„Ha a gyerek hazudik, erre ne reagáljuk se hisztérikusan, 
se moralizálva, hanem tényszerűen, reálisan. 

Azt szeretnénk, ha a gyermekünk megtanulná, 

semmi szükség nincs arra, hogy hazudjon nekünk.”  

/Haim Ginott/

Hazudik a gyerek! - mondja a szülő súgva, vagy döbbenten, vagy vádlóan-mérgesen.

Hogy is van ez?!

Hazudhat-e egy három négy éves gyerek? Vagy egy nyolcéves-kilenc éves? Vagy egy tizenhat éves? Mi szülők/felnőttek hazudunk-e?

Újra elolvastam mit ír Ranschburg, Popper és Ginott a hazudásról, mert az utóbbi időben több panasszal is találkozom, hogy a gyerek hazudik. Nem mond igazat. Kész a lecke – holott nincs. Vagy nincs is lecke – pedig van. Bele se írja a leckefüzetbe, tehát nincs lecke. Bár ne lenne! Vagy hogy ott volt az órán. Ő már nagyobb: lóg. Az estek egy részében a tanár nem veszi észre. Hátha most is. De nem: észrevette. A gyerek tagad: ő ott volt. Vagy hogy a dulakodást nem ő kezdte. Vagy hogy nem tud arról a radírról amit a másik keres...

Az iskoláskor kezdetével a gondolkodás is változik, de a mágikus gondolkodás sem múlik el teljesen. Én azt tapasztalom, hogy igen sokszor megmarad. A gyerek a valóság újrateremtésének igényével állít valótlant és talán hiszi is, hogy igaz, vagy bár igaz lenne. A vágyait fogalmazza meg. Egészen torz tükör mutathatja azt, hogy ő hazudik, holott a felnőttek ezen a tükrön át néznek sokszor. A gyerek nem félrevezetni akar. Az ő realitás érzékelése még ingatag, a fantázia és a valóság közti határ nem éles, úgymond kettős tudata van. A minősítés – hogy ő hazug – az énképére, önbecsülésére nézve sokkal ártalmasabb hosszútávon, mint az az eset, hogy valótlant állít. 

Ha egy nyilvánvaló helyzet előtt állunk: azt mondja, hogy nincs lecke, amikor van, a felnőtt dolga higgadtnak maradni és felidézni, hogy ez egy gyerek és a vágyait mondja. Lehet elkülöníteni a kettőt, hogy bárcsak ne volna lecke, de hogy is van ez a számolás... A rémálomból riadó gyereket se szidjuk meg, hogy túl színes a fantáziája, hanem csendes szóval megnyugtatjuk, hogy álmodtál és itt vagy a szobádban, minden rendben.

A „hazugság” másik oka és mozgatórugója – kiegészítve a fentiket – a félelem. A nem-kívánatos következmények elkerülése. Az egész kicsi gyerek is megtanulja, hogy anya és apa bizonyos dolgokra így, más dolgokra amúgy reagálnak. A szülő egyik fő nevelési eszköze ez, hogy bátorító és elítélő reakcióival mely viselkedésmódokat erősíti meg. A mást-mutatást olykor kifejezetten a szülő igényli többnyire nem tudatosan, mert nem tud szembenézni a valósággal. A gyerek életkorával nő a tét és rokonokkal, óvónőkkel, tanárokkal bővül a szereplők köre, akik mind valamilyennek akarják látni a gyereket.

Az a gyerek, amelyik valóban őszinte lehet, érzéseit kimondhatja, aki valóban a bizalom és elfogadás légkörében cseperedik, feltehetőleg nem fog hazudni, mert nincs oka rá.

Ha valótlanságon érjük a gyereket először magunkban gondoljuk végig, hogy mit üzenhet ez számunkra. Milyen félelmét vagy vágyát közli ezzel a gyerekünk?! Mit tudunk mi változtatni a hozzáállásunkon? Minket lát-e, hall-e hazudni a gyerek?

