gyerekség

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

*Harmadikos alsós voltam, amikor végre, kilenc év egykeség után testvérem született. Akkoriban került a kezembe Szabó Lőrinc "Lóci" verseinek gyerekeknek szóló gyűjteménye, amelyek közül a Lóci órás lesz nagyon megérintett, talán a kisöcsém, talán magam miatt, és szinte erőlködés nélkül tanultam meg kívülről. Több szavalóversenyre is "vittem magammal", néhol még elsők is lettünk Lócival...! A gyermekkori memoriterek közül talán ez az egyetlen, amire ma is emlékszem, és így utólag azt is gondolom, hogy Szabó Lőrinc érzékeny empátiája és embersége egy mérföldkő volt a gyermekpszichológussá válásom útján. *

Veszekedtem a kisfiammal,

mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Tovább

A gyermeknevelés művészet! - szerinted is?

Drót empátia gyerekség idézet Könyvismertető önismeret

„A gyermeknevelés kreatív vállalkozás, inkább művészet, semmint tudomány.”

(Bruno Bettelheim)

Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyve közel 400 oldalas, apró betűkkel, illusztrációk nélkül teleírt mű. Rendhagyó módon, a három részre tagolt teljes könyvből csak az elsőt fogom ismertetni, azt is főleg az impresszióim alapján.

Bettelheim sűrű és súlyos mondanivalójú, el-elgondolkodtató műve nehezen olvasható, nem illeszthető a polcról-lekapom-valami-gyors-segítségért típusú gyakorlatias kézikönyvek sorába. Olvasás, bölcsészet és gondolkodás iránt elkötelezett, nyitott, fejlődni vágyó és önvizsgálatra kész anyáknak és apáknak ajánlom, valamint gyerekekkel és szülőkkel foglalkozó szakembereknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak.

Míg erre a cikkre készültem, (Richard Pollack alapos biográfiájából) derült ki számomra, hogy Bettelheim – a bécsi fakereskedők gyermeke, aki a koncentrációs táborból megmenekülve Amerikában telepedett le – voltaképpen egy tehetséges csaló volt, aki máshonnan és másoktól szerzett korábbi tapasztalatait és információit sajátjaként és igen meggyőzően adta elő, vagyis csaknem a semmiből lett pszichológus, tanár, pszichoanalitikus és egy sérült gyerekeket nevelő intézmény igazgatója. A visszaemlékezések alapján ráadásul a „mester”, aki a megértést szorgalmazta és elutasított minden erőszakot a gyerekekkel szemben, a színfalak mögött egy tekintélyelvű, dührohamokra hajlamos lelkileg sérült ember volt.

Mindez azonban nem von le abból, hogy az itt tárgyalt műve, az Elég jó szülő, amit munkássága végén, utolsó könyveként, 1987-ben írt, fontos alapmű. Az alcím igen szabatos és nagyvonalú: „Könyv a gyermeknevelésről”. Az első rész címe: Szülő és gyermek, a második rész az „Én kialakításáról” ezen belül főleg a játék fontosságáról szól, majd a harmadik rész a „Család, gyermek, közösség” címet viseli, és többek közt a Mikulás és Jézuska jelenségek, „mágikus napok” is szóba kerülnek itt.

Bettelheim szerint a gyermeknevelés akkor tekinthető sikeresnek, ha a felnőtt visszamenőleg jónak tartja a neveltetését, nagyjából elégedett önmagával, képes megbirkózni az élet adta komoly akadályokkal és nehézségekkel, bízik önmagában és körülményeitől függetlenül gazdag és tartalmas a lelki élete.

„A szülőnek le kell küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét, amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve képes természeti adottságaival összhangban.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim – ahogy Winnicott is – a tökéletességre törekvés helyett az „elég-jót” állítja mércéül, amelyben a tévedésnek, hibának, „optimális frusztrációnak” is helye van. A szerző azt képviseli, hogy a gyermek nem a szülő tárgya, birtoka, amit/akit kedve és elképzelése szerint formálhat, hanem egyedi lény, akit a szülő abban segít, hogy önmagává válhasson. Ehhez fontosnak tarja, hogy a szülő kellő önbizalommal rendelkezzen, és a saját fejével (és szívével) gondolkozzon, többek közt, mert a szülő önmagába vetett bizalma alapozza meg a gyermek önbizalmát is. A szülői önbizalom a gyerek felé irányuló bizalmat is jelenti, hogy higgyünk benne, hogy megállja a helyét az életben.

Ha ezt az első 150 oldalt egy szóval kellene összefoglalnom, akkor az az empátia, holott ez a fogalom viszonylag ritkán szerepel a könyvben, miközben végig erről szól, különféle megközelítésből.

