érzelmet átélhet, izgatottságot, türelmetlenséget, örömet, várakozást. A gyereknek az az elvárása, hogy megtalálják és örüljenek neki. A kölcsönös örömteli találkozás az otthoni bújócska lényege, sokadjára is. „Találj meg és örülj nekem!” - üzeni játékával, mert ezt átélni az én építőköve. Az elbújásban a boldog megtalálás-megtaláltság a fő motívum; az a gyerek, akit következetesen nem szívesen keresnek, nem örömmel találnak meg, nem fog bújócskát játszani, talán játszani sem nagyon fog.

Az első elbújásunk és legjelentősebb találkozásunk a magzati kor és utána a szülés-születés. Ennek a rendkívüli folyamatnak a kisebb nagyobb sérüléseit, örömeit ismétlik, gyógyítják a gyerekek, öntudatlanul újra és újra; minden gyerek, mindig, mindenhol a világon. A nehezebb születések utáni években kifejezetten terápiás hatású lehet a bújócska; lelki fejlődésükben elakadt nagyobb gyerekek is vissza vissza térhetnek az „anyaméhbe”, épített sátrakba, bunkerekbe, kuckókba elbújva. Sokszor nehéz kibújni, megszületni újra, több idő kell hozzá...

A legtöbb szülő ráérez erre, különösen amikor tapasztalja, hogy mennyire igényli a gyerek ezt a játékot és aztán mennyire boldog, amikor megtaláltatik. Mindeközben pedig a szülő is ajándékot kap: a gyerek örömét őfelé, a felé áradó szeretetet. Ez a kölcsönös adok-kapok mint egyfajta közös orgazmus járja át a feleket.

Az elbújás ösztönének felnőtt(ebb) korban a rejtőzködés felel meg. Akiket talán nem találtak elég sokszor kellő örömmel, akiket akarva-akaratlan megszégyenítettek gyerekként, akik zártan, szerényen, sokszor önként vállalt magányban élnek és lelkük mélyén – tudattalanul – még mindig arra várnak, hogy megtalálják, szeressék, elismerjék őket, úgy ahogy vannak.

Ahogyan Ti a  gyerekeiteket: nevetve, átölelve, teljes szívvel szeretgetve...

A testi folyamatok – mamának és babának egyaránt – biológiailag programozottak, a megtermékenyülés után, az embrió, majd a magzat fejlődése minden nőnél és babánál nagyjából ugyanúgy történik. Még sincs két egyforma várandósság, a családi generációs történetek, a babát váró pár és a fogantatás története, a babát illető fantáziáink, az anyaságról való gondolkodásunk át és átszínezi ezt az időszakot, megismételhetetlenül egyedivé teszi a várandós nőket és családokat.

A várandósság lelki gondozása elhanyagolt terület az állami „terhesgondozás” során, holott mennyire szükség lenne rá! Tapasztalatok bizonyítják, hogy a várandósság alatti segítő/terápiás kapcsolat javítja az anyák ráhangolódási képességét, a kötődési potenciált, tisztázza a tudattalan elvárások szövevényét. Az érzéseinket és különösen a nehéz érzéseinket megfogalmazni, empátiára képes másikkal megosztani mindig segít – és különösen fontos, amikor életünk intenzív változások időszakában van, mint amilyen a serdülőkor, az összeköltözés-házasságkötés időszaka, a babavárás, vagy a válás-veszteségek időszaka. A labirintusba veszett, szőnyeg alá söpört érzelmi nehézségek mindig visszaütnek később, kapcsolati problémákban vagy testi betegségekben.

Várandósként sokszor jó más várandósokkal együtt lenni, érezni, tudni, látni, hogy nem vagyunk egyedül ebben a testi torzulásban, ebben a hihetetlen realitásban, hogy egy másik lény növekszik a testünkben.

Melyek ezek a gátló reakciók?

Utasítás, parancsolás, fenyegetés, figyelmeztetés, prédikálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, hibáztatás, kritizálás, kifigurázás, gúny, értelmezés, diagnosztizálás, bagatellizálás, kérdezősködés, faggatózás, dicséret, egyetértés, elterelés, humorizálás...

Ezek a felsorolt verbális sorompók – ahogy Thomas Gordon nevezi őket – érzelmileg áthatott helyzetekben jelentenek megakadást, a megosztás és megértés kudarcát.

A jelenet fontos eleme, hogy az egyik fél, esetünkben jellemzően a gyerek valamilyen erős érzelmi állapotban van. Ha nyugodt, kiegyensúlyozott a gyerek és a szülő, akkor a legtöbb reakció használható, sőt, sokszor kell is kérdezni, dicsérni, egyetérteni, humorizálni, vagy egy erélyes parancsszó is adekvát például egy veszélyes helyzetben. Ezek a hétköznapi kommunikáció természetes részei.

Ám bizonyos reakciók minden esetben ártalmasak, mert nem segítik a gyereket, félrevezetik az érzelmi útvesztőben és rombolják az énképét, összezavarják a megértését.

A fenyegetőzés, a gúny, az ítélkezés, a hibáztatás minden esetben kerülendő reakciók, mert a szülő indulatát fejezik ki, mert ezek használatával a szülő visszaél szülői pozíciójával.

Például a gúnyos kifigurázásról tévedés azt gondolni, hogy a gyerek, mintegy tükörben látva magát „jobb útra tér” - nem. Megalázva érzi magát, egy olyan helyzetben, amelyikben alapból nem érezte jól magát.

A szülő dolga saját frusztrációján uralkodni és a gyerek érzelmi állapotára koncentrálni, azzal segíteni őt, hogy elfogadással, szeretettel reagálunk, megértjük, hogy valami bánata, fájdalma, csalódása, nehézsége van. A gyerek nem ellenünk, nem rosszaságból visít hangosan, hanem mert valami gondja van, amiért nem lehet, tilos büntetni, megszégyeníteni őt.

A következő táblázatban összefoglalom, hogy melyik reakció állja meg a helyét nyugodt, hétköznapi helyzetben, és melyeket lehetőleg töröljünk teljesen a szülői eszköztárunkból.

Érzelmileg felkavart lelkiállapotra a megfelelő, követendő reakció az empatikus megértés, az érzelem felismerése, megnevezése, a gyermek iránti szeretet kimutatása azzal, hogy megérjük, megnevezzük a problémáját, az érzelmi állapotát. Vele vagyunk. Elviseljük. Bírjuk.

Napló-írásra bátorító - "Szanatórium" - sorozatomban most rövid leszek, bízva abba, hogy apránként, aki velem tart, folytatja a kísérletezgetést, nem adja fel.

Naplót írni lehet naponta, hetente, heti többször. Nem kell, hogy fix rendszere legyen, akkor jó írni, amikor úgy érzed, hogy most jó lenne. DE ebben a kezdeti szakaszban, amíg belejössz, beleszoksz, ráérzel, mindennap vedd elő és írj valamit. Írj legalább öt percig, vagy írj legalább tíz mondatot. Maximum egy órát írj, annyi elég, hogy kiürülj. (Ha nem, hát folytasd!) Azt mondják, hogy 30 nap kell egy szokás kialakításához, tehát akkor írj naplót 30 napig naponta legalább öt percig és maximum egy órán át.

Hogy vagyok, hogy érzem magam, mi van velem... ezek a kérdések legyenek a bejegyzéseid fókuszában. Ne add fel, ha nehéz, indulj ki a környezetedből, (pl hol vagy, hány óra van), a jelen helyzetből (épp egyedül tudsz lenni), a pozíciódból (ülsz, fekszel, kényelmes, v kényelmetlen) öltözetedből (mi van rajtad épp), a szoba tárgyaiból (milyen bútorok, személyes tárgyak vesznek körül) és haladj befelé, önmagad felé, az érzelmi állapotod, panaszaid megfogalmazásáig. 

Ki tart velem? Hogy megy? 

Egy amerikai cikk szerint sokkal többen írnak hagyományos személyes naplót, mint azt gondolnánk, csak erről ritkán beszélünk, magányügynek és vagy cikinek érezzük.  

Te hogy vagy ezzel?! 

Eltelt egy hét.

Remélem megmozgatott a naplóírás gondolata és vettél magadnak egy szép új füzetet, amiben csíkos, kockás (oké, négyzethálós), vagy sima oldalak várják, hogy a betűiddel megtöltsd őket.

Aki a szövegszerkesztőt választja, annak nem lesz ez ilyen ünnepélyes, vagy nem ezektől az elemektől.

A naplóírásban az a legszokatlanabb, - és talán ettől nehéz – hogy amit írunk, az nem szól senkinek. Nem lesz olvasója. Magadnak írod, magaddal beszélgetsz. A gyakorlatias, tevékeny, hatékonyságot kedvelő embereknek ez különösen időpazarlásnak tűnhet. Nem az.

Tekintetjük mentális egészségvédelemnek.

Én-időnek.

Lazításnak, kikapcsolódásnak.

Problémamegoldási módnak.

Terápiás helyzetnek.

Aki szokott meditálni, annak talán könnyebb ez az befelé figyelő, „önmagammal-vagyok” helyzet, merengő tudatállapot.

Próbáld ki milyen. Amikor egyedül vagy, nincs körülötted elektronikus felület, maximum zene szól. Telefon lenémít, tévé kikapcsol.

Miről írnál?

Gondold végig, vagy kezdd el.

Nincs rossz megoldás. Ami jön. Te, a kézírásod és az első oldal a Naplódban.

Csak te és a gondolataid...

