Könyvismertetők

Átlátható napok – könnyedebb élet

családKönyvismertetőszülőség

Kim John Payne : Egyszerűbb gyermekkor

Az ausztrál származású gyermekpszichológus és család-tanácsadó könyve 2009-ben jelent meg először, magyarul 2012-től kapható Vekerdy Tamás és Kádár Annamária ajánlásával. 28 nyelvre fordították le, az Art of Living brit könyves blog szerint minden idők 12. legjobb gyereknevelési könyve. Az egyszerűsítés eszménye köré nemzetközi mozgalom is szerveződött Simplicity Parenting néven. A szerző jelenleg is tart online és offline kurzusokat, képzéseket. (simplicityparenting.org)

Első ránézésre inkább életmód-tanácsadó könyvnek tűnik: szelektálj, rakj rendet, tarts napi ritmust és időrendet, ne nézz tévét és könnyebb lesz az élete az egész családnak. Ez mitől gyereknevelés? – merülhet fel bennünk a kérdés.

Nevelés, mert példát mutatsz, mert meghatározza, befolyásolja a gyerek körüli miliőt, de nem szól fegyelmezésről, büntetésről, korlátozásról, határszabásról, kommunikációról. Azt állítja ezzel, hogy az otthoni környezetünkre és az életritmusunkra való odafigyelés maga a nevelés.

Elméleti háttere, hogy a gyerekeket (és felnőtteket) túl sok tárgy, túl sok inger, túl sok választási lehetőség veszi körül, ami egyfajta állandó, összeadódó stresszt okoz, amitől testi és/vagy viselkedéses tünetei lesznek a gyerekeknek.

Megoldási javaslata az egyszerűsítés, ami első körben szelektálást, második körben kontrollt jelent, hogy mennyi tárgy és inger vegyen körül minket, mennyire legyen feszes vagy laza a napi- és heti-rendünk.

Elméletében nagyon szimpatikus alapvetés, hogy a gyermekkor saját tempójának, lassúságának a tiszteletben tartására fókuszál. Az állandó rohanás, a túlzsúfolt programok, a mindent elárasztó elvárások helyett, az igazi élmények és tapasztalások valódi megélését javasolja. Payne szerint: „A gyerekeknek a strukturálatlan időre van a legnagyobb szükségük, hogy önmagukká válhassanak – a játék és társas interakciók segítségével.” 


Mit jelent az egyszerűsítés?

Az egyszerűsítés egy hosszú, elköteleződést igénylő folyamat, amelynek hajtóereje a családra vonatkozó eredeti álmaink és célja, hogy a gyermekeink jól érezzék magukat a bőrükben, jó legyen a közérzetük. Az egyszerűsítéssel csökkenthetjük a „túl sok” és „túl gyors” okozta stressz egy részét, ami megakadályozza őket a fókuszálásban, megzavarja alapvető nyugalmukat és biztonságérzetüket és teret biztosítunk elmélkedésre és a nyugalom helyreállítására. A folyamat részeként mi, szülők több és mélyebb figyelmet tudunk szentelni gyermekeinknek, és az irántuk érzett szeretetünk is elmélyül és olyan légkört teremthetünk otthon, amely családunk igényeit a világ követelései elé helyezi.

Az egyszerűsítés négy területe a környezet, a ritmus, az időrend és az információk. Ezekhez ad részletes útmutatót az Egyszerűbb Gyermekkor. Az olvasó eldöntheti hova helyezi a hangsúlyt, mivel kezdi az egyszerűsítést.

 

Környezet

“A túl sok kacat megfosztja őket a szabadidőtől és attól a lehetőségtől, hogy alaposan megismerje a körülvevő világot.”

 

 A környezet jelentheti a gyerekek saját tereit, játszósarkokat, gyerekszobát, de kiterjeszthetjük az egész lakásunkra, házunkra, akár a kertünkre is.