Tehát a hazugság felnőtt fogalom. Azt jelenti, hogy valaki direkt, tudatosan félrevezet valakit valami előnyért, vagy hátrány elkerüléséért. Akkor lehet morális kategória, ha az életében kompetens, független, felnőtt emberről beszélünk. A gyerek eleve függőségi helyzetben van, személyisége kialakulatlan, az életet tanulja még, próbálkozik ezzel azzal. A szülő szerepe a segítő késérőé ebben a folyamatban, nem az aki megbélyegzi, leírja a gyerek jellemét akár egy életre.

A barátnőm kifakadt, hogy ő igazán nem akart kötődő módon nevelni; még a kislánya születése előtt „tudta”, hogy a gyerek a gyerekszobában fog aludni, hogy nyolc hónapig fogja szoptatni, és hordozni sem szándékozta különösebben. Ehhez képest, a kiságy azonnal bekerült hálóba, hisz hogy lehetne magára hagyni; egy éves múlt, és miért ne kapna anyatejet, hisz van, az övé, kap, ha kér, és evidens, hogy kendőben viszi-hozza a barátnőm, amikor útra kelnek... A kötődő nevelés egy műszó, egy szükségszerű konstrukció, ami azt jelenti, hogy a gyerek igényeit figyelembe veszed és előrébb helyezed a sajátjaidnál, mert ez így természetes. A barátnőm az ösztöneit, a szívét követte, ahogy számtalan anya rajta kívül. Mindez nem áldozat, ha néha úgy is tűnik. A bizalom és biztonság örök-termő magvait kapja meg a gyermek, azt, hogy ő számít. Kiegyensúlyozottság, nyitottság, barátságosság, belülről fakadó engedelmesség lesz aztán a közös jutalmatok.

Ezzel szemben még mindig sok agresszióval körülvett gyereket látok, főleg az utcán, járókelőként, tömegközlekedve. Anyák és apák eltorzult arccal fröcsögnek válogatatlan káromkodással tarkított parancsokat, fenyegetéseket... A minap egy zokogó két év körüli fiúcskát ráncigált az anyja egyik kezével, a másikkal a fenekét ütötte és hangosan kiabálva kérdezte, „miért bőgsz?!”, „miért bőgsz?!” Ha ez az anya láthatná saját magát e jelenet alatt talán belátná, hogy többek közt épp őmiatta „bőg” a kisfia.

A gyerekek abból tanultak, amit látnak, átélnek. Egy testi fenyítéssel büntető/nevelő szülő verekedős, agresszív gyerekével beláttatni, hogy verekedni nem szép dolog, meddő próbálkozás bárki részéről.

Sok családban kifejezetten nehéz lehet gyereknek lenni. Ahol a felnőtt csak a termetével nagyobb, lelkileg gyerek maga is: irigy rá, rivalizál vele, fél tőle...

Szerintetek mit jelent felnőttnek lenni?

Az érzelmeink befolyásolják tetteinket, kinek jobban, kinek kevésbé.

A gyerekeknek nagyon.

A gyerekek érzelmi lények, náluk előbb van az érzelem és aztán a viselkedés. Ez az a működés, ami elsősorban megkülönbözteti a gyerekeket a felnőttektől. Az érése, növekedése során tanulja meg az érzelmeit szabályozni, tetteit kivonni az érzelmek fennhatósága alól, amennyire lehet.

Ez felnőttként sem könnyű, hányszor teszünk indulatos mozdulatot, hányszor beszélünk idegesen a szeretteinkkel, hányszor ragad el a mérgünk...

Hogyan érthetjük meg mit érez a gyerek?

Ez egyfajta kódolási munka. Fordítás. Kis odafigyeléssel nem olyan nehéz meglátni mit üzen a testbeszéde, a hangsúlya, az arca, a beszédének a ritmusa...