Kezdheted mind egy hősi eposzt, in medias res, hogy mennyire eleged van, dühös vagy, feszült, feldobott, fáradt, kiégett.... Sokféle érzelem, indulat lehet benned, ha elég intenzív és egyértelmű, akkor adódik,hogy erről írj. Mit érzel, mi történt, kik voltak ott, mi dúlt fel, vajon miért dúlt fel... Máskor egy hasonló helyzet máshogy van? … Ha így kezded, rögtön belevágtál a sűrűjébe.

Ha egyáltalán nem megy, ha tökhülyén érzed magad, de nem adod fel, akkor kezdhetsz a környezeted leírásával. Nézz körül, mintha először látnád, írd le, amit lász, és azt is ami eszedbe jut róla. Szabad vagy: ha utálsz egy tárgyat, bútort, ruhadarabot, - írd le azt!

Ha eszedbe jut egy emlék, írd le azt is.

Ha elkalandozol és már másról írsz, nem baj, sőt, hagyd, hogy vigyen a tollad.

Segíthet, ha mint levél tekintesz a naplóírásra és megszólítasz egy távoli vagy akár egy kitalált, vagy már elhunyt személyt, akinek szánod soraidat, de valójában nem küldöd el senkinek.

Ha szeretnéd megadni a módját, lassabban indítani, akkor bemutatkozhatsz. Ki vagy te most épp, hol vagy, honnan hová tartasz, hol vagy ahhoz a kislányhoz képest, aki 9 vagy 13 éves korában írt naplót; kik a családtagjaid, hogy vagy ebben a családban, mi a fontos számodra, mi hiányzik... Bármiről írhatsz, mintha a belső türödbe néznél, amit csak te láthatsz.

Innen indulsz.

Az érzelmeink befolyásolják tetteinket, kinek jobban, kinek kevésbé.

A gyerekeknek nagyon.

A gyerekek érzelmi lények, náluk előbb van az érzelem és aztán a viselkedés. Ez az a működés, ami elsősorban megkülönbözteti a gyerekeket a felnőttektől. Az érése, növekedése során tanulja meg az érzelmeit szabályozni, tetteit kivonni az érzelmek fennhatósága alól, amennyire lehet.

Ez felnőttként sem könnyű, hányszor teszünk indulatos mozdulatot, hányszor beszélünk idegesen a szeretteinkkel, hányszor ragad el a mérgünk...

Hogyan érthetjük meg mit érez a gyerek?

Ez egyfajta kódolási munka. Fordítás. Kis odafigyeléssel nem olyan nehéz meglátni mit üzen a testbeszéde, a hangsúlya, az arca, a beszédének a ritmusa...

Amikor a gyerek érzelmeit felismerjük, és kimondjuk, megnevezzük, ezzel több fontos dolgot érünk el. Megnevezünk valami nem-megfoghatót, ami mégis jelen van. Legitimáljuk. Az érzelmet és ezzel a gyereket is. Így érzel, és én látlak és elfogadlak az érzelmeiddel együtt. A szeretetünket fejezzük ezzel ki felé; az elfogadás kifejezése a gyerekek elsődleges szeretetnyelve.

A mindennapokban számtalan olyan verbális falba, kommunikációs sorompóba ütközünk, amelyekkel semmibe vesszük az érzelmeket. Szülőként is gyakran csináljuk, észre sem vesszük, ártalmait nem ismerjük. Egyszerű példa a „Ne bőgj már!” vagy a „Ezért a hülyeséségért bőgsz?” Ezek pont azok a kerülendő megszólalások, amik elmagányosítják a gyereket, jelentéktelenné minősítik. A szülőt zavarja a sírás, lekicsinyli a sírás okát, bagatellizálja a gyerek problémáját, és/vagy simán megtiltja, leállítja.

Thomas Gordon a nagy kommunikációs mester egy csokorra való ilyen „verbális sorompót” összegyűjtött, amelyek közös tulajdonsága, hogy megakasztják a párbeszéd érzelmi fonalát, és vakvágányra terelik, kisiklatják. Sőt némelyik kifejezetten ártalmas is. Mind használjuk ezeket, gyakrabban vagy ritkábban, főleg mert velünk is használták, akár máig is halljuk.

Melyek ezek a verbális sorompók?

A kiindulási helyzetben a gyereknek van valami baja, problémája, érzelmi egyensúlya kibillent. Például a sírva jön mellettünk, mert maradni szeretett volna még a játszótéren.

Utasítás, parancsolás: Hagyd abba a bőgést!

Fenyegetés, figyelmeztetés: Ha nem hagyod abba, itt hagylak! / Fejezd be, különben nem kapsz édességet!

Prédikálás: Látod, látod, jobb lett volna el sem jönni, akkor most nem bőgnél így... csupa kosz vagy, és most még ez a takony is...

Tanács, megoldási javaslatok: Inkább nézelődj, nézd a néniket, a kutyákat, a fákat...!

Kioktatás, logikai érvelés: Én szóltam, hogy haza kell érnünk időre. Ha nem érünk haza, nem leszek kész estére a vacsorával.

Ítélkezés, hibáztatás, kritizálás: Ha ebédnél nem húzod az időt, többet maradhatunk volna.

Kifigurázás, gúny: Úgy bőgsz, mint egy csecsemő, oáááááá, oááááááá.....

Értelmezés, diagnosztizálás: Pont úgy bőgsz, mint a testvéred, ez valami családi vonás lehet nálatok...

Bagatellizálás: Nna, emiatt ne bőgj már, katonadolog, semmiség...

Kérdezősködés: Mi bajod van még mindig? Fáj valamid? Szorít a cipőd? Szomjas vagy?

Dicséret, egyetértés: Milyen szépen jössz mellettem...

Elterelés, humorizálás: Nézd mennyi kutya van ott, számoljuk meg hány lábuk van!?

Az ilyen reakciók semmibe veszik a gyerek érzéseit, amiből a gyerek azt tanulja meg, hogy az érzések nem számítanak, illetve az ő érzései nem számítanak, nem fontos. Ez hosszú távon nagyon káros tapasztalat. A szülőt frusztrálhatja, hogy sír a gyereke, de attől szülő, hogy uralkodjon ezen és a gyerek valós fájdalmát, hogy nem maradhatott annyit a játszótéren, amennyit szeretettett volna, átérezze és elfogadja.

Mit mondhat a szülő:

Empatikus reakció: Látom szomorú vagy, hogy el kellett jönnünk. El vagy nagyon keseredve. Szerettél volna még játszani... Mivel játszottál volna...?

Ahogy a „Bárcsak módszer” esetében, itt is elképzelhetjük együtt, amit szeretne a gyerek. A gyerek a szülő mellett érzi biztonságban magát fizikailag. Ha a vágyaiban a szülő osztozni képes, akkor lelkileg is nagy biztonságban, otthon lesz veled, bárhol vagytok.

Már korábban elhatároztam, hogy megosztom ezt veletek, mindenféle projektet kigondoltam, hogy lehetne a leghatékonyabban elmondani és megmutatni, hogy másnak, Neked is segíthet. Az idő szalad, a projekteket elmossák a hétköznapok.

Az viszont fontos, mielőtt a titkomat felfedem, hogy mindez, ha nem is feltűnő módon, de erősen kapcsolódik a gyerekneveléshez, nevezetesen, hogy ez a bizonyos szuperfegyver, amit mindjárt elárulok, hogy mi; a felnőtt, az anya-nő-ember (apa-férfi-ember) önismeretét, érzelmi tudatosságát hivatott fejleszteni, ami alap a gyereknevelésben, mind a mi, mind a gyerek szempontjából.

Mire tippeltek?!

Napló írás.

Ez az.

A naplóírás bizonyítottan fejleszti az érzelmi tudatosságot, és segíti a problémák átdolgozását, feldolgozását, a negatív érzésekkel való megküzdést és mindez még jobb közérzethez, sőt fizikai állapothoz is vezet. Mindezt nem én találtam ki, később írok majd ezekről a tanulmányokról bővebben.

Vajon közületek, akik ezt a cikket elolvassátok, hányan írtok Naplót? Nem személyes vagy szakmai blogot, nem háztartási naplót, hanem füzetbe, tollal – max szövegszerkesztőbe, mert úgy elszoktunk a kézírástól – arról hogy hogy vagy? Milyen napod volt, mi zaklatott fel, minek örültél, mi lepett meg? Mindarról, ami neked fontos, nem igényled a társad, barátaid, FB ismerőseid visszajelzéseit, kommentjeit. Téged foglalkoztat valami, és azt leírod. Vagy bánt valami.

Gondolom nem vagyunk túl sokan, annál is inkább, mert ez manapság igen anakronisztikus elfoglaltság, nem-korszerű, különcségnek hat, ciki lehet. Hát akkor csináljátok titokban! Csomó cikis privát szokásunk van naponta, hetente, havonta – miért ne lehetne egyel több?!

Mert ez a projektem lényege: írj Te is privát naplót! Erről is fogok írni a jövőben, hogy népszerűsítsem ezt a műfajt, megmutassam előnyeit, bátorítsalak, hogy kezdd újra, ha már kislányként volt ilyen szokásod, csak aztán elmaradt...

Szanatórium a projekt neve, pihenésre, (ön)gyógyításra, a saját életből való időszakos kilépésre asszociálva.

Keress egy bármilyen üres füzetet otthon, kérj egyet a gyerektől, vagy vegyél egy igazán szépet, mint egy ajándék magadnak. Nekem az A5 méret vált be, lehet neked más méret tetszik. Vegyél egy szép tollat is, amelyiket csak ehhez a füzethez fogsz használni. Még nem kell írod semmit bele. Készítsd az ágyad, vagy fotelod mellé, ahol (ön)magad lehetsz, ahol pihenni szoktál. 