A gyerekeket körülvevő tárgyak – játékok, könyvek, ruhák – gyorsan és intenzíven szaporodnak, hamar elborítanak mindent és átláthatatlan kacathalommá változnak. A túl sok holmi, főleg a játékok, túl sok választási lehetőséget kínál a gyerekeknek, ami inkább blokkolja, fékezi a gyerekek kreativitását, nem elősegíti azt. Az egyszerűsítés a gyerekek környezetében a játékok határozott és szigorú átválogatását, kiszelektálását, selejtezését jelenti elsősorban. Minimum a játékszerek háromnegyedének mennie érdemes. Ami törött, hiányos, az ki lehet dobni, ami ép, de kinőtték, vagy túl műanyag, túl hangos, túl kész, szabad fantáziálásra nem késztet azt el lehet adni, ajándékozni, vagy a padlásra száműzni. Ebből az átválogatásból jobb a gyerekeket kihagyni. A megmaradó játékokból is lehet időszakonként (pl kéthetente, havonta) elővenni és eltenni, hogy az éppen hozzáférhető játékok száma minél kevesebb legyen. Talán meglepően hangzik, de a csökkenő játéktárgyakkal együtt nő az elmélyült játéktevékenység és a gyerek általában örömmel fogadják az átlátható, rendezett gyerekszobát.

Jó játéktárgy az, amibe bele tudja vetítetni a gyerek a képzeletét, mozgatható és fantáziával átváltoztatható. Például a természetben található tárgyak, ágak, botok, kövek, kavicsok végtelen játék lehetőséget kínálnak. A gyerekszobában maradó (vagy most bekerülő) tárgyak lehetnek aktív játékhoz való eszközök, építőjátékok, babák, babaházak, kreatív alapanyagok, 5-6 könyv, élénk színű kendők, textil, madzag, csipeszek, íróasztal, papírtömb, zsírkréta, és jelmeznek való ruhadarabok.

A játékok után a gyerekek könyveit és ruháit is érdemes átnézni, majd a gyerekszoba egyszerűsítése egy első lépés lehet, hogy aztán az otthonunk egyéb tereiben is elvégezzük a selejtezést, a tárgyaink átválogatását.

Összefoglalva, ha a környezetünkben kevesebb a tárgy, átláthatóbb, rendezettebb a tér, akkor tágabb tere nyílik a kreativitásnak, az elmélyültebb játéknak és a nyugodt álmodozásnak és pihenésnek.

 

Ritmus

„Az otthoni élet ritmusosságának növelése az egyik leghatékonyabb eszköz gyerekeink életének egyszerűsítésére.”

 

A ritmus az egyik kedvenc témám, mert magam is tapasztaltam, hogy milyen biztonságot adó, megnyugtató erővel bír a gyerekek életében. Payne is ezt hangsúlyozza: a ritmusok átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá teszi az életünket és ezáltal növeli a biztonságérzetünket. A természetben is fontos rendező elv a ritmus, például a szívdobogásunk ritmusa, a nappal és éjszaka ritmusa, vagy az évszakok váltakozása. A családban, a hétköznapokban ismétlődő ritmusok, szokások összekötik a családtagokat egymással is, az üzeni, hogy „mi így szoktuk”.

Kim John Payne

A nap bármely pontja alkalmas arra, hogy elkezdjük otthon a ritmusosság kialakítását. Érdemes a már létező napirendi események – pl étkezések, vagy esti szertartások – köré illeszteni egy-egy új ismétlődő szokást, például egyszerre kezdeni az étkezést és előtte meggyújtani egy gyertyát, vagy elmondani egy rövid fohászt, vagy csak csendben maradni pár másodpercig. Kisebb, öt év alatti gyerekek szeretik a mondókákat, énekeket, ezekkel kísérhetünk szokásos tevékenységeket, pl kézmosást, vetkőzést, öltözést. A gyerekek együttműködési kedve is nőhet ezáltal, amellett, hogy az állandósság és ismétlődés megnyugtat és biztonságot ad. Az elalvás előtti felolvasott, vagy fejből mesélt esti mese egyik lélektani hozadéka a sok közül, hogy ritmust ad a napnak, az estének. Az állandósság apró szigeteinek fokozatos létrehozásában nekünk, felnőtteknek kell kitartani, napról napra állhatatosan tartani az új kis szokásainkat, legalább egy hónapig, míg azok megszilárdulnak és önműködővé válnak.