Amikor a gyerek érzelmeit felismerjük, és kimondjuk, megnevezzük, ezzel több fontos dolgot érünk el. Megnevezünk valami nem-megfoghatót, ami mégis jelen van. Legitimáljuk. Az érzelmet és ezzel a gyereket is. Így érzel, és én látlak és elfogadlak az érzelmeiddel együtt. A szeretetünket fejezzük ezzel ki felé; az elfogadás kifejezése a gyerekek elsődleges szeretetnyelve.

A mindennapokban számtalan olyan verbális falba, kommunikációs sorompóba ütközünk, amelyekkel semmibe vesszük az érzelmeket. Szülőként is gyakran csináljuk, észre sem vesszük, ártalmait nem ismerjük. Egyszerű példa a „Ne bőgj már!” vagy a „Ezért a hülyeséségért bőgsz?” Ezek pont azok a kerülendő megszólalások, amik elmagányosítják a gyereket, jelentéktelenné minősítik. A szülőt zavarja a sírás, lekicsinyli a sírás okát, bagatellizálja a gyerek problémáját, és/vagy simán megtiltja, leállítja.

Thomas Gordon a nagy kommunikációs mester egy csokorra való ilyen „verbális sorompót” összegyűjtött, amelyek közös tulajdonsága, hogy megakasztják a párbeszéd érzelmi fonalát, és vakvágányra terelik, kisiklatják. Sőt némelyik kifejezetten ártalmas is. Mind használjuk ezeket, gyakrabban vagy ritkábban, főleg mert velünk is használták, akár máig is halljuk.

Melyek ezek a verbális sorompók?

A kiindulási helyzetben a gyereknek van valami baja, problémája, érzelmi egyensúlya kibillent. Például a sírva jön mellettünk, mert maradni szeretett volna még a játszótéren.

Utasítás, parancsolás: Hagyd abba a bőgést!

Fenyegetés, figyelmeztetés: Ha nem hagyod abba, itt hagylak! / Fejezd be, különben nem kapsz édességet!

Prédikálás: Látod, látod, jobb lett volna el sem jönni, akkor most nem bőgnél így... csupa kosz vagy, és most még ez a takony is...

Tanács, megoldási javaslatok: Inkább nézelődj, nézd a néniket, a kutyákat, a fákat...!

Kioktatás, logikai érvelés: Én szóltam, hogy haza kell érnünk időre. Ha nem érünk haza, nem leszek kész estére a vacsorával.

Ítélkezés, hibáztatás, kritizálás: Ha ebédnél nem húzod az időt, többet maradhatunk volna.

Kifigurázás, gúny: Úgy bőgsz, mint egy csecsemő, oáááááá, oááááááá.....

Értelmezés, diagnosztizálás: Pont úgy bőgsz, mint a testvéred, ez valami családi vonás lehet nálatok...

Bagatellizálás: Nna, emiatt ne bőgj már, katonadolog, semmiség...

Kérdezősködés: Mi bajod van még mindig? Fáj valamid? Szorít a cipőd? Szomjas vagy?

Dicséret, egyetértés: Milyen szépen jössz mellettem...

Elterelés, humorizálás: Nézd mennyi kutya van ott, számoljuk meg hány lábuk van!?

Az ilyen reakciók semmibe veszik a gyerek érzéseit, amiből a gyerek azt tanulja meg, hogy az érzések nem számítanak, illetve az ő érzései nem számítanak, nem fontos. Ez hosszú távon nagyon káros tapasztalat. A szülőt frusztrálhatja, hogy sír a gyereke, de attől szülő, hogy uralkodjon ezen és a gyerek valós fájdalmát, hogy nem maradhatott annyit a játszótéren, amennyit szeretettett volna, átérezze és elfogadja.

Mit mondhat a szülő:

Empatikus reakció: Látom szomorú vagy, hogy el kellett jönnünk. El vagy nagyon keseredve. Szerettél volna még játszani... Mivel játszottál volna...?

Ahogy a „Bárcsak módszer” esetében, itt is elképzelhetjük együtt, amit szeretne a gyerek. A gyerek a szülő mellett érzi biztonságban magát fizikailag. Ha a vágyaiban a szülő osztozni képes, akkor lelkileg is nagy biztonságban, otthon lesz veled, bárhol vagytok.