Tűnődj csak mit írnál... 

hogyan vágnál bele...?! 

E nagy coming-out örömére hamarosan megosztom itt veletek az egyetemi szakdolgozatomat, amit a személyes és internetes naplóírók motivációjának és személyiségének az összehasonlításáról írtam anno, amikor a blog-kultúra itthon még egész mást jelentett, gyerekcipőben járt. Így nem csak témámat jártam körbe az adott szempontok szerint, hanem egy korlenyomatot is megörökítettem.

A minap újra a „hisztiről” beszélgettünk és én újra elgondolkodtam a kérdésről.... 

A „hiszti” egy pejoratív, lekezelő kifejezés legtöbbször, főleg ha egy felnőtt nő, vagy férfi „hisztizik”, de a gyerekek hangos, erőszakos, sokszor érthetetlen hisztijeit sem szoktuk szeretni, minimum idegesek leszünk tőle, de sokszor agresszívek is.

Éppen emiatt a lekezelő hangnem és tisztázatlan jelentés miatt nem szeretem ezt a kifejezést.

A „hisztit” talán pontosabb, ha gyermeki dacnak nevezzük, de mindenképpen egy komplex érzelmi kommunikációs aktusnak tekintjük, ami életkorilag egy érési szakasz, kb másfél éves kortól akár végig az óvodáskoron át, attól függ mennyire „tanul rá” a gyerek erre a kommunikációra.

A „hiszti” bár a gyerek „csinálja” a szülői kommunikáción múlik, hogy mennyire, hogyan, meddig marad abban az érzelmi feszültségben a gyerek, amit így tud kifejezni. Még nem tudja máshogy.

Az empátia az, amit tudatosan be kell kapcsolni egy ilyen helyzetben, és a saját frusztrációnk, amit tudatosan ki kell kapcsolni, mert a gyerek nem akarattal bosszant, nem célja az idegesítés, nem „rossz”, sőt ő éppen eléggé rosszul érzi magát valami miatt. Vagy rájövünk, vagy nem, hogy mi miatt, de az biztos, hogy türelmes megértéssel megvárhatjuk, míg kijön ebből a frusztrált állapotból, uralkodva saját indulatainkon.

Hogyan előzhető meg a hiszti?

Az empatikus családban, ahol a gyermeket életkorának és érettségének megfelelő környezet veszi körül, a gyerekek minimálisan hisztiznek.

Hogyan lehet reagálni, amikor a gyerek nagyon szeretne valamit, de vissza kell őt utasítani, és félő, hogy épp ilyenkor lesz hiszti a válasza... Lehet megadni, amit kér. Ez nyilván nem megy a végtelenségig. Lehet kapásból támadni őt, ráncigálni, fenyegetni – ebből sem tanul igazán semmi hasznosat. És lehetünk megértőek, hogy ő márpedig szeretne valamit. Olyan jó lenne, ha megkaphatná. Valóban szeretné. Egy darabka édességet, valami csillogó tárgyat, vagy nyakbaülni … de ezt nem lehet éppen most. Az akadályoztatás számára frusztráció, ahogy sokszor egyébként nekünk felnőtteknek is, lássuk be. Mit teszünk mi, amikor vágyunk valamire? Ábrándozunk.

A gyerek elsődleges érzelme ekkor a vágyakozás, vágyás, akarás. Nem a birtoklás. Az ő vágyában osztozni „csak” figyelem, energia, jószándék kérdése, nem kerül pénzbe. Ginott úgy írja, biztosítsuk együttérzésünkről, hamár vissza kell utasítanunk. Hogyan fejezhetem ezt ki? Bárcsak-módszernek hívom én ezt, mert ez a kulcsszó: bárcsak! Bárcsak a tiéd lehetne, bárcsak megvehetném, bárcsak maradhatnánk még a játszótéren... A vágyában osztozunk, elfogadjuk azzal, hogy kimondjuk. Azt a keretet, korlátot, hogy az nem történhet meg (sose, vagy most éppen), azt mi tartjuk, de kimondjuk, megvalósítjuk a vágyát a szavainkkal.

Próbáljátok ki!

Nemrég egy beszámoló kapcsán kezembe került egy családterápiás szakkönyv, amelyben felkeltette a figyelmem, hogy a szerző kiemelte, hogy milyen nehéz a családi mintákat megváltoztatni, milyen erősen orientál mindaz, ahogy a mi szüleink csinálták, ahogy minket neveltek. Elköteleződünk, vagy elhatárolódunk, vagy szelektálunk – ez tetszik, ez nem... Van, aki gondolkodás nélkül követi a mintát, vagy aki kritizálja magában, de nem tud, nem mer változtatni, van, aki megpróbálja és új módikat, új szemléletet, új viszonyulásokat próbál ki, vállalva a konfrontációkat akár. A szakkönyv szerzője, John Byng-Hall, angol családterapeuta szerint az igazi változtatás nagyon nehéz, különösen egy érzelmileg telített helyzetben, amikor a tudatosságot elfedi az indulat, és azt cselekedjük, mondjuk ami a vérünkben van, és „mintha az anyámat hallanám”... Nehéz út ez. Ám nem reménytelen.

Az utóbbi időben – évtizedekben – egyre többet tudunk a magzatok és kisbabák kompetenciáiról, és igényeiről, a szülés-születés minőségének fontosságáról, a babák érzelmi fejlődését legjobban elősegítő szülői viselkedésről. Mindez egyre inkább szembehelyezkedik az előző szülő-generációk szokásrendjével, azzal ahogy a kisbabák igényeire, jelzéseire mennyire voltak tekintettel. A kötődő nevelés spektrumának ellenkező pontja az elkülönítő nevelés.

A kötődő nevelés kifejezés egy szemléletet takar, amelyben a szülők hangsúlyozott(abb)an tekintetbe veszik a babáik igényeit, akár, főleg kezdetben a saját igényeiket fokozott(abb) háttérbe szorításával.

A cél, ami miatt ez megéri, hogy a kötődés biztonságban a babák kiegyensúlyozottabban fejlődnek, feltöltött bizalom tankokkal indulnak az útjukon. A fokozott figyelem légkörében a babák is figyelmes és érzékeny kisgyermekké cseperednek.

Hogyan lehetnék a lehető legjobb mamája a babámnak? Mit tehetnék, hogy a lehető legjobban érezze magát?

Ezekre adhat választ a kötődő nevelés.

Miből áll ez a szemlélet?

☀ A várandósság és születés időszaka már lehet a felkészülés ideje, amikor elkötelezett szeretetkapcsolatban várják a szülők a kisbabát és lehetővé teszik, hogy a saját ritmusában, beavatkozások nélkül születhessen meg, és együtt maradhassunk miután kibújt.

☀ A baba szophasson a saját igényei szerint és lehetőleg addig amíg ő maga elválasztja magát az anyamellről.

☀ A baba legyen minél többet a mama közelében, érezhesse, láthassa őt, legyenek szoros fizikai, testi kapcsolatban. Használjunk hordozókat, kendőt, mei-tait, vagy csatos hordozót, a baba életkorának és a szülők preferenciának megfelelően.

☀ A baba jelez a sírásával, kommunikál. Mindig reagáljunk rá, ha sír (gőgicsél, nyöszörög) a csecsemő. Mindig. Az induló tapasztalata lesz ez, hogy számíthat-e a szüleire, hogy ő számít-e, hogy hallható, látható-e, érthető-e...

☀ Aludjunk minél közelebb a babához, egy ágyban, vagy egymás melletti ágyban, vagy legalább egy szobában. Az újszülött korábban még egy testben volt az édesanyjával. Nem várható el tőle, hogy biztonságban érezze magát egy külön szobában egyedül.

Mindezek a témák, javaslatok sok kérdést felvethetnek, sokfelé sok mindent olvashattok. Ha van kérdés, hozzászólás – írjatok.

Mindez nem kötelező. Van választási lehetőség, sőt a kötődést elősegítő nevelés összetevőit, elemeit, mélységét, határait összeválogathatod, saját határaid és igényeid alapján, szem előtt tartva a babád igényeit.

Lehet bátorságod választani, újat kipróbálni.

Ezek az irodalmak és közösségek segíthetnek, hogy tájékozódj:

Dr. Büky Andrea: Ölelj át; a kötődő nevelésről mindenkinek

Dr. William Sears: Éjszakai gondoskodás

Jan Lieloff: Az elveszett boldogság nyomában

Közösségek:

www.mamami.hu

www.olbebaba.hu

                                                          

Mi két a legfontosabb fogalom a gyermeknevelés kapcsán? 

A teljes mezőnyben holtversenyben két kiemelkedő jellegzetesség „nyert”:

A felelősségvállalás és a szeretet.

A következő, ami következik is ezekből: nehézség, feladat, munka, fáradság, foglalkozás

Harmadik helyen a gyerekekkel járó jellegzetességek következnek: öröm, játék, mese

Nagy örömömre az önnevelés, önfejlesztés kategóriái állnak az összesített negyedik helyen az alábbi megfogalmazásokkal: „tanulni a hibáinkból", "tanulás (önmagunkról)", "közös tanulás", "szembesülés (önmagunkkal)", "nevelés és nevelődés - e kettő együtt jár”

Ötödik helyen hármas holtversenyben két fontos szülői tulajdonság kapott helyet a : következetesség és türelem, valamint, hogy a gyereknevelés vicces, szórakoztató, mókás.

Hogyan foglalhatjuk össze mindezt?