„Egy szülő legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát, hogyan látja a helyzetet a gyermeke.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim következetesen, több helyen kiáll amellett, hogy különösen sokat segít, sokat jelent a gyereknevelésben, ha a szülő minél gyakrabban felidézi a saját gyerekkorát, a saját gyermeki élményeit, érzéseit. Elgondolása szerint a szülő tudattalan, elfojtott, elfeledett gyermeki emlékei erősen befolyásolják a baba, majd gyermek iránti viszonyulást. Akár egy klasszikusnak tekinthető fegyelmezési-korlátozási helyzetben, akár a rossz álmok vagy a gyakran kért mesék esetében fontos segítő út a saját hasonló témájú emlékeinket felidézni és megérteni. Segíthet azt végig gondolni – tanácsolja Bettelheim – hogy mi lehet az a helyzet (most vagy régen) amikor mi hasonló viselkedésre ragadtattuk (volna) magunkat? Egyszerűbben: Én milyen helyzetben viselkednék így?

„Ha vissza tudjuk idézni saját hasonló gyermekkori tapasztalatainkat, akkor valószínűleg a haragunk is megszűnik” (Bruno Bettelheim)

A gyerekek szempontja a cselekvési indítékaik szükségszerűen mások, mint a felnőtteké, de a felnőttnek van módja megvizsgálni, megérteni a gyerek indítékait, vágyait és figyelembe venni, hogy a gyerek eredendően helyesnek ítéli, amit tesz, vagy tenni akar. Vagyis a megértés idejére át kell lépni a gyerek vonatkoztatási rendszerébe a sajátunkból.

„Legokosabb, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a gyermek, bármit csinál, mindig azt hiszi – jóllehet, olykor nagyot téved – hogy amit csinál, vagy tervez, az a legjobb megoldás.” (Bruno Bettelheim)

Az indítékok megértésén és elfogadása mellett a szülő nyugalma, és kiegyensúlyozottsága a gyermek biztonságérzetének másik forrása. Egyik példájában Anna Freud megfigyeléseire hivatkozik, aki a londoni bombázások idején arra lett figyelmes, hogy bizonyos gyerekek kifejezetten zavartak és nyugtalanok lettek más gyerekekre viszont nem volt ilyen hatása a hadiállapotoknak. Min múlott ez a különbség? Az anyák viselkedéséből, illetve pszichés terhelhetőségéből adódott az eltérés: hisztéria és látható szorongás helyett, egyes anyák a békeidőszakban jellemző napirendet és szokásokat tartották, adott esetben nem mentek le az óvóhelyre sem, nem hozták szóba a szükségállapotot. Ezzel mintegy átszűrték magukon a feszültséget és nem adták tovább a gyerekeknek.

„A gyerek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogyan él meg a szülő bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezi a világot önmaga számára.” (Bruno Bettelheim)

Manapság önismeretnek hívjuk, amit Bettelheim érzékenyen újra és újra körüljár és olyan zugokat világít meg, ahol eddig talán nem is kerestünk semmit.

„Ha igyekszünk megérteni, milyen szerepet játszottak a hasonló események saját fejlődésünkben, az mindig kedvező változásokat idéz elő, mert ettől kezdve tisztábban látjuk magunkat. … E tisztánlátás segítségével együttérzünk a gyermekkel minden érzelmileg jelentős helyzetben; ez szinte mindig elmélyíti a kapcsolatunkat és örömtelibbé teszi azt mindkettőnk számára.” (Bruno Bettelheim)

Tovább

A szeretet cselekszik

ajándék család figyelem gyerekség Könyvismertető szeretet

Gary Chapman Amerikában élő házassági tanácsadó és lelki gondozó a kilencvenes évek végén, elsősorban házasságban élőknek írta meg a szeretetnyelvekről szóló munkáját, „Egymásra hangolva” címmel. Ebben azt állítja, hogy mindenkinek van egy elsődleges szeretetnyelve, amelyen a legjobban érti és érzi, hogy szeretve van. Ez az elmélet azóta nagy népszerűségnek örvend, és Chapman megírta már külön a gyerekre, a serdülőkre, az egyedülállókra és a munkahelyi közösségekre adaptált változatokat is. Mindig ugyanarról az öt szeretetnyelvről beszél, más-más környezetbe helyezve azt. Könyvei könnyen olvashatóak, élvezetesek és meggyőzőek.

A szeretetről sok vallás, filozófus, pszichológus, ezoterikus-spirituális tanító gondolkozik(ott) és ír(t) hiszen a tartós emberi kapcsolatok legfontosabb, ám törékeny, múlékony és olykor veszélyes értéke ez.

Chapman könyvei, elmélete azért jó és feltehetőleg azért ilyen népszerűek, mert a filozofálás, elmélkedés helyett konkrétumokhoz köti a szeretetet, megragadhatóvá, kézzel-foghatóvá teszi.