A minap újra a „hisztiről” beszélgettünk és én újra elgondolkodtam a kérdésről.... 

A „hiszti” egy pejoratív, lekezelő kifejezés legtöbbször, főleg ha egy felnőtt nő, vagy férfi „hisztizik”, de a gyerekek hangos, erőszakos, sokszor érthetetlen hisztijeit sem szoktuk szeretni, minimum idegesek leszünk tőle, de sokszor agresszívek is.

Éppen emiatt a lekezelő hangnem és tisztázatlan jelentés miatt nem szeretem ezt a kifejezést.

A „hisztit” talán pontosabb, ha gyermeki dacnak nevezzük, de mindenképpen egy komplex érzelmi kommunikációs aktusnak tekintjük, ami életkorilag egy érési szakasz, kb másfél éves kortól akár végig az óvodáskoron át, attól függ mennyire „tanul rá” a gyerek erre a kommunikációra.

A „hiszti” bár a gyerek „csinálja” a szülői kommunikáción múlik, hogy mennyire, hogyan, meddig marad abban az érzelmi feszültségben a gyerek, amit így tud kifejezni. Még nem tudja máshogy.

Az empátia az, amit tudatosan be kell kapcsolni egy ilyen helyzetben, és a saját frusztrációnk, amit tudatosan ki kell kapcsolni, mert a gyerek nem akarattal bosszant, nem célja az idegesítés, nem „rossz”, sőt ő éppen eléggé rosszul érzi magát valami miatt. Vagy rájövünk, vagy nem, hogy mi miatt, de az biztos, hogy türelmes megértéssel megvárhatjuk, míg kijön ebből a frusztrált állapotból, uralkodva saját indulatainkon.

Hogyan előzhető meg a hiszti?

Az empatikus családban, ahol a gyermeket életkorának és érettségének megfelelő környezet veszi körül, a gyerekek minimálisan hisztiznek.

Hogyan lehet reagálni, amikor a gyerek nagyon szeretne valamit, de vissza kell őt utasítani, és félő, hogy épp ilyenkor lesz hiszti a válasza... Lehet megadni, amit kér. Ez nyilván nem megy a végtelenségig. Lehet kapásból támadni őt, ráncigálni, fenyegetni – ebből sem tanul igazán semmi hasznosat. És lehetünk megértőek, hogy ő márpedig szeretne valamit. Olyan jó lenne, ha megkaphatná. Valóban szeretné. Egy darabka édességet, valami csillogó tárgyat, vagy nyakbaülni … de ezt nem lehet éppen most. Az akadályoztatás számára frusztráció, ahogy sokszor egyébként nekünk felnőtteknek is, lássuk be. Mit teszünk mi, amikor vágyunk valamire? Ábrándozunk.

A gyerek elsődleges érzelme ekkor a vágyakozás, vágyás, akarás. Nem a birtoklás. Az ő vágyában osztozni „csak” figyelem, energia, jószándék kérdése, nem kerül pénzbe. Ginott úgy írja, biztosítsuk együttérzésünkről, hamár vissza kell utasítanunk. Hogyan fejezhetem ezt ki? Bárcsak-módszernek hívom én ezt, mert ez a kulcsszó: bárcsak! Bárcsak a tiéd lehetne, bárcsak megvehetném, bárcsak maradhatnánk még a játszótéren... A vágyában osztozunk, elfogadjuk azzal, hogy kimondjuk. Azt a keretet, korlátot, hogy az nem történhet meg (sose, vagy most éppen), azt mi tartjuk, de kimondjuk, megvalósítjuk a vágyát a szavainkkal.

Próbáljátok ki!

Bár anyák napja elmúlt, bennem rekedt egy látvány és egy érzés, s ezt megosztom veletek.