Ezek szerint a gyermeknevelés lényegi elemei a felelősség és szeretet, ami sok nehézséggel és fáradsággal jár, munkának, vagy foglalkozásnak is tekinthetjük. Ehhez elsősorban önfejlesztésre, türelemre, következetességre van szükség. Mindemellett a gyerekekkel együtt jár az öröm, a játszás és a mesék világa, amelyekkel együtt a gyermeknevelés szórakoztató, vicces, mókás.

Mennyire tér el mit gondolnak erről a két nem képviselői szülőként és nem-szülőként?? Mennyire határozza meg a válaszokat a nem és a szülői státusz?

A villámkérdőívet kitöltő 51 fő az alábbi eloszlást mutatta:

Az összehasonlíthatóság érdekében azokat az ismétlődő válaszokat emelem ki, amelyek legalább 3x előfordultak az egyes alcsoportokban.

A férfiakkal kezdem; az ő csoportjukban a szülő vagy nem-szülő státusz kevésbé befolyásolta a vélekedést, és az itteni válaszok jobban hasonlítanak a teljes minta eredményeire, mint a női csoportokban.

A villámkérdőívet kitöltő férfiak szerint a felelősség az első és legfontosabb jellegzetesség, ami

ugyanilyen (nem-szülők) és szinte ugyanilyen (szülő) arányban kiegészül a szeretet kategóriájával.

Mindkét férfi alcsoportban a figyelem, odafigyelés, jelenlét a következő jellegzetesség, ami – ebben a minikutatásban kifejezetten férfi asszociáció a gyereknevelés kapcsán, ráadásul a második-harmadik leggyakrabb válasz. Az utolsó itt tárgyalt pozícióban találunk eltérést a szülő és nem-szülő férfiak közt. A türelem fontosságát említik többször az apák és az öröm és boldogság érzését írják a (még) nem szülő férfiak. (Mintha előtte még az öröm az erősebb érzés, majd ez a tapasztalatok fényében a türelemmé módosul.)

Az alábbi diagramon láthatóak a férfiak válaszai, nagyságrendileg valós arányokkal.

Mennyiben térnek a nők válaszai?

A női csoportokban – az anyák és (még) nem anyák körében a válaszok mennyisége, kategóriái és eloszlása is más. Nézzük hogyan.

Első szembetűnő különbség, hogy a négy csoport közül az anyák adták a legtöbb választ, és ebben az alcsoportban lett a legtöbb kategória, összesen hét, míg ez az érték a nem-szülő nőknél öt, a férfiaknál pedig négy. Mondhatjuk, hogy ebből is látszik, hogy azoknak a nőknek van erről a kérdésről a legtöbb mondandójuk, akiknek már van gyermeke.

Az anyák szerint a gyermeknevelés elsősorban örömet, boldogságot, szórakoztató elfoglaltságot, és másodsorban pedig sok feladatot, nehézséget és „kevés alvást” jelent. Harmadik leggyakrabb jellegzetesség a szeretet. Következő leggyakrabban említett jellegzetesség a játék és mesék világa.

Az utolsó pozícióban – ahová azok a válaszok tartoznak, amit háromszor említettek – három kategória is bekerült, vegyes jelentésű kategóriákkal. Melyek ezek: szerelem, felelősség, és kihívás. A felelősség érthető, bár az mindenképp említésre méltó, hogy míg a férfiak csoportjaiban ez a vezető fogalom, addig az anyák körében az ötödik helyen szerepel – viszont a szerelem és a kihívás elgondolkodtató asszociációk az elemzés tekintetében.

Tehetem-e a kihívást a nehézségek közé (ezzel átadva az első helyet a fáradtság-nehézség kategóriának) és a szeretethez kapcsoljam-e a szerelem asszociációt? Úgy döntöttem nem teszem, hisz a kihívás több, bonyolultabb, és pozitívabb érzés, mint a nehézség, bár tény, hogy a nehézségek önmagában kihívást jelentenek, de a hangsúly azért máshol van. A szerelem pedig, bár rokona a szeretetnek – csak az anyák csoportjában írták a nők és nem véletlen így írták, és nem „csak” szeretetnek. A szerelemben nagyobb a szenvedély, az elköteleződés, a mélység – intenzívebb érzelem a szeretetnél, ráadásul egyszerre utalhat a babára és a társra. Ezért hagytam külön ezeket az asszociációkat.

Mit válaszoltak a nem-szülő nők alcsoportba tartozók?

Az első hely megosztott és igazi ambivalenciát jelenít meg: a gyereknevelés örömteli, vidámságot jelent, de egyúttal – ugyanennyire – munkát, fáradságot, nehézséget. Ez a kettősség az anyáknál is szerepelt, a különbség, hogy itt pont azonos arányban, fej-fej-mellett.

Második leggyakrabb válaszok köre szintén két aspektust takar: felelősség és szeretet – amelyeket így együtt a teljes csoport első helyén is láttuk.

A háromszor említettek kategóriájába itt csak egy asszociáció tartozik, a játék, mint a gyerekekkel kapcsolatos fontos fogalom.

Tehát a többlet, amit az anyák írtak, a még-nem-anyákhoz képest a tapasztalatot tükrözheti: a gyermekek születésével és a róluk való gondoskodással kialakuló érzelmek a szerelem és a kihívás.

Az apák a türelem fontosságának tapasztalatával térnek el a nem-apákhoz képest, illetve a férfiaknak feltűnően fontos a figyelem, odafigyelés, jelenlét, ami a női csoportokban nem jelenik meg ilyen erősen. A férfiaknál viszont a játék, játékosság, szórakoztató aspektus nem jelenik meg, ellenben vezető helyen a felelősség szerepel, ami az anyák csoportjában az utolsó, a nem-szülő nők közt a második kategória.

Végezetül egy kis ismétlés, hogy mit írtak a leggyakrabban a négy alcsoportban:

Fel hát a vidám,örömteli és olykor igenis nagyon nehéz és fáradságos gyereknevelésre, férfiak nők, apák, anyák, együtt a saját értékrendjeinkkel! És ne feledjük az önnevelést se, hisz aki szívesen fejlesztené szülői készségeit, az jöhet a Szelíd Szülő Szemináriumba, várom szeretettel! 

Akit érdekel, megnézheti az összes választ ABC sorrendben ezen a linken.

Ezt a cikkemet a múlt hónapban eltávozott professzoromnak, 

Dr László János tanár úrnak ajánlom, hálás és szomorú szívvel.

Öröm

Félelem, düh, szomorúság, öröm, meglepődés, undor/elutasítás - ez az evolúciós eredetű hat alapérzelem, aminek a kifejezése minden kultúrában és rasszban megegyezik és a tapasztalataim szerint ezeket már az óvodások is ismerik és felismerik. (Az undor némileg kakukktojás, hisz ezt a köznapi nyelvben ritkán használjuk; eredeti jelentősége a túlélés, a rossz, a mérgező jelzésével és visszautasításával. Undor jellegű arckifejezés köznapi címkézése a „nem tetszik”, „nem ízlik”, „nem kell”, amit szintén nagyon tudnak a gyerekek.) 

A hétköznapok és szabadnapok eseményei érzelmek láncolata a gyermek és a felnőtt életében is. Természetes érési folyamatok határozzák meg, hogy a gyermek még „rabja” az érzelmeinek, az érzelmi szabályozás, a késleltetés képessége, az önuralom, az érzelmi tudatosság kialakulása lassú folyamat.

Csecsemőkortól kezdve, ahogy az anya visszajelzi, lereagálja a baba jelzéseit, úgy épül fel ezen a kommunikációs rendszeren keresztül a tudásunk arról, hogy a jelzéseinknek jelentése van a másik számára. A beszéd kialakulása előtti időszakban a gügyögés, sírás, rúgkapálás, mosolygás, nyúlás, mutatás mozgósítja a környezetet, a kezdetben öntudatlan akciónak eredménye lesz, valami változik: a baba enni kap, játékot kap, puszit kap, betakarják, vagy ki, felemelik, kicserélik a pelusát. A mamák automatikusan szavakkal kísérik saját válaszreakcióikat, és a babák akcióit érzelmekre, állapotokra, szándékokra fordítják le.

Így kezdődik az érzelmek tanulása, és szabályozása. Az anyai empátiás ösztön és a babák nonverbális kommunikációs sajátossága megsegíti az anyákat. A beszéd kialakulásával bonyolódik a helyzet, mert a szavak és érzelmek táguló birodalmában könnyen el lehet tévedni: egymást félreérteni, az érzelmeket bagatellizálni, a saját érzelmeiknek áldozatául esni.

Sok szakkönyv és cikk azért emlegeti sokat az önismeret és ön-fejlődés témakörét a gyereknevelés kapcsán (is), mert a folyamat szükségszerű része hogy a felnőttek és a gyerekek érzelmi rendszerét külön tudjuk választani és tudjuk mi mit érzünk és mit érez a gyerek és újra és újra el tudjuk dönteni, hogy épp melyik a fontosabb. A felnőtt személyiségfejlődés egyik állomása, amikor az érzelmek fontosságát elismerjük, és elkezdjük magunkat monitorozni: mit érzek, miért érzem?

A teoretikusok érzelmeknek négy összetevőjét különböztetik meg: a fizikai, fiziológiai változásokat (pl szapora szívverés), a kognitív kiértékelést (ez egy ijesztő helyzet), az arckifejezést (nagyra tágult szemek) és a megnevezést (félelem, rémület). Ebből áll össze az érzelem. A gyerek csak a fizikai-idegrendszeri változásokat érzékeli és nem tudja, hogy mitől van.

A felnőttől elvárható, hogy tudja mit érez. A gyerektől nem várható el. A szülő dolga felismerni a csalódottság, félelem, nyugtalanság, feszültség viselkedéses jeleit a gyermeknél, és kisegíteni őt a kognitív kiértékeléssel és megnevezéssel.