Azt a végtelen sok módot, ahogy kifejezhetjük a szeretetünket, öt csoportba osztja, nyelvnek nevezi, és azt mondja, hogy ebből egy, vagy kettő igazán a sajátunk, amiből a legjobban érezzük, hogy szeretve vagyunk és ez többnyire az, amelyiken mi magunk is könnyen kifejezzük szeretetünket. Mindazonáltal minden könyvben ad tippeket, hogy mi módon deríthetjük fel valaki szeretetnyelvét.

A gyerekekről szóló részt a gyermekpszichiáter Ross Campbell-lel írta, akinek a legelgondolkodtatóbb állítása, hogy a gyerekek minden megnyilvánulásukkal, szüntelenül azt kérdezik: „szeretsz?” Ha a szülő újra és újra megerősíti, hogy igen, mindig minden körülmény közt és feltételek nélkül szereti a gyermekét, akkor a feltöltött szeretettankkal a gyermek megnyugszik és sokkal együttműködőbb lesz. A helytelen viselkedés mögött az üres szeretet tank áll. - állítják a szerzők.

A gyerekek saját szeretetnyelve öt éves koruk körül formálódik. Előtte kevéssé megállapítható, illetve a szülő akkor tesz helyesen, ha mind az öt szeretetnyelven beszél a gyermekkel, vagyis megismerteti vele az összes szeretet-csatornát, és ki tudja alakítani a saját szeretet-nyelvét.

Honnan tudod, hogy anya/apa szeret? - kérdezhetjük meg a gyermekünktől.

A Gyerekekre hangolva című könyv azonban nem csak a szeretetnyelvekről szól. A 8.-9.-10. fejezetek a fegyelmezés, a tanulás és a harag témaköreit elemzik és fontos alapvető megállapításokat tesznek.

A fegyelmezésnek – mint a helytelen magatartás korrigálásának – szeretetből kell fakadnia. Minél inkább érzi a gyermek a szeretetet, annál könnyebben fegyelmezhető – írják a szerzők. Tehát fegyelmezés előtt mutatnunk kell, hogy szeretjük őt. (Ez pedig egy az egyben összecseng azzal, amit az „Integrált fegyelmezési szemlélet” képvisel.) A gyerekek viselkedésének két pozitív irányító módszere, amit ajánlanak a szerzők a kérés és a gyengéd testi ráhatás. Az általuk említett két kevésbé pozitív és csak ritkán és nagy körültekintéssel alkalmazandó módszer az utasítás, a büntetés, és a magatartás megváltoztatása. Ezeket röviden mind kifejtik a szerzők.
Ennek a résznek nagy értéke még, hogy tisztázza, hogy a gyerekek még máshogy - éretlenül és önközpontúan - szeretnek, mint a felnőttek, nekik elemi (lét)szükségletük, hogy szeretve legyenek.

A szülei szeretetét érző gyermek a tanulásra is motiváltabb. Fontos cél, hogy az iskolai feladatok elvégzése a gyermek felelőssége legyen, a szülő támogató segítőként álljon mögötte, de ne helyette oldja meg a házi feladatokat.

A harag az élet része, nem jó, vagy rossz, bár tény, hogy sok problémát tud okozni a családi életben. Saját példánkkal mutatva taníthatjuk meg, hogy a haragos (romboló) tetteknél jobbak a haragos szavak, amit a szülőnek érdemes és fontos kibírni, aztán jelezni, hogy látja, hogy a gyerek mérges. A szerzők szerint a teli szeretet-tank jelentősen csökkenti a dühös érzéseket és jeleneteket.

A te gyerekeidnek melyik a szeretetnyelve?

Tovább

A hazugság árnyalatai

bizalom gyerekség kapcsolat

„Ha a gyerek hazudik, erre ne reagáljuk se hisztérikusan,
se moralizálva, hanem tényszerűen, reálisan.

Azt szeretnénk, ha a gyermekünk megtanulná,

semmi szükség nincs arra, hogy hazudjon nekünk.”

/Haim Ginott/

Hazudik a gyerek! - mondja a szülő súgva, vagy döbbenten, vagy vádlóan-mérgesen.

Hogy is van ez?!

Hazudhat-e egy három négy éves gyerek? Vagy egy nyolcéves-kilenc éves? Vagy egy tizenhat éves? Mi szülők/felnőttek hazudunk-e?

Újra elolvastam mit ír Ranschburg, Popper és Ginott a hazudásról, mert az utóbbi időben több panasszal is találkozom, hogy a gyerek hazudik. Nem mond igazat. Kész a lecke – holott nincs. Vagy nincs is lecke – pedig van. Bele se írja a leckefüzetbe, tehát nincs lecke. Bár ne lenne! Vagy hogy ott volt az órán. Ő már nagyobb: lóg. Az estek egy részében a tanár nem veszi észre. Hátha most is. De nem: észrevette. A gyerek tagad: ő ott volt. Vagy hogy a dulakodást nem ő kezdte. Vagy hogy nem tud arról a radírról amit a másik keres...