Tornára jár a gyerekem, szeret menni, közel is van, napos időben egy kellemes séta, pikkpakk átöltözés, búcsúpuszi és eltűnik az edzőterem ajtaja mögött.

Egy édesanyára leszek figyelmes, akiről azt tippelem, hogy fiatalabb nálam, 30 körüli lehet. Mei tai hordozóban előre van kötve egy kisbaba, kábé nyolc hónapos, bóbiskol a kényelmesben, ezért halkan kéri, kérleli szelíd szavakkal Eszterkét, hogy vegye le a ruháját, vegye fel a dresszét. Eszterke kb hároméves, ő a legfiatalabb a csoportban, de bukfencben veri a többieket. A kislány ide-oda bámészkodik, nem öltözik, az anya letérdel hát és átöltözteti.
Míg tornáznak a gyerekek, a szülők a váróban, vagy kint az udvaron foglalhatják el magukat. Ekkor látom, hogy egy nagy-kis fiú is tartozik ehhez az anyukához, hat-hét év körüli, és a várótermi asztalon egy feladat lap – munkafüzet? - van előtte. Az anya együtt nézi vele, felolvas valamit. A kisbaba nyugtalan lesz, aztán már sír. A mama kiveszi a hordozóból és mellre teszi, keblét egy sállal takarja el. Közben mesét olvas a nagyfiúnak. Aztán a mama sétálgat a picivel, aki elalszik, a „nagy” betűelemeket gyakorol a füzetében. A tornaórának vége. A mama szeretné, ha Eszterke felöltözne, de ez esélytelen. Újra letérdel, közben az alvó baba feje megbillen, a lába is beszorul az anya combjánál, de alszik tovább, az anya megérinti a fejét, miközben Eszterke izzadt dresszét húzza le a kislányról.

Az arcát figyeltem lopva, és nem suhant át rajta sötét felleg, indulat, elfojtott szitokszó. Az arca nyugodt. Nem mutat fáradtságot, holott egész biztos fáradt, nem sajnálja magát, nem grimaszol. Teszi a dolgát, anyaként, háromszorosan, segítően, csendesen.

Neki ajánlom mély tisztelettel ezt az (újrainduló) írást és az összes többgyermekes édesanyának, akik hasonló hősiességgel osszák meg a figyelmüket és szeretetüket a gyermekeik közt nap mint nap.

Kívánok ilyen nyugalmat és belső erőt, mint amit Eszterke anyukája mutatott nekem.

A Szalon új szolgáltatása az Egyéni Konzultáció, amelyről már olvashattál, amelyről már küldtem értesítést feliratkozott olvasóimnak.

Most írok erről bővebben, hogy mit jelent ez, hol helyezkedik el a pszichológiai tanácsadások szövevényében, illetve mit jelent itt a Szalonban.

A konzultáció, vagy tanácsadás szinonimaként használható; én jobban kedvelem a konzultáció szót, mert ez jobban kifejezi, hogy megbeszélésről, beszélgetésről van szó, míg a tanácsadás azt sugallja, hogy a tanácsadónak kész megoldásai vannak, tuti recepteket tud és mond.  Pedig nem erről van szó, ez egy tévhit. A pszichológiai tanácsadás, ha jól működik, akkor valójában nem tanácsot ad, hanem kísér abban, amiről, ahogy te gondolkodsz, veled gondolkodik, esetleg új szempontokat vet fel, amelyek neked nem jutottak eszedbe. A jó pszichológus és a jó pszichológiai tanácsadás, (ahogy a jó szülő is), abban segít, hogy a magad megoldását, megoldásaidat találd meg, amely, vagy amelyek éppen neked, éppen a te helyzetedben segíteni tudnak.