Az arckifejezések felismerését is lehet gyakorolni: olyat játszani, hogy különböző érzelmeket megjelenítünk az arcunkon, vagy megkérjük a gyereket tükör előtt, vagy le is lehet fényképezni. Nagyon jó móka! Ha a jól sikerült képeket kinyomtatjuk és módunkban áll laminálni, akkor házi készítésű kártyákat gyárthatunk, amin a gyerek mutatja be mondjuk a hat alapérzelmet, vagy akár többet is.

Na, kipróbáljátok?!

Mit mondjunk a temetőről a gyereknek? Mit mondjunk a halálról? Hogyan gyászoljunk otthon, ha elveszítettünk valakit, akit szerettünk?

Mindez akkor nehéz, ha a felnőttnek nehéz. A szülők, a család szemléletén, hagyományain, érzelmein múlik, hogy a halál, az elmúlás hogyan jelenik meg, hogyan jelenhet meg a családban, a hétköznapokban, a játékokban. A felnőtt akkor hiteles, ha valóban azt mondja amiben hisz. A felnőtté válás természetes része a halálhoz való kapcsolatunkat újra újra átgondolni, s ennek egy évről évre ismétlődő lehetősége a halottak napja, illetve ahogy ismerőseink és szeretteink halálát megtapasztaljuk, átéljük. Az elmúlás kérlelhetetlensége, visszafordíthatatlansága fájdalmas, amit sokszor nehéz természetesként kezelni. A szülés-születés, hasonlóan a halálhoz, visszafordíthatatlan lezárása egy életszakasznak, fájdalommal is jár, mégis könnyebb természetes folyamatként gondolni rá.

A gyerekek egyfelől saját életkoruk-érettségük alapján gondolkodnak a halálról, másfelől hat rájuk amit otthon látnak, hallanak. Ami nekik természetes lenne, ijesztővé válhat ha a szülők (például a saját érzelmi feldolgozatlanságaik, vagy lélektani tudatlanság miatt) többértelmű, bonyolult, irreális magyarázatokkal állnak elő, például, hogy a nagyapa a föld alatt alszik, vagy hogy az égben van és figyeli, hogy mit teszünk... Ezek károsan ható megfogalmazások, ha belegondolunk, hogy ezek után a gyerek mit érezhet az alvással kapcsolatban, vagy milyen érzéseket kelthet benne az állandóan figyelő (ellenőrző?) nagyapa, akkor talán nem mondunk ilyeneket.

A óvodások már érdeklődnek a téma iránt, de a visszafordíthatatlanság még nem értelmezhető, nem átélhető számukra. Játékaikban aki meghalhat, az fel is támadhat. A meghaláson természetesen tudnak átsiklani. Az alsó tagozat időszaka alatt – a kognitív éréssel párhuzamosan – az irreverzibilitás már felfogható, és a halálnak is nagyobb súlya, jelentősége lesz, ha a családból meghal valaki. Számít, hogy milyen intenzív, mennyire rendszeres, közeli volt a kapcsolat az elhunyttal, ez a kapcsolat örömteli, pozitív volt inkább, vagy kritikus, nehéz. A gyerekek én-központú világában könnyen adódik a gondolat, hogy ő tehet a papa haláláról, hisz milyen mérges volt rá... Ha a haláleset után a gyerek viselkedése (tanulmányi eredménye, testi állapota) jelentősen megváltozik, akkor érdemes pszichológushoz fordulni.

Ahogy a temetőbe készülődünk vagy ha más alkalommal a halál témája szóba kerül lehetőleg egyértelműen, konkrétan, tárgyilagosan fogalmazzunk, hitünknek megfelelően és illeszkedve a gyerek életkorához és érdeklődésének mélységéhez, minél inkább kerülve a félreérthető (és ezáltal ijesztő) megfogalmazásokat.

Meghalt. Már nem dobog a szíve. Ilyenkor az a szokás, hogy eltemetjük az embereket. Megyünk a temetőbe, hogy emlékezzünk rájuk; ez egy emlékhely ahol gyertyát gyújtunk. Már nem tudunk vele találkozni, de emlékezni tudunk rá. Akár fel is idézhetünk egy emléket az elhunyttal kapcsolatban. Amíg a gyerek nem kérdezi, amíg spontán nem kerül szóba, addig én kerülném, hogy például hamvasztásról, urnáról, szétszórásról beszéljek.

A legfontosabb, hogy mi felnőttek összhangban legyünk azzal, amit mondunk. Érdemes át is gondolni, akár társunkkal, barátainkkal átbeszélni, hogy vagyunk mi a halállal, elmúlással, elhunyt nagyszüleinkkel, vagy szüleinkkel, mielőtt a gyermekkel beszélgetnénk erről.

Ha a családot veszteség éri, egy szerettünk meghal gyakran felmerülő kérdés, dilemma, vagy ijedtség, hogy mit tehetünk a gyermekkel ebben az időszakban?

A mi gyászunk az övé is, természetes ez a folyamat, nagyobb hiba kizárni őt, elrejteni előle, mint bevonni, vele együtt átélni. Érdemes ekkor is megfogalmazni például, hogy anya szomorú, mert a papa nagyon hiányzik, fáj hogy meghalt. Felidézhetünk közös emlékeket a gyerekkel együtt. Az élet azonban valóban megy tovább és a gyász ideje alatt is szabad és fontos nevetni, örülni tudni együtt a gyerekkel. Mintha lenne egy gyászoló énünk, amellett, hogy a gyereket szeretni tudó anyák maradunk. Ha a gyászoló azonban nem tud a gyerekre hangolódni, rá figyelni, szükség esetén megnyugtatni és a gyerek kényszerül az erősebbnek lenni, akkor szintén érdemes segítséget keresni a felnőtt vagy akár az egész család számára.

A gyász időszak legfontosabb feladata az elhunyttal való kapcsolat újraírása, a megmaradt kapcsolatok újrarendezése. Ebben az időszakban felidézünk, újraélünk sok régi emléket, azonosulunk az elhunyt egyes tulajdonságaival, szeretetünket visszavonjuk. A gyász búcsú, elengedés és újraépítés, meghatározott, természetes lelki és akár testi folyamatokon keresztül. Lázadás, düh, önvád, belenyugvás, elengedés – megannyit nehéz érzés, viharos vagy éppen nagyon passzív lelki állapot. A gyász ideje az a gyász ideje. Ahogy a születés utáni első hat hét, az újszülöttkor is egy speciális, sok változást, érzelmi hullámzást okozó időszak. Legyünk türelmesek gyászoló önmagunkkal vagy ismerőseinkkel.

Végezetül szeretném megjegyezni, hogy nem mindegy, hogy mi az amit a gyerek lát tévében, számítógépen, elektronikus játékokban és mi az amit elképzel a mesék, népmesék, tündérmesék szimbólumokkal sűrített szövegei által. A kész képek sokkal félelmetesebbek, a fikciót valóságossá teszi, a természetes folyamatoknak torz jelentést ad, és természetellenes (gyilkos) folyamatokat a hétköznapok szintjére emel. Sem a tévé sem a számítógép nem gyerekeknek való. Ha engedjük nézni, ellenőrizzük a látható tartalmakat és beszélgessünk a gyerekkel.

Hogyan lehetnék szelíd szülő, ha a gyerekem sem szelíd? - kérdezte a barátnőm a minap és én eltűnődtem ezen, a beszélgetésünk kapcsán.

A szelídség nem feltétlen jelent nyugodt gyereket, vagy nyugodt szülőt. Önuralmat és empátiát viszont jelent, akkor is, ha amúgy temperamentumunk inkább tüzes, erőteljes.

A gyerekek fontos sajátossága, – életkori jellegzetessége – hogy a viselkedését nagyban befolyásolják az érzelmi és testi állapotok, míg a felnőtt „életkori sajátossága” épp az, hogy ezeken uralkodni tudjon.

Mit jelent az uralkodás?

Azt a mozzanatot, hogy még azelőtt felfogom, hogy dühös vagyok, mielőtt földhöz csapnám a tényért, és módomban áll ezt lefékezni annyira, hogy legkevésbé legyen félelmetes a gyereknek.

A feladat az, hogy megtaláljuk azt a módot, amivel az indulatunk a felszínre jön, és lehetőleg valamelyest megnyugszunk, de ez sem fizikailag, sem verbálisan nem bánt senkit és nem is ijesztő.

A szakkönyvek így fejezik ki: a düh biztonságos kifejezése. Én dühöngök de biztonságban van a környezetem, és én is biztonságban vagyok, hogy nem lesz rossz következménye annak ha dühös leszek, pl nem szül dühöt, bosszút, félelmet, vagy igazságtalanságérzést, ergo nem leszek büntetve, a dühös viselkedésem is el van fogadva.

Anyának (szülőknek) és a gyereknek is joga van dühösnek lenni. Az, hogy ezt hogyan lehet kifejezni cselekvésekkel és szavakkal, az temperamentum és családi konszenzus függvénye, leszámítva azt a határt, hogy senki testi épségét nem lehet veszélyeztetni.

Nálatok ez hogy megy?

Takarót, bútort, párnát püfölni, toporzékolni, némán, vagy hangosan kiáltani, papírt széjjeltépni, papírra erőteljesen firkálni, esetleg valamit eldobni, földhöz csapni, amit használhatunk erre a célra. Lehet csak szavakkal „dobálózni”: megfogalmazni hasonlatokkal, amit érzünk, amit megtennénk, de nem teszünk meg, csak elképzeljük és kimondjuk: legszívesebben ripityomra törném az összes tányért, olyan mérges vagyok! Felnőtteknek jobb ilyenkor is inkább tárgyakkal példálózni, nem családtagokkal, hogy pl. kinek a fején akarjuk szétverni a tányérokat.