Az iskoláskor kezdetével a gondolkodás is változik, de a mágikus gondolkodás sem múlik el teljesen. Én azt tapasztalom, hogy igen sokszor megmarad. A gyerek a valóság újrateremtésének igényével állít valótlant és talán hiszi is, hogy igaz, vagy bár igaz lenne. A vágyait fogalmazza meg. Egészen torz tükör mutathatja azt, hogy ő hazudik, holott a felnőttek ezen a tükrön át néznek sokszor. A gyerek nem félrevezetni akar. Az ő realitás érzékelése még ingatag, a fantázia és a valóság közti határ nem éles, úgymond kettős tudata van. A minősítés – hogy ő hazug – az énképére, önbecsülésére nézve sokkal ártalmasabb hosszútávon, mint az az eset, hogy valótlant állít.

Ha egy nyilvánvaló helyzet előtt állunk: azt mondja, hogy nincs lecke, amikor van, a felnőtt dolga higgadtnak maradni és felidézni, hogy ez egy gyerek és a vágyait mondja. Lehet elkülöníteni a kettőt, hogy bárcsak ne volna lecke, de hogy is van ez a számolás... A rémálomból riadó gyereket se szidjuk meg, hogy túl színes a fantáziája, hanem csendes szóval megnyugtatjuk, hogy álmodtál és itt vagy a szobádban, minden rendben.

A „hazugság” másik oka és mozgatórugója – kiegészítve a fentiket – a félelem. A nem-kívánatos következmények elkerülése. Az egész kicsi gyerek is megtanulja, hogy anya és apa bizonyos dolgokra így, más dolgokra amúgy reagálnak. A szülő egyik fő nevelési eszköze ez, hogy bátorító és elítélő reakcióival mely viselkedésmódokat erősíti meg. A mást-mutatást olykor kifejezetten a szülő igényli többnyire nem tudatosan, mert nem tud szembenézni a valósággal. A gyerek életkorával nő a tét és rokonokkal, óvónőkkel, tanárokkal bővül a szereplők köre, akik mind valamilyennek akarják látni a gyereket.

Az a gyerek, amelyik valóban őszinte lehet, érzéseit kimondhatja, aki valóban a bizalom és elfogadás légkörében cseperedik, feltehetőleg nem fog hazudni, mert nincs oka rá.

Ha valótlanságon érjük a gyereket először magunkban gondoljuk végig, hogy mit üzenhet ez számunkra. Milyen félelmét vagy vágyát közli ezzel a gyerekünk?! Mit tudunk mi változtatni a hozzáállásunkon? Minket lát-e, hall-e hazudni a gyerek?

Tehát a hazugság felnőtt fogalom. Azt jelenti, hogy valaki direkt, tudatosan félrevezet valakit valami előnyért, vagy hátrány elkerüléséért. Akkor lehet morális kategória, ha az életében kompetens, független, felnőtt emberről beszélünk. A gyerek eleve függőségi helyzetben van, személyisége kialakulatlan, az életet tanulja még, próbálkozik ezzel azzal. A szülő szerepe a segítő késérőé ebben a folyamatban, nem az aki megbélyegzi, leírja a gyerek jellemét akár egy életre.

Tovább

Hétköznapi praktikák – villámtippek: fáradt gyerekkel hazafelé

gyerekség humor játék óvodások praktikák

Helyzet: A gyerek fáradt, nincs kedve gyalogolni, lassú, meg meg áll, vagy szeretné, hogy felemeld, cipeld kicsit...

Tipp1: mondókázzatok babalépegetőket, vagy ütemes versikéket, amiket ismertek. Pl: Aki nem lép egyszerre..., Jár a baba jár..., Így járnak a huszárok..., Megy a gőzös..., Sétálunk, sétálunk..., Dombon törik… Ha jártatok Ringatóra, ott sok ilyet tanulhattatok, de bármelyik mondókás könyvet fel lehet lapozni.

Sehol nincs meghatározva, hogy 2-3-4 év felett ezeket ne lehetne elővenni és miért ne az utcán, vagy a lépcsőházban... Próbáljátok ki! Nektek is sokkal szórakoztatóbb, mint veszekedni, vagy cipelni, vagy rángatni a kicsiket.

Tipp2: a gyerekek, különösen az ovisok nagyon szeretik az állatos történeteket, állatos meséket, szeretnek az állatokkal, vagy állatosat játszani. Ilyen állatos minijátékot mi is kitalálhatunk miközben hazafelé tartunk: Legyünk most fáradt nyuszik, akik, lassan váááánszorognak.... és játsszátok el ezt a vén, fáradt, lassú nyuszit. Most legyünk fürge nyuszik! - mondjad, és ez a haladós rész, szinte szaladtok... Aztán megint a fáradt nyuszi és újra a fürge... Nagyon szórakoztató gyereknek, felnőttnek egyaránt és már otthon is vagytok, felértetek az emeletre. Mi „közepes nyuszik” is tudunk ám lenni, akkor normális tempóban lépegetünk! Természetesen bármilyen állattal lehet játszani.