A nap várható eseményeinek reggeli áttekintése, megbeszélése is fokozza a gyerekek biztonságérzetét és nyugalmát. Az otthoni udvarias és tiszteletteljes kommunikáció is olyan kiszámítható, barátságos légkört teremt, ami megnyugtatja a gyerekeket.

Haladó fokozatban az egész napot átszőhetik az ismétlődő ritmusok, az alvás és pihenés körülményei, a reggeli készülődés és indulás békés rutinjai, az étkezések közös előkészítése, a hetente ismétlődő egyszerű ételek, a közös rendrakás, a mindennapokba illeszkedő strukturálatlan idő, például iskola és vacsora közt, amikor bármit lehet csinálni, vagy akár csak pihenni, semmittenni, álmodozni, unatkozni. Payne szerint „Az unalom a kreativitás nagy hatalmú felbujtója és ösztönzője.”

Összefoglalva a napi otthoni ritmusok, ismétlődések az ismerősség, otthonosság és nyugalom érzését adják gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Nem bonyolult az összefüggés a szétszórt, ideges, agresszív, vagy épp szorongó gyerekek kaotikus, mindig változó, átláthatatlan (tárgyakkal, programokkal, ingerekkel) túlzsúfolt napjaiba mekkora változást hozhat akár csak egy-egy kis ritmikus ismétlődés. Felszabadító lehet, mint a refrén a versekben. 


Időrend

„A család időrendjének az egyszerűsítésével az egyensúly elérése a célunk.”

„A mi dolgunk, hogy felismerjük és tiszteletben tartsuk a teljes gázzal előre és a padlófék közti, oly fontos Senki Földjét.”

 

Az időrend a család időbeosztását jelenti, hogy mi minden csinálunk, csinálnak a gyerekek az óvoda / iskola és a vacsora / lefekvés között. Payne amellett foglal állást, hogy a túl sok óvodán / iskolán kívüli elfoglaltság fokozza a stresszt és nyugtalanságot, ellenben a rendszeres, napirendbe iktatott strukturálatlan idő, az unatkozás és a szabadjáték a kiegyensúlyozottságot és jóllétet növeli.

Ezt írja: „Ahogy a túl sok játékszer megfojthatja a kreativitást, a túl sok szervezett elfoglaltság korlátozza a gyerekeket, hogy kitöltsék a saját idejüket keressék és járják a maguk útját.”

A fejezetben Payne kifejti az álláspontját, hogy „a kilencven százalékban tevékenységből álló időbeosztás nem kiegyensúlyozott” és a kreativitás a szabad játékban, a semmittevésben, bambulásban, pihenésben, álmodozásban, elmélyült tevékenységben bontakozik ki, amikor megáll az idő. Ennek biztosításához szükséges a strukturálatlan idő, a semmittevés idősávjai, amikor elcsendesülnek külső zajok és megszólalhat a gyermek belső hangja. Hogy ő maga mit szeretne csinálni. Ebben egy átmeneti, átvezető állapot lehet az „unatkozom” érzés. Payne azt javasolja hagyjuk rendszeresen unatkozni gyerekeinket és ha panaszkodnak emiatt mondjuk azt „mindig van mit csinálni”. Ezzel azt üzenjük, hogy nem fogjuk se megmenteni, se szórakoztatni, mi magunk is unalmasak vagyunk. Azt is kifejezhetjük, hogy bízunk bennük, hogy ki tudnak találni valamit.

Az időrend egyszerűsítése azt jelenti praktikusan, hogy néhány iskola utáni és hétvégi különórát, edzést, szakkört, összejövetelt, előkészítőt lemondunk, kiiktatunk és helyette a szabad délutánt határozunk meg.