A gyerekek, ha ez nincs tiltva, simán kimondják, hogyan géppisztolyoznák szét az osztálytárs beleit, ami a szavak/érzések szintjén megengedhető, sőt.

Ez a „mintha mező”, a megosztott képzeleteink tere, egy nagyon fontos hely és lehetőség, hogy úgy élhessünk át élményeket, érzéseket, hogy az valójában nem történik meg. A gyerekek legtöbb (szerep)játéka ebben a lehetőleg biztonságos képzeleti térben játszódik, ahol teljes lehet a szabadság. 

Az indulatokkal különféle módon bánunk, van aki kifele éli ki, van aki befele rágódik. Bár lehet eredendő különbség, de a gyerekek alapesetben kifele működnek, kiadják magukból az érzelmeiket, ha erre lehetőséget kapnak. 

A teátrálisan dühös szülőknek is érdemes számolni azzal, hogy a gyerekük mint valami kamera rögzíti a viselkedést és beépíti, hogy ezt így kell, így lehet...

Hogyan lehetek tehát szelíden (biztonságosan) dühös?

- Megfogalmazhatom mennyire nagyon dühös vagyok, mit tennék legszívesebben. (A másik sértegetése ekkor is tilos.)

- Kifejezhetem ténylegesen élettelen tárgyakon, szimbolikusan. (Embert, állatot bántani tilos.)

Ahogy minden szabályt, ezt is sokszor és lehetőleg mindig higgadtan érdemes elmondani, és határozottan leállítani újra és újra, mert attól még, hogy elmondom egyszer-kétszer-háromszor az még nem épül be, és ez a kisgyerekektől nem is elvárható. Amikor pedig a gyerek megteszi, amit kérünk, (a „szabály” szerint) akkor ezt vegyük észre és jutalmazzuk meg puszival, érintéssel, szavakkal.

***

- Ne menj oda, ott a csalán. Megszúr. Nem menj oda, az szúrós növény, fájni fog és te bőgni fogsz... - ismételgeti az apa kedves és határozott hangon kétéves kisfiának, aki még nem tudja mi az a csalán, és mit jelent a csaláncsípés. Szeretné megóvni a kisfiút a csaláncsípés okozta égő, viszkető érzéstől és önmagát attól a kíntól, hogy a gyerek sír, és ezt el kell viselni, meg kell őt vigasztalni.

Később az apja nélkül, egy másik felnőttel megy arra a gyerek és a kert azon a részén egy ponton nem megy tovább, mert fél, hogy megszúrja a csalán, karba kéredzkedik... A felnőtt nem emeli fel, bátorítja, hogy jöhet a lábán, nem kell félni és megfogja a kisfiú kezét, aki elfogadja ezt, együtt lépdelnek...

***

A lányommal gyakran utazunk héven. Egyik reggel kért, hogy hagy szálljon le egy másik ajtónál hozzám képes. Megrémültem és elképzeltem, amint beesik a kocsi alá, vagy összepréseli az ajtó és ezeket az irreális veszélyérzéseimet nem is tudtam ilyen gyorsan (hisz mindjárt leszállunk) felülbírálni – nem engedtem neki.

Aznap egy jóbarátomnak elmeséltem ezt az esetet, mert bántott, hogy elutasítottam a gyereket. A. azt mondta bölcsen, - engem bátorított, - hogy ha a gyerek kéri, akarja, akkor engedhetem, kész rá.

Legközelebb a héven, szóba hoztam a lányomnak a múltkori kérését és mondtam, hogy ma leszállhat a másik ajtónál, ha szeretne és ő hálásan, ragyogó szemmel nézett rám.

***

A szeretet sokszor jelent féltést, aggódást, amikor nem könnyű a bizalmat megadni... Lehetetlen feladat minden ártalomtól megóvni, nem is célszerű, sőt.

Rágcsálhat-e fűszálat, szopogathat-e kavicsot, mászhat-e, tipeghet-e – eleshet-e szabadon, legurulhat-e a lejtőn a kismotorral, aztán biciklivel, mászhat-e fára, felmászhat-e a mászókára, megvajazhatja-e késsel a kenyerét, gyakorolhat-e ollóval vágni, utazhat-e egyedül buszon, villamoson... Sok sok mindennapi döntés, bizalmi helyzetek...

Én azt gondolom engedd és legyél vele. Ha elesik, elbotlik, megsérül, öleld meg, adj gyógypuszit, tegyél rá sebtapaszt, vagy vidd sebészetre, ha szükséges, mert a testi seb begyógyul, a bizalmatlanság hege viszont örökre szól.

Én ráharapok az ujjamra, hogy aggódó sikolyaimat visszatartsam olykor.

Te mit teszel?

Elisabeth Plattner A nevelés mindennapi művészete című könyvével folytatom a könyvismertetőim sorát, amelyik szintén az ajánlott irodalmak közt szerepel a jobb oldalon. A német pedagógus és többszörös anya könyve kakukktojás, amennyiben Dr Szőke Henrik antropózófus orvos magánkiadásában jelent meg, és nála is lehet megrendelni.

A több mint 500 oldalas könyv gyengesége, a nehezen átlátható tartalom, a sajátos szerkesztési mód, ahogy sok-sok kisebb egységet találunk egymás után, amelyek közül sok nem érthető az előtte vagy utána levő rész nélkül. Vagyis gyakorlati kézikönyvként nehezen használható, de a szerző és a szerkesztő ajánlásai szerint is a könyv inkább „beszélgetőtárs” és „tapasztalatgyűjtemény.” Ezt a töredezettséget ellensúlyozza a könyv végén található tárgymutató, ami összeköti az összetartozó témákat, megmutatja a lelőhelyüket.

Az erőssége viszont az a gyermekbarát, érzékeny szemlélet, kölcsönös bizalomra építés, ahogy a gyermekekhez fordul. Következetesen és bátran képviseli, hogy a gyermeknevelés a gyerek segítését jelenti vagyis azok a jó eszközök, amelyek őt segítve terelik.

Egyik első üzenete, hogy adjunk magunknak illetve a gyermeknek több időt – nekünk megérteni, hogy ő milyen hangulatban/játékban lehet még, és neki, hogy ebből váltani tudjon, lezárhassa a játékát, felkészülhessen a következő „programra”, feladatra...

Számomra a legtanulságosabb az az újszerűnek, szokatlannak ható megközelítés, amely szerint a szerző elkülöníti a valódi engedelmesség és a látszatengedelmesség, és ennek mentén a valódi/jó büntetést és a látszatbüntetést. 

Eszerint látszatengedelmesség az, amit a szülő kikényszerít, legtöbbször a hatalmával visszaélve és félelmet keltve. Ilyenkor a gyerek látszólag együtt működik, szót fogad, de, ha a szülő nem látja, nincs jelen, akkor a szabály érvényét veszti. Az így szót fogadó gyerekben ellenkezés és dac fogan. Plattner így fogalmaz: „ Ez a látszatengedelmesség idomítás eredménye, tehát emberhez méltatlan.”

A valódi engedelmesség alapja (és a jó-büntetés alapja is) a bizalom. Az a hit, hogy tudom, elhiszem, kommunikálom, hogy képes rá és a gyerek ezzel a bizalmi háttérrel a saját elhatározásából cselekszik!

Plattner felhívja a figyelmet a dac fontos jelzésértékére is: „a dac léfontosságú védekező eszköz a lélek számára” -írja. Ha a gyerek valamit nem önszántából, hanem kényszer vagy félelem hatására tesz vagy nem tesz meg, akkor az egészséges ellenkezése nyilvánul meg a dacban, a gyermeki dühben, „hisztiben”. Ha a szülő ezt jelzésnek tekinti és komolyan veszi, akkor elkerülheti a felesleges tiltásokat és alapozhat a gyerek meglévő együttműködési igényére. A dacos viselkedés ezt jelenti: valami bajom van, figyelj jobban!

Ezzel párhuzamosan a látszatbüntetés is a megfélemlítésre épül és legtöbbször a szülő feszültségének, frusztrációjának, a levezetésére (is) szolgál. A szándékos és a rejtett kényszerítő eszközök többszörösen ártalmasak: aláássák a bizalmat a felnőttel szemben, félelmet keltenek és rombolják a gyerek önértékelését.

„A büntetés segítség.” - írja Plattner. A jó büntetést a gyermek igazságosnak tartja és tanul belőle, vigaszt nyújt . A jó büntetés az, ha a gyerek jóvá teheti amit elrontott, részt vehet a helyreállításban. A jó büntetés tehát nem erőszakos, nem korlátozó, nem kényszerítő. Hajtóereje nem a szülő dühe, hanem a gyerek segítésének az igénye, hogy jól jöhessen ki a helyzetből.

(Egy másik szerző, Gary Chapman Gyerekekre hangolva című könyvében úgy fogalmaz, hogy mielőtt „büntetnénk” jelezzük, fejezzük ki a gyerek számára, hogy szeretjük őt. Vagyis a szülő indulata, haragja nem tárgyköre a büntetésnek.)

Végezetül egy harmadik jellegzetessége a könyvnek, hogy az „ördögi kör” kifejezés és jelenség párhuzamába állítja a „jótékony spirál” kifejezést és jelenséget. Azt érti ez alatt, hogy a jó megoldások további jó megoldásokat szülnek. Ha képesek vagyunk bizalmat adni, a gyermek is bizalommal fordul felénk és önmaga felé is.