Kipróbáljátok?!

Tovább

Szelíd düh?? Hogy lehet ez?!

érzelmek gyerekség példamutatás

Hogyan lehetnék szelíd szülő, ha a gyerekem sem szelíd? - kérdezte a barátnőm a minap és én eltűnődtem ezen, a beszélgetésünk kapcsán.

A szelídség nem feltétlen jelent nyugodt gyereket, vagy nyugodt szülőt. Önuralmat és empátiát viszont jelent, akkor is, ha amúgy temperamentumunk inkább tüzes, erőteljes.

A gyerekek fontos sajátossága, – életkori jellegzetessége – hogy a viselkedését nagyban befolyásolják az érzelmi és testi állapotok, míg a felnőtt „életkori sajátossága” épp az, hogy ezeken uralkodni tudjon.

Mit jelent az uralkodás?

Azt a mozzanatot, hogy még azelőtt felfogom, hogy dühös vagyok, mielőtt földhöz csapnám a tényért, és módomban áll ezt lefékezni annyira, hogy legkevésbé legyen félelmetes a gyereknek.

A feladat az, hogy megtaláljuk azt a módot, amivel az indulatunk a felszínre jön, és lehetőleg valamelyest megnyugszunk, de ez sem fizikailag, sem verbálisan nem bánt senkit és nem is ijesztő.

A szakkönyvek így fejezik ki: a düh biztonságos kifejezése. Én dühöngök de biztonságban van a környezetem, és én is biztonságban vagyok, hogy nem lesz rossz következménye annak ha dühös leszek, pl nem szül dühöt, bosszút, félelmet, vagy igazságtalanságérzést, ergo nem leszek büntetve, a dühös viselkedésem is el van fogadva.

Anyának (szülőknek) és a gyereknek is joga van dühösnek lenni. Az, hogy ezt hogyan lehet kifejezni cselekvésekkel és szavakkal, az temperamentum és családi konszenzus függvénye, leszámítva azt a határt, hogy senki testi épségét nem lehet veszélyeztetni.

Nálatok ez hogy megy?

Takarót, bútort, párnát püfölni, toporzékolni, némán, vagy hangosan kiáltani, papírt széjjeltépni, papírra erőteljesen firkálni, esetleg valamit eldobni, földhöz csapni, amit használhatunk erre a célra. Lehet csak szavakkal „dobálózni”: megfogalmazni hasonlatokkal, amit érzünk, amit megtennénk, de nem teszünk meg, csak elképzeljük és kimondjuk: legszívesebben ripityomra törném az összes tányért, olyan mérges vagyok! Felnőtteknek jobb ilyenkor is inkább tárgyakkal példálózni, nem családtagokkal, hogy pl. kinek a fején akarjuk szétverni a tányérokat.

A gyerekek, ha ez nincs tiltva, simán kimondják, hogyan géppisztolyoznák szét az osztálytárs beleit, ami a szavak/érzések szintjén megengedhető, sőt.

Ez a „mintha mező”, a megosztott képzeleteink tere, egy nagyon fontos hely és lehetőség, hogy úgy élhessünk át élményeket, érzéseket, hogy az valójában nem történik meg. A gyerekek legtöbb (szerep)játéka ebben a lehetőleg biztonságos képzeleti térben játszódik, ahol teljes lehet a szabadság.

Az indulatokkal különféle módon bánunk, van aki kifele éli ki, van aki befele rágódik. Bár lehet eredendő különbség, de a gyerekek alapesetben kifele működnek, kiadják magukból az érzelmeiket, ha erre lehetőséget kapnak.

A teátrálisan dühös szülőknek is érdemes számolni azzal, hogy a gyerekük mint valami kamera rögzíti a viselkedést és beépíti, hogy ezt így kell, így lehet...

Hogyan lehetek tehát szelíden (biztonságosan) dühös?

- Megfogalmazhatom mennyire nagyon dühös vagyok, mit tennék legszívesebben. (A másik sértegetése ekkor is tilos.)

- Kifejezhetem ténylegesen élettelen tárgyakon, szimbolikusan. (Embert, állatot bántani tilos.)

Ahogy minden szabályt, ezt is sokszor és lehetőleg mindig higgadtan érdemes elmondani, és határozottan leállítani újra és újra, mert attól még, hogy elmondom egyszer-kétszer-háromszor az még nem épül be, és ez a kisgyerekektől nem is elvárható. Amikor pedig a gyerek megteszi, amit kérünk, (a „szabály” szerint) akkor ezt vegyük észre és jutalmazzuk meg puszival, érintéssel, szavakkal.