A konzultáció arra is jó hely és lehetőség, hogy letedd a terheidet, a frusztrációidat. A pszichológust, vagy segítőt az különbözteti meg a barátaidtól, hogy ez nem egy kölcsönösségen alapuló helyzet, a segítő nem fogja a saját problémáit megosztani veled és elhajtani sem fog, ha szomorú vagy, vagy dühös, sőt. A pszichológusokat arra képzik – arra képezzük magunkat – hogy elég erősek legyenek elviselni, elbírni a te nehézségeidet és fájdalmaidat. Hatalmas energiák szabadulhatnak fel, ha hagyod, hogy sírj és hagyja a másik is, nem zavarja, nem mondja, hogy hagyd abba, cikiz érte és nem lesz tőle frusztrált. Sírni nem a gyengeség jele, sőt. A visszatartott, el nem sírt könnycseppek sokkal jobban gyengítenek, mint a sírás maga. A sírás ugyanolyan fontos, mint az öröm.

A terápia szó gyógyítást jelent, vagyis lényegileg a konzultáció is lehet terápiás, gyógyító hatású, ha azután jobban érzed magad. De hagyományosan azt nevezzük terápiának a pszichológiában, ami hosszabban tart, hónapokig, vagy évekig. A terapeuta és a kliens között ilyenkor rendszerint kialakul egy különleges kapcsolat, amely visszatükrözi a kliens fontos jelenlegi és régebbi kapcsolódási mintáit, nehézségeit, erősségeit. Ebben mélyebb, alaposabb gyógyító folyamatban szinte biztosan szóba szerül a kliens gyermekkora, szüleihez fűződő kapcsolata. Nagyon sokféle terápia van. Fontos különbséget jelent, hogy egyéni, vagy csoportos, hogy a terapeuta milyen elméleti konstrukciót használ és hogy milyen a terapeuta személyisége, személyes stílusa.

A konzultáció ehhez képest egy felszínesebb kapcsolódás. A három, hetente vagy kéthetente egymást követő alkalom elég arra, hogy a bizalmi légkör – a bizalom kettőnk közt – kialakuljon, és hogy a legfeszítőbb terülteteket körüljárjuk. A kliens jó esetben olyan érzésekkel és benyomásokkal távozik, hogy megkönnyebbült, hogy valamit megértett, hogy bizonyos dolgokról máshogy is képes gondolkodni, hogy megértve érezte magát és ez jó érzés. Ezen felül azzal a tudással és tapasztalattal is gazdagabban távozik, hogy milyen az, amikor a másik sokszor csendben van, hallgat, figyel, csak rá figyel. Ez igen didaktikusan hangzik, de ez a dolgom, hogy ezt hangsúlyozzam, hogy a gyerekek felé is így érdemes: csendben, figyelmesen, a segítés, megértés szándékával.

A konzultáció egy kezdet, egy ismerkedés a pszichológiai tanácsadással, az önismereti munkával. Tét nélkül. Nincs olyan ember, akinek ne lenne valami gondja, problémája, szégyellnivalója, fájdalma. A különbség abból adódik, hogy ezek mennyire zavaróak, mennyire vannak tudat-közelben, mennyire sikerül szavakat találni ezekhez a nehéz érzésekhez. Nem lehet sürgetni.

A munkahelyemen én gyermekkel foglalkozom, és a szüleikkel is elsősorban róluk beszélünk. Itt a Szalonban a szülőknek szeretnék segíteni. Egyénileg és csoportosan, online, és offline.

Nagyon boldog lettem, mikor erre az összefüggésre rájöttem. Lehet, hogy a klasszikus matematika iránt elkötelezett olvasóim felszisszenek most, de remélem, hogy megértik ők is ezt  más gondolatmenetet.

A kulcsszó a kapcsolat. A pluszjel. A jelek összege.

Apa és anya nem csak egy nő és egy férfi, akik ismerik egymást, hanem ők szeretik egymást, ők egy pár, és ez egy új minőség, egy létrejövő harmadik szál, melyben ott vannak mindketten, de már máshogy, egymásra hatva. Mindkettő belead a közösbe valamit önmagából és ez a kapcsolat. Ez a kapcsolat mindenütt ott van, ahol két ember intenzív, figyelmes, élő kapcsolódásban, viszonyban van egymással. Anya és a gyermekei – minddel külön külön. Az óvónéni és a gyerekek – minddel külön más és más. A pszichológus és a kliens. A kapcsolat köztük.