Azt gondolom, hogy az eredetileg izraeli, majd Amerikában letelepedő pszichoterapeuta könyve alapmű a szülőknek, amelyet a rendelőben is szoktam ajánlani.

Az Edge2000 kiadó által 2015-ben újra megjelent (hatodik) kiadás előszavát Klein Sándor írta, utószóként pedig Mérei Ferenc gondolatai olvashatóak, ami tovább növeli az amúgy nem terjedelmes, 150 oldalas kis könyv nagy értékét.

Haim Ginott könyve messzemenőkig gyermekközpontú – abban segíti a szülőket, hogy ezt a szemléletet elsajátíthassák, észrevegyék a gyermeket és annak érzelmeit, vágyait, kiszolgáltatottságukat. Útmutatást ad a megfelelő és a kerülendő válaszokról; fontos hétköznapi (konfliktus) helyzeteket világít meg más oldalról. A Szelíd Szülő Szeminárium témáihoz ebből a könyvből választottam a legtöbb idézetet.

Hogyan beszélgessünk a gyerekekkel, hogyan dicsérjük és bíráljunk, hogyan nem érdemes reagálni, (mert kudarcra vezet), hogyan és mit korlátozzunk, mit jelent az engedékenység és mit jelent a fegyelem..? Külön fejezetek tárgyalják, hogy mitől szoronghat egy kisgyerek és mikor érdemes pszichológushoz fordulni vele, illetve milyen esetekben szorul a szülő pszichológiai segítségre. Két külön részben kerül szóba a testvérféltékenység témája és a szexuális nevelés kérdése, amelyek szintén megkerülhetetlen témák.

Ebből a vázlatos áttekintésből illetve a könyvből két gondolatot szeretnék kiemelni, amelyekről már volt szó és még lesz is, de nem lehet eleget ismételni.

Az egyik a megértés, ill megértettség fontossága. Leegyszerűsítve ez pont az ellenkezője annak, amit olyan sokszor hallani, hogy „ne hisztizz”, „ne bőgj”… A gyerekek nagyjából csak érzelmekből állnak; vágyak, akaratok, örömök és bánatok. Ginott így írja: „A gyerekek érzésit mindig komolyan kell venni, akkor is, ha a helyzet maga nem túlságosan komoly.” A megértettség és elfogadottság gyógyít, megnyugtat, összeköt azzal, aki megért és összeköt önmagammal, hogy jogom van így érezni. A megértettség a létezésem és az önbecsülésem alapja is. Hogyan lehet megértő a szülő: odafordulással, leguggolással, bólogatással, hümmögéssel, az érzelem megnevezésével, pl látom szomorú/dühös vagy… A szerző szavaival: „Sokkal fontosabb a gyereknek, hogy tudja mit érez, mint, mint hogy tudja, miért érzi azt.” (Kiemelés a szerzőtől.)

A másik témakör a testvérféltékenység, amit Ginott szerint célravezetőbb volna úgy fogalmazni inkább, hogy testvér-rivalizáció, mert voltaképp erről van szó. A testvérek az anya/apa szeretetéért, figyelméért versengenek. Ennek a résznek az egyik legfontosabb megállapítása, hogy minden esetben VAN féltékenység, ez nem elkerülhető, de csökkenthető. A fejezet több praktikát is megfogalmaz, amelyek közül a legfontosabb a negatív érzelmek és gondolatok kimondásának, kimutathatóságának a lehetősége. Kimondhatja, hogy utálja a testvérét, és hogy jobb lenne, ha visszamenne oda ahonnan jött! Az ilyet sokszor nagyon rossz hallani, ezért elcsitítjuk a gyereket, amivel ártunk neki, mert érzelmei elfojtására kényszerül, amitől frusztrálttá, magányossá és/vagy beteggé válhat.

A gyermekeknek eltérő szükségleteik vannak a felnőttekhez képest. Ezek meglátásához, megértéséhez, az adekvát (segítő) reakciók elsajátításához nyújt nagy segítséget ez a könyv.

Ezen töprengek néhány napja, hogy mit kéne tanítani a fiataloknak a szülőségről vagy a gyerekekről? Mi az ami már ekkor megragad és akkor is hat, ha őket még akár egy évtized is elválasztja attól, hogy családot alapítsanak? Mit kéne, vagy lehetne úgy tanítani, hogy a gyerek ne hasonuljon meg, hisz ez náluk otthon máshogy van… Például, ha azt mondanám, hogy a szülők tiszteljék a gyerekeiket, akkor hány fiatal nézne rám megütközve, hogy ezzel most mit is akarok mondani, amikor ők otthon mondjuk verve, meg büdösdisznózva vannak, vagy épp nem is a vér szerinti családjukkal élnek, mert azok neki hátat fordítottak.

Valószínűleg beszélnék a kisbabák képességeiről és képtelenségeikről, vagyis, hogy mit tudnak és mit nem, meg  hogy milyen fejlődési szakaszaik vannak, nagy vonalakban. Például, hogy normális, ha egy kisbaba mindent a szájába vesz, ez egy életkori sajátosság.

Kéne beszélni kicsit a szexről is, hogy ebből lesz a kisbaba és hogy ez bonyolultabb ügy, mint ahogy az a pornófilmekből leszűrhető.

Próbálnám azt hangsúlyozni, hogy mi emberek, gyerekek és felnőttek egyaránt két részből állunk, ami látszódik és ami nem. Látszódik egy gyereken, hogy ápolt, hogy tiszta, hogy jól öltözött, hogy jól tartott, jól táplált és nem látszik, hogy hogyan érez, hogy mit él át. Vagy ha látszik is, hát nem mindig könnyű megfejteni, különösen az egész kisbabáknál, akik gyakran csak sírnak. Szóval egy csomó fontos dolog nem látszik. Vagy nem olyan nyilvánvalóan.  Hogy mennyire van megbecsülve, megértve, szeretve. Mennyire szomorú, vagy csalódott, vagy magányos. Mennyire van mellőzve. Mennyire frusztrált, mennyire ijedt.

A minap egy gyerekrendelőben jártam, ahol történetesen rendszeresen sokat kell várni az doktornénikre, de ennek ellenére nincsenek játékok a váróban. Ezt tudva a felkészült anyukák és gyerekek már eleve játékokkal érkeztek, és hamarosan néhány fiúcska egymásra talált ott, és lelkesen csúsztak-másztak a földön, tologatva, ütköztetve kisautóikat, mikor a szorongó mama azért szólt rá a kisfiára, hogy hagyja abba, mert koszos lesz a nadrágja.

Szóval megtanítanám, hogy nem baj, ha egy kisgyereknek koszos a nadrágja, sőt. Ez a dolga. Ez a kiváltsága. Ez a hiteles.

Megkérdezném, hogy ők erről mit gondolnak, szerintük mi a fontosabb a külső megjelenés, vagy a belső érzelmi állapotok.

Kísérletet tennék arra, hogy figyeljék, hogy miket mondanak. Hányszor káromkodnak, milyen helyzetekben, akkor milyen szavakat, kifejezéseket használnak, és azok mit jelentenek úgy amúgy. Vagy hogy hányszor minősítik barátaikat, szüleiket, tanáraikat, vagy akár saját magukat. Te bunkó, te fasz, te csodálatos, én szuper, én béna, ő aljas, ő szemét.

Ezek minősítések. Ezzel eltöltenénk némi időt, hogy ezeket felismerjük, aztán lehetőség szerint töröljük őket, átadva a helyet a tárgyilagos és jóval nehézkesebb, de sokkal kevésbé ártó leírásoknak. Mit látok, mit hallok, mi van tényleg. Mitől bunkó, mitől fasz, csodálatos, szuper, béna, aljas, szemét? Strigulázhatnánk, hányszor minősít minket az anyukánk és az apukánk.

A tananyagba venném a konstruktív veszekedés témakörét. Hogyan veszekedjünk jól? Mit kerüljünk? Kerüljük, hogy a másikról nyilatkozunk. Te így, te úgy. Ehelyett gyakorolnánk az „én”-t. Én így érzek. Én ezt szeretném. Nekem az rossz ha… Talán, ha ezt elkezdik gyakorolni a fiatalok az érettségi környékén, akkor szülőkorúságukra természetessé válik, miközben a kommunikációs és érzelmi tudatosságuk is kivirágzik.

Nyilván ez nagyobb lélegzetvételű kérdés, meg én jelenleg nektek írok, akik már szülők vagytok – de azért én elgondolkodtam, hogy hol lehetne ezt elkezdeni.   

Lehet-e túl korán?

Eltelt pár hét. Újra hétköznapok. Anyának lenni nem csak ünnep. Sőt. sokszor igen nehéz. Ha az érzelmi terheken nem számolom, akkor is ott van iszonyú sok teendő, odafigyelni való, szervezések, egyeztetések, összehangolások, megvenni valók… 

Ehhez jönnek azért az érzelmi terhek, mert ez egy lélektani szalon, ez a mi fő témánk. Nem elég, hogy az ember gyakorlatilag helyt áll, és háziasszony és feleség, és dolgozó nő, több irtóra különböző gyermek anyukája, még tudatosítjuk az is, hogy a mi érzelmi odafordulásunk, a szeretésünk lesz a gyereknek a forrás, ahonnan elindul, aztán ezt fogja keresni, vagy épp kerülni, vagy csak ebbe ütközik folyton.

Anyának lenni módosult tudatállapot, és minél több gyerkőd van, annál módosultabb. Lehetetlenség egy ideál képnek megfelelni, lehetetlenség mindig élvezni, mindig csak örülni nekik, hiába írják ezt az okos könyvek.