Tovább

Gyermeknevelési könyvek labirintusában

gyerekség Könyvismertető nevelés praktikák

Bár oldalt olvashatjátok az általam ajánlott könyveket, van, amelyikről már írtam is, ám most összegyűjtöttem egy hosszú listát gyerekneveléssel foglalkozó könyvekről. Én sem ismerem mindegyiket, de ahogy időm engedi, szeretném áttanulmányozni az összeset. Van köztük egészen új és nemrég megjelent, amelyeket könnyebb beszerezni, és van, amelyik régebbi kiadású és talán kutatni kell utána, és könyvtárból lehet beszerezni. Olyan irodalmakat szerettem volna összegyűjteni, amelyik általában a gyerekneveléssel foglalkozik, nem valamelyik életszakasszal, és nem valamilyen jellegzetes viselkedéssel, vagy tünettel. A fejlődéslélektani szempontú irodalmakat is kihagytam, arra talán összeállítok majd egy másik listát.

UPDATE! A már többször frissített könyves listát, most 2018 januárjában újra átnéztem és aktualizáltam az új könyvekkel, amelyekből igen sok van, csak győzzük elolvasni őket!

Itt a jelenleg toplistás első húsz könyvet sorolom fel, a részletes listát itt megnézhetitek és letölthetitek...
Ha ismertek olyat, amelyik ebben nem szerepel, írjátok meg nekem!
Kellemes böngészést kívánok!

Adele Faber - Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje - Gyakorlati tanácsok a sikeres szülő-gyerek kapcsolathoz

Angelika Bartram - Jan-Uwe Rogge: Beszélj úgy a gyerekkel, hogy meghallgasson és hallgasd őt úgy, hogy beavasson

Barbara C. Unell - Jerry Wyckoff: Fegyelmezés szeretettel - Így kezeld a nyafogást, a hisztit, az evés körüli cirkuszt, a képernyőfüggőséget- és még sok mást!

Deákné B. Katalin: Anya, taníts engem! - Fejlesztési lehetőségek születéstől iskolakezdésig

Gary Chapman: Az 5 szeretetnyelv: Kamaszokra hangolva - Szeresd feltétel nélkül!

Jan-Uwe Rogge: Nevelési kérdezz-felelek - 111 kérdés és válasz

```
Jane Nelsen: Pozitív fegyelmezés  
```

Jessica Joelle Alexander - Iben Dissing Sandahl: Gyereknevelés dán módra - Hogyan nevelnek a világ legboldogabb emberei talpraesett és életrevaló gyerekeket?

Kádár Annamária - Kerekes Valéria: Mesepszichológia a gyakorlatban - Az önbecsülés és a küzdőképesség megalapozása gyermekkorban

Kádár Annamária: Lilla és Tündérbogyó - 30 érzelmi intelligencia fejlesztő mese

Kádár Annamária: Mesepszichológia - Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban

```
Kevin Leman: Péntekre boldog család  
```

Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor - Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket?

Melinda Blau - Tracy Hogg: A suttogó titkai I. - A csecsemő gondozása és nevelése

Ranschburg Jenő : Szülők könyve - A fogantatástól az iskolakezdésig

Ross Campbell - Gary Chapman: Az 5 szeretetnyelv: Gyerekekre hangolva - Szeresd úgy, hogy érezze!

Tim Seldin: Hogyan nevelj boldog gyereket - A Montessori-módszer

Vekerdy Tamás: A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2.

Vekerdy Tamás: Belső szabadság - Elég jó szülő - elég jó gyerek

Vekerdy Tamás: Kisgyerekek - óvodások

Vida Ágnes: Babapszichológia - Lélek, viselkedés, fejlődés kétéves korig

A lista innen letölthető.

Ti melyikből tájékozódtatok? Ismeritek valamelyiket? Volt amelyik megtetszett és volt amelyiket félretettétek? Olvastatok olyan könyvet, amelyik hasznos volt, de hiányzik a listából? Milyen ajánlások, vagy szempontok alapján választotok segítő könyveket?

A hozzászólásokban megoszthatjátok a gondolataitokat!

Bruno Bettelheim, - akinek az Elég jó szülő című könyvéről itt írtam - úgy találta, hogy a szülők általában addig keresgetik a szakirodalmakat, amíg olyat, vagy ahhoz hasonlót nem olvasnak, amit ők maguk is gondolnak, mert a nagyon eltérő álláspont frusztrációt kelt, önvédelemre kényszerít.

Ti mit gondoltok erről?

Tovább

Szavak és szavak; éndühös, tedühös

érzelmek fejlődés gyerekség kommunikáció Szeminárium

Előző témámat továbbgondoltam, vagyis inkább nagyító alá tettem. Mit mondhat egy gyerek és mit nem mondhat egy felnőtt? S mi van a kettő közt?