Ami láthatatlan, megfoghatatlan. Mondhatom kommunikációnak is, amelyben nem csak a szavak és mondatok tartoznak, hanem minden: a hangsúlyok, hangszínek, a mimika, a testbeszéd, a csöndek, a tekintet változásai.

A gyerekek nehézségei legtöbbször a kapcsolat sérülését, betegségét jelzik. Minél kisebb a gyermek annál inkább. A nagyon nehéz, rosszul funkcionáló csecsemők szülei ha pszichológushoz fordulnak, akkor legtöbbször baba-mama konzultáción találják magukat, ahol a szakember őket együtt nézi, a kettejük közti kapcsolatot. Ránéz-e a mama a gyermekre, megérinti-e? Elhúzódik-e a gyermek tőle? Reagál-e a vigasztalásra? 

A pszichológus a kapcsolatot igyekszik segíteni, gyógyítani, helyreállítani, foltozni. Egyfelől azzal, hogy figyel, másfelől azzal, hogy ő maga is belép mint szereplő a kapcsolódásokban. Azzal segít, hogy máshogy reagál.

A mamák és a gyermekek közti kapcsolat már a születés előtt elkezdődik. Kezdődik a szülők kapcsolatával – sőt akár a szülők szüleinek a kapcsolatával, de ez már igazán messzire vezet – azzal, ahogy tervezik a kisbabát, vagy a kisbaba váratlanul bukkan fel „köztük”. Hogy mennyire problémás, vagy gondtalan, örömteli a várandósság, majd a szülés. Aztán mennyire tud a babájára hangolódni a mama. Mennyire viseli nehezen vagy könnyen a papa az új családi felállást… És így tovább…

Erről nem könnyű gondolkodni, annyira láthatatlan. Legtöbbször akkor válik láthatóvá, ha valami zavar támad benne. De megpróbálkozhatunk vele akkor is nyomára bukkanni, amikor épp, vagy még nincs köztünk konfliktus. Amikor a gyerek boldog, elégedett mosollyal néz ránk. Amikor ujjait a markunkba csúsztatja. Amikor arcához érintjük az ajkunkat. Amikor együtt dúdolunk el egy mondókát. Mintha a szívünk elé tennénk egy nagyítót. Hogy jobban lássunk vele.

A múlt hétvégén ellátogattunk az Állatkertbe, mert lánykám szerette volna látni a kiselefántot. Neki nem számított a tömeg a bejáratnál, a sorban állás, és hogy az elefántházban maximum három percet tölthettünk. Míg ő egyre az elefántra koncentrált, nekem lett egy vízióm, hogy ebben a sokadalomban egyszer csak elkerüljük egymást és pöttöm gyermekem ott fog állni elárvultan a tigrisek és medvék közt félúton. A rokonságnak, - ismert és bizalmába fogadott környezetben - jól felmondja a "leckét", hogy hol lakik, hogy hívják őt, engem, vagy az édesapját, de ismeretlenek előtt gyakran megkukul, pláne, ha - a vízióm szerint - épp realizálja, hogy nem talál engem, ellenben ott egy csomó idegen. 

Nem szaporítom a szót, félreálltunk és egy cifet-cafat papírra ráírtam lánykám nevét és az én elérési adataimat és betettük ezt a hirtelen gyártott azonosítót a kis kacsás hátizsákjába. A kisovisnak pedig a lelkére kötöttem, hogy ha úgy alakul - elveszítenénk egymást - ezt adja oda egy aranyos néninek és csak annyit mondjon, hogy hívd fel az anyukám.

A kis szöszke kuncogva vette az adást, és szemlátomást örült az azonosítónak, mindazonáltal húsz centinél messzebb nem ment tőlem, és kifele menet megkönnyebbülten tette szóvá, hogy nem veszítettük el egymást. 