Anyának lenni csak akkor csodálatos, ha néha borzalmas is. Kiönti, eltöri, hangos, hisztizik, belebeszél, folyton kérdez, nem köszön, bohóckodik, zsarnokoskodik, elutasít, nem hagyja, hogy másra figyeljünk. Ez kicsinál.

Bevállalhatod.

Előző témámat továbbgondoltam, vagyis inkább nagyító alá tettem. Mit mondhat egy gyerek és mit nem mondhat egy felnőtt? S mi van a kettő közt? 

Ha a gyermekünk nem szeretne a nagymamához menni, vagy csak épp elindulni nehéz, akkor simán kimondja, hogy utálom a nagyit, vagy egyéb – hasonló – helyzetekben, hogy nem szereti az óvónénit, vagy gyűlöli apát, vagy minket nem szeret. Ezt nekünk rossz hallani, anno mi sem mondhattunk ilyet, mert ez „nem szép” és talán rá is szólunk a gyerekre, hogy ilyet nem mondhatsz. 

Jobb esetben már tudjuk, hogy ezek „csak” érzések, az esetek többségében dühös érzések, amelyekhez nemcsak, hogy joga van érezni, de kifejeznie nagyon fontos. A mérgünket kifejezni gyerekként és felnőttként egyaránt egy jelentős tanulási folyamat. Ahogy megtanítjuk a kicsiket kanállal enni, a ruháikat felvenni, a boltban köszönni, vagy biciklizni, úgy azt is átadjuk valahogy, hogy mit tegyünk, ha dühösek vagyunk.

Haim Ginott azt írja, „A harag éppúgy hozzátartozik az élethez, mint a vihar: tudomásul kell vennünk és fel kell készülnünk rá”.

Tehát optimális esetben megengedjük, hogy a gyerek kifejezze a mérgét és segítünk neki ehhez csatornát találni, egy babát, amit püfölhet, egy sarkot, ahol tombolhat vagy toporzékolhat, vagy szavakat, amelyeket mondhat, hogy ő nagyon de nagyon mérges. Ha azt mondjuk, hogy ilyet nem mondhatsz, azzal quázi azt mondjuk, hogy ilyet nem érezhetsz, ami hibás, megbetegítő üzenet. Érezni, fantáziálni bárhogy, bármiről lehet. Nem vagyok bűnöző, ha gondolatban kinyírom a főnököm. Senkinek nem lesz abból baja, ha a gyerek egy pár percig úgy érzi, hogy utál engem, vagy az apját, vagy a nagymamáját.

Ennek az írásomnak a témája a különbség.

Hogy pont ez egy fontos különbség a gyerek és a felnőtt közt, hogy a felnőtt ezt kibírja. Elviseli. Mögé lát. Tudja, hogy a gyerek valószínűleg azért mondja, mert dühös. Erre talán van számunkra érthető oka, talán nincs. Szabad dühösnek lennie. A mi dolgunk, hogy ezt a feszítő, szívdobogtató, erőteljes érzelmi állapotot – amit ő úgy fogalmaz meg, hogy nemszeretem – megnevezzük: „dühös vagy.”

Az érzések kimondását tehát nem tiltjuk. Azt mondhatjuk, hogy mi ettől hogyan érezzük magunkat, például, hogy nekem rossz érzés ezt hallani, mert én szeretem a nagyit. De itt és most te most így érzel, és én ezt elfogadom.

Patricia Evans Szavakkal verve címmel írt egy könyvet arról, hogy milyen hosszútávú, mély sérüléseket lehet szerezni attól, hogy bizonyos fontos mások – a szülők – bizonyos dolgokat mondanak. Susan Forvard Mérgező szülők című könyvében szintén szentel egy fejezetet verbális erőszakot elkövető szülőkről.
Melyek ezek a kritikus tartalmak? Nyilván itt is érzésekről van szó, főleg dühös érzésekről.

A minősítés ez, az egész személyiséget érintő, sértő, degradáló, lekezelő, gúnyos jelzők. A bántó, zsákutcás „te-üzenetek”. Az hogy te ilyen vagy, olyan vagy. Talán mind kaptunk ilyeneket a fejünkhöz anno.

Ez a tiltott zóna szülőként. A minősítő jelzők, a kigúnyolás.

A gyermek beépíti ezeket az üzeneteket, magára veszi, hisz ő kapja, pedig CSAK anya, vagy apa ideges, dühös. S azontúl, hogy az önbecsülése sérül, mintát is tanul, a másik hibáztatásának, minősítésének a mintáját.

Melyek tehát a fokozatok?

Alapszint, a zöld zóna: Nagyon nagyon dühös vagyok!

Cifrázás: Annyira, de annyira mérges vagyok, hogy legszívesebben az összes játékot [személyes névmás nélkül!] kidobnám az ablakon! Legszívesebben itt hagynám ezt az egész rumlit!

Kerülendő, vörös zóna: Hogy lehetsz ilyen kétbalkezes, te ostoba, mihaszna! Te…

A másikat a dühünk levezetésének eszközéül választani, csak-verbálisan is határeset, inkább kerülendő. Pl:  Olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben betennélek ide az asztalfiókba a cellux mellé. Vagy Olyan dühös vagyok, hogy felcsipeszelnélek a fregolira…!

A fő szabályok:
Élőlényt nem bántunk, családtagot különösen nem.
E/1, dühös érzések és szándékok megfogalmazása szavakkal, megcselekvés, tettek nélkül.


Tudtok példát írni, amikor sikerült ilyen biztonságosan dühösnek lenni, vagy rávenni a gyereket? 

Mitől gyerek a gyerek és mitől felnőtt a felnőtt? Melyek a lényeges különbségek? Ha ezt megválaszoljuk, akkor egyúttal arra is választ kapunk, hogy mi az az út amit – jó esetben – bejár a gyermek, míg felnőtt lesz, mely területeken zajlik le a tudatos vagy tudattalan fejlődés. Ez az áttekintés, a teljesség igénye nélkül, három témakört emel ki.

Az első és legfontosabb tény, hogy a gyermek kiszolgáltatott, függő helyzetben van, a vele történtekre neki kevés befolyása van. Ez a csecsemők esetében a legnyilvánvalóbb, de igaz a kicsikre, az ovisokra, a kisiskolásokra és bár az önállóságuk egyre nagyobb, de egzisztenciálisan és érzelmileg érvényes a kiskamaszokra, sőt a serdülőkre is. A gyermek kisebb és gyengébb, mint a felnőtt, kiszolgáltatottságát ez is erősíti, de lélektanilag – érzelmileg – ennél is nagyobb jelentőséggel bírnak az elsődlegesen fontos mások, legfőképp anya és apa. Ez a mi pozíciónk tehát igen érzékeny, hisz ez a függés és ez az erőfölény mérhetetlen hatalmat ad, amellyel visszaélni akkor is könnyű, ha méltatlan.

Ehhez mérten felnőttnek azt tekinthetjük, ha valaki független, anyagilag és érzelmileg nem kiszolgáltatott, életéről önállóan dönteni képes. 

A kisgyermek fokozatosan fedezi fel magát, mint cselekvő lényt, és hamarosan megtanul akarni és nem-akarni nagyjából egy időben azzal, hogy ezt kimondani is tudja: „akarom” és „nem”. Ezeket pedig igen temperamentumosan, egész testükkel kifejezik és átélik: hangosak, csapkodnak, kiabálnak, rúgkapálnak… Vagyis az indulataik, érzelmeik uralják őket, még nincs egy belső szabályozó ami hűtené, kontrollálná ezeket a heves indulatokat. A korai „hisztik” ugyan többnyire lecsengenek, de ez az indulati szabályozás még sokáig alakul, sőt sokaknak még felnőttként is nehezen megy „uralkodni magán” és hasonlóan kiabálnak, csapkodnak, ha valami nem a tervek szerint sikerül, mint a gyerekek. Vagyis felnőttként elvileg már nem vagyunk „áldozatai” még a forró, heves érzéseinknek sem, hanem higgadtan, józanul, reálisan, gyakorlatiasan tekintünk rájuk; igen, most dühös vagyok.

A következő fontos témakör a felelősség. A gyermek szükségszerűen nem tud felelősséget vállalni bizonyos dolgokért, mert nem tudhat még a már említett kiszolgáltatottsága, a szűkös fizikai és idegrendszeri mozgástere miatt. Például nem tudja eljuttatni magát az óvodába, hiába van beíratva, jódarabig nem tud magának enni adni és tehetetlen, ha a szülei az ő megkérdezése nélkül döntenek úgy, hogy elköltöznek többszáz vagy többezer kilométerrel odébb. A felelősségek köre ideális esetben együtt nő a gyermekkel, ezek fokozatos és szisztematikus kijelölése viszont a szülő feladata. Az érés során – ahogy nő a terhelés – a gyermek fokozatosan megtanulja előre látni tetteinek következményét, vagy lehetséges következményeit. Például, hogy az ablak betörik, ha rárúgom a labdát. Vagy, hogy bőgni kezd a kistesóm, ha elveszem a játékát, vagy hogy apa megszid, ha kiderül, hogy hazudok. Ám a legtöbb gyerek még kiskamaszként sem gondol bele, hiába látja át. Ha úgy hozza a kedve akkor elrúgja a labdát, elveszi a játékot és hazudik, függetlenül a következményektől, „felelőtlenül”.

Felnőttként – papírforma szerint – mérlegelem a lehetséges következményeket és ennek mentén cselekszem, vagy nem, vagyis felelősen hozok döntést. Például, hogy mikor és hogyan mondok fel, vagy hogy megházasodom-e, vagy hogy mi lesz az idősödő, betegeskedő szüleimmel, vagy hogy felveszek-e hitelt.