Ha a gyermekünk nem szeretne a nagymamához menni, vagy csak épp elindulni nehéz, akkor simán kimondja, hogy utálom a nagyit, vagy egyéb – hasonló – helyzetekben, hogy nem szereti az óvónénit, vagy gyűlöli apát, vagy minket nem szeret. Ezt nekünk rossz hallani, anno mi sem mondhattunk ilyet, mert ez „nem szép” és talán rá is szólunk a gyerekre, hogy ilyet nem mondhatsz.

Jobb esetben már tudjuk, hogy ezek „csak” érzések, az esetek többségében dühös érzések, amelyekhez nemcsak, hogy joga van érezni, de kifejeznie nagyon fontos. A mérgünket kifejezni gyerekként és felnőttként egyaránt egy jelentős tanulási folyamat. Ahogy megtanítjuk a kicsiket kanállal enni, a ruháikat felvenni, a boltban köszönni, vagy biciklizni, úgy azt is átadjuk valahogy, hogy mit tegyünk, ha dühösek vagyunk.

Haim Ginott azt írja, „A harag éppúgy hozzátartozik az élethez, mint a vihar: tudomásul kell vennünk és fel kell készülnünk rá”.

Tehát optimális esetben megengedjük, hogy a gyerek kifejezze a mérgét és segítünk neki ehhez csatornát találni, egy babát, amit püfölhet, egy sarkot, ahol tombolhat vagy toporzékolhat, vagy szavakat, amelyeket mondhat, hogy ő nagyon de nagyon mérges. Ha azt mondjuk, hogy ilyet nem mondhatsz, azzal quázi azt mondjuk, hogy ilyet nem érezhetsz, ami hibás, megbetegítő üzenet. Érezni, fantáziálni bárhogy, bármiről lehet. Nem vagyok bűnöző, ha gondolatban kinyírom a főnököm. Senkinek nem lesz abból baja, ha a gyerek egy pár percig úgy érzi, hogy utál engem, vagy az apját, vagy a nagymamáját.

Ennek az írásomnak a témája a különbség.

Hogy pont ez egy fontos különbség a gyerek és a felnőtt közt, hogy a felnőtt ezt kibírja. Elviseli. Mögé lát. Tudja, hogy a gyerek valószínűleg azért mondja, mert dühös. Erre talán van számunkra érthető oka, talán nincs. Szabad dühösnek lennie. A mi dolgunk, hogy ezt a feszítő, szívdobogtató, erőteljes érzelmi állapotot – amit ő úgy fogalmaz meg, hogy nemszeretem – megnevezzük: „dühös vagy.”

Az érzések kimondását tehát nem tiltjuk. Azt mondhatjuk, hogy mi ettől hogyan érezzük magunkat, például, hogy nekem rossz érzés ezt hallani, mert én szeretem a nagyit. De itt és most te most így érzel, és én ezt elfogadom.

Patricia Evans Szavakkal verve címmel írt egy könyvet arról, hogy milyen hosszútávú, mély sérüléseket lehet szerezni attól, hogy bizonyos fontos mások – a szülők – bizonyos dolgokat mondanak. Susan Forvard Mérgező szülők című könyvében szintén szentel egy fejezetet verbális erőszakot elkövető szülőkről.
Melyek ezek a kritikus tartalmak? Nyilván itt is érzésekről van szó, főleg dühös érzésekről.

A minősítés ez, az egész személyiséget érintő, sértő, degradáló, lekezelő, gúnyos jelzők. A bántó, zsákutcás „te-üzenetek”. Az hogy te ilyen vagy, olyan vagy. Talán mind kaptunk ilyeneket a fejünkhöz anno.

Ez a tiltott zóna szülőként. A minősítő jelzők, a kigúnyolás.

A gyermek beépíti ezeket az üzeneteket, magára veszi, hisz ő kapja, pedig CSAK anya, vagy apa ideges, dühös. S azontúl, hogy az önbecsülése sérül, mintát is tanul, a másik hibáztatásának, minősítésének a mintáját.

Melyek tehát a fokozatok?

Alapszint, a zöld zóna: Nagyon nagyon dühös vagyok!

Cifrázás: Annyira, de annyira mérges vagyok, hogy legszívesebben az összes játékot [személyes névmás nélkül!] kidobnám az ablakon! Legszívesebben itt hagynám ezt az egész rumlit!

Kerülendő, vörös zóna: Hogy lehetsz ilyen kétbalkezes, te ostoba, mihaszna! Te…

A másikat a dühünk levezetésének eszközéül választani, csak-verbálisan is határeset, inkább kerülendő. Pl: Olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben betennélek ide az asztalfiókba a cellux mellé. Vagy Olyan dühös vagyok, hogy felcsipeszelnélek a fregolira…!

A fő szabályok:
Élőlényt nem bántunk, családtagot különösen nem.
E/1, dühös érzések és szándékok megfogalmazása szavakkal, megcselekvés, tettek nélkül.