Én azért vérszemet kaptam, hogy azonosító kell a gyereknek és szerkesztettem párat, amit innen letölthettek Ti is, ha gondoljátok. 

Itt négy kártyaverziót találtok, a sűrűt, az anyásat, az apásat és az üreset. Ezt kinyomtathatjátok kartonra, vagy más keményebb papírra, vagy akár színes papírra. Össze is lehet kettőt ragasztani, be is lehet lamináltatni... ahogy tetszik. A logó helyére tehettek egy kis fotót is a gyermekről. 

Lánykám ma városszépítő programra ment az apukájával Szentendrére, ami nagyszerű alkalmat kínált, hogy az új, a cifet-cafat papírnál némileg igényesebb és sokkal kártyaszerűbb azonosítóját tegyem a "hápizsákba". Kiscsibe igen büszke volt rá, hogy saját igazolványa van. 

S persze a legjobb az egészben, ha csak örülhet a gyermek a praktikus kártyának, de használnia nem kell, mert apa vagy anya azért a látótérben marad.

Tyúkanyó mama vagy? (14-21 pont) 

Tyúkanyó mama vagy, aki nagy szeretettel veszed körül a gyermeked, mindet tőled telhetőt megadsz neki, és sokszor átengeded a neki a döntést is? 

Nehéz szívvel veszed, ha bánata van, vagy dühös, igyekszel ezeket elkerülni. Nagyon szeretnél jó anyuka lenni, foglalkoztat, hogy mások mit gondolnak rólad.

Nehezen tudsz a gyermekre hangolódni, néha engedsz az akaratának, néha pedig hatalmi szóval lépsz fel az elvárásaid mellett. Lehet, hogy sok a munkád, vagy nem érted a gyerekek mozgatórugóit, nehezen találod meg velük a hangot. Bizonytalan vagy, hogy mi a te szereped, hogyan adhatnál többet a gyermekednek, ha átengeded az irányítást, vagy ha te vagy a főnök. 

Anyaoroszlán vagy?  ( 30-37 pont)

Szigorú és félelmetes anyaoroszlán vagy, aki előnyben részesíti a rövid távú megoldásokat a hosszú távúakkal szemben. Nem okoz gondot sokszor hangoztatni, hogy mit szeretnél, szereted hallatni a hangod, és tanácsokat osztogatsz, gyakran veszekszel, és fenyegetőzöl vagy szó nélkül a tettek mezejére lépsz és erőfölényedet kihasználva cselekszel. Számodra a szülőség azt jelenti, hogy a szülő a főnök, aki jobban tudja a dolgokat.

Hangulatember vagy? (38 - 47 pont)

Méltatlankodás és együttérzés jellemez. Ha van türelmed, akkor megértő tudsz lenni a gyermekkel, bevonod a problémamegoldásokba, kivárod, ha valamiben lassúbb. Ha nincs türelmed, akkor viszont perlekedsz vele, tanácsokat osztogatsz, és a fenyegetésektől sem riadsz vissza.

Empatikus édesanya vagy?  (48-56  pont)

Jó úton jársz, hogy igazi Szelíd Szülő lehess! Szívesen és gyakran alkalmazol együttérzésen és kölcsönös bizalmon alapuló, demokratikus módszereket. A gyermekeddel türelmes vagy, tiszteletben tartod az ő tempóját és képességeit. Odafigyelsz az érzéseire, elvárásaidat tömören és határozottan fogalmazod meg, nem személyeskedsz. A családi problémákat közösen oldjátok meg, a döntéshozásokban részt vesz mindenki, akit a döntés érint.

Ha kitöltöd ezt a villámteszted, hamarosan megtudhatod! 

Szelíd Szülő Mini Teszt

Itt megjelölheted, hogy mennyire illett rád az eredmény.


Ha fejlesztenéd szülői készségeidet, vagy tapasztalataidat megosztanád más szülőkkel, gyere a Szelíd Szülő Szemináriumra! Itt olvashatod el a részleteket.