Tudtok példát írni, amikor sikerült ilyen biztonságosan dühösnek lenni, vagy rávenni a gyereket?

Tovább

Kiszolgáltatottság és józanság, avagy mi a különbség a gyerek és a felnőtt közt?

érzelmek fejlődés gyerekség

Mitől gyerek a gyerek és mitől felnőtt a felnőtt? Melyek a lényeges különbségek? Ha ezt megválaszoljuk, akkor egyúttal arra is választ kapunk, hogy mi az az út amit – jó esetben – bejár a gyermek, míg felnőtt lesz, mely területeken zajlik le a tudatos vagy tudattalan fejlődés. Ez az áttekintés, a teljesség igénye nélkül, három témakört emel ki.

Az első és legfontosabb tény, hogy a gyermek kiszolgáltatott, függő helyzetben van, a vele történtekre neki kevés befolyása van. Ez a csecsemők esetében a legnyilvánvalóbb, de igaz a kicsikre, az ovisokra, a kisiskolásokra és bár az önállóságuk egyre nagyobb, de egzisztenciálisan és érzelmileg érvényes a kiskamaszokra, sőt a serdülőkre is. A gyermek kisebb és gyengébb, mint a felnőtt, kiszolgáltatottságát ez is erősíti, de lélektanilag – érzelmileg – ennél is nagyobb jelentőséggel bírnak az elsődlegesen fontos mások, legfőképp anya és apa. Ez a mi pozíciónk tehát igen érzékeny, hisz ez a függés és ez az erőfölény mérhetetlen hatalmat ad, amellyel visszaélni akkor is könnyű, ha méltatlan.

Ehhez mérten felnőttnek azt tekinthetjük, ha valaki független, anyagilag és érzelmileg nem kiszolgáltatott, életéről önállóan dönteni képes.

A kisgyermek fokozatosan fedezi fel magát, mint cselekvő lényt, és hamarosan megtanul akarni és nem-akarni nagyjából egy időben azzal, hogy ezt kimondani is tudja: „akarom” és „nem”. Ezeket pedig igen temperamentumosan, egész testükkel kifejezik és átélik: hangosak, csapkodnak, kiabálnak, rúgkapálnak… Vagyis az indulataik, érzelmeik uralják őket, még nincs egy belső szabályozó ami hűtené, kontrollálná ezeket a heves indulatokat. A korai „hisztik” ugyan többnyire lecsengenek, de ez az indulati szabályozás még sokáig alakul, sőt sokaknak még felnőttként is nehezen megy „uralkodni magán” és hasonlóan kiabálnak, csapkodnak, ha valami nem a tervek szerint sikerül, mint a gyerekek. Vagyis felnőttként elvileg már nem vagyunk „áldozatai” még a forró, heves érzéseinknek sem, hanem higgadtan, józanul, reálisan, gyakorlatiasan tekintünk rájuk; igen, most dühös vagyok.

A következő fontos témakör a felelősség. A gyermek szükségszerűen nem tud felelősséget vállalni bizonyos dolgokért, mert nem tudhat még a már említett kiszolgáltatottsága, a szűkös fizikai és idegrendszeri mozgástere miatt. Például nem tudja eljuttatni magát az óvodába, hiába van beíratva, jódarabig nem tud magának enni adni és tehetetlen, ha a szülei az ő megkérdezése nélkül döntenek úgy, hogy elköltöznek többszáz vagy többezer kilométerrel odébb. A felelősségek köre ideális esetben együtt nő a gyermekkel, ezek fokozatos és szisztematikus kijelölése viszont a szülő feladata. Az érés során – ahogy nő a terhelés – a gyermek fokozatosan megtanulja előre látni tetteinek következményét, vagy lehetséges következményeit. Például, hogy az ablak betörik, ha rárúgom a labdát. Vagy, hogy bőgni kezd a kistesóm, ha elveszem a játékát, vagy hogy apa megszid, ha kiderül, hogy hazudok. Ám a legtöbb gyerek még kiskamaszként sem gondol bele, hiába látja át. Ha úgy hozza a kedve akkor elrúgja a labdát, elveszi a játékot és hazudik, függetlenül a következményektől, „felelőtlenül”.

Felnőttként – papírforma szerint – mérlegelem a lehetséges következményeket és ennek mentén cselekszem, vagy nem, vagyis felelősen hozok döntést. Például, hogy mikor és hogyan mondok fel, vagy hogy megházasodom-e, vagy hogy mi lesz az idősödő, betegeskedő szüleimmel, vagy hogy felveszek-e hitelt.

(A helyzetet bonyolítja persze egy sor részletkérdés, mint például az olyan „tudattalan döntések”, mint egy nem tervezett várandósság, vagy egy „véletlen” lekésett vonat, amelyik egy fontos megbeszélésre vitt volna, stb. Ezek bár izgalmas kérdések, ennek a cikknek most nem témája.)

Tovább