A rendszeres, szervezett edzések, versenysportok csak serdülőkortól, de minimum 12 éves kor felett ajánlottak Payne szerint. A túl korán kezdett (tíz éves kor alatt) és túl intenzív (heti két edzésél több) egyesületi sportolás inkább rontják a lelki egészséget, mint javítják. A szervezett sportokban a gyerekek készen kapott szabályok közt játszhatnak, meghatározott posztokon és szerepekben, állandó kellékekkel. A konfliktusok vagy problémák megoldása rendszerint kivülről érkezik az edzőtől, vagy bírótól. A játék kimenete győzelem vagy vereség lehet. Ezzel szemben a szabad játék elemeit, kellékeit, résztvevőit, szereplőit, szabályait a benne résztvevők szabadon, közösen alakítják, felmerülő problémáikat és konfliktusaikat ők maguk oldják meg aktívan és rugalmasan. A szabad játék bárhová vihető és bármeddig folytatható, amíg csak szórakoztató a résztvevők számára. A szabad játék fejleszti az érzelmi intelligenciát, a rugalmasságot, a kreatív problémamegoldást és voltaképpen nálkülözhetetlen fejlődési szükséglet.

A megnyugtató napi- vagy heti-rendben egyensúlyban vannak az aktív, pörgős, nyüzsgős napok, vagy programok és a nyugodt, eseménytelen, strukturálatlan, csendes napok vagy programok.

A mobiltelefonok elterjedése azt is jelenti, hogy mindig elérhetőek vagyunk, ami egy állandó készenléti állapotot, stresszt jelenthet. A szülők és az otthoni légkör nyugalmát fokozhatja, ha eldöntjük, hogy bizonyos időszakokra nem leszünk elérhetőek, páldául a vacsora alatt, vagy amíg a gyerekekkel játszunk, vagy akár teljes félnapokra, napokra kikapcsoljuk, lenémítjuk a telefont. „Zavarmentes övezeteknek” nevezi ezeket Payne.

Értékeljük az átlagos napokat és egyszerű örömöket ahelyett, hogy a kiemelkedő és különleges élményeket és programokat hajszolnánk – javasolja Payne.

Összefoglalva az időrend egyszerűsítésével az aktív, szervezett, formális programjainkat igyekszünk nyugodt, szabad, strukturálatlan idősávokkal ellensúlyozni.

 

Információk és a felnőttvilág kiszűrése

„Az otthonunkban található képernyők közötti tisztogatás az egyszerűsítés kritikus lépése.”

"Nekünk, szülőknek hatalmunkban áll megszabni a média helyét az otthonunkban és a gyerekeink életében.”

 

Az otthonok légkörét a külvilágból beáramló ingerek, információk is befolyásolják. Ezek egyik fő forrása a különböző képernyők, (elektronikus eszközök, a tévé, számítógép, okostelefon, tablet, videó-játékok), a másik, hogy mi mennyit és miről beszélgetünk otthon egymás közt, vagy a gyerekekkel.

Ha elfogadjuk, amit a szerző képvisel, hogy a gyerekkor nem kiaknázható lehetőség, hanem kibontakozó élmény, egy saját tempójú, természetes ökológiai rendszer, és inkább óvni, tiszteletben tartani szeretnénk ezt, akkor érdemes szűrőket alkalmaznunk.

A képernyők – tévé, számítógép, okostelefon, tablet, stb – a felnőttvilág felé terelik, lökik a gyerekeket, így az otthonunkban található képernyők közötti tisztogatás az egyszerűsítés kritikus lépése, az egyik legmarkánsabb változtatás.

A tévé, mint „nagy áteresztő képességű rumlivezeték,” szórakozásra, eladásra szánt médiaeszköz, az egyszerűsítés ellensége. A reklámok fogyasztásra buzdítanak, a „többet-jobbat-újabbat” hirdetői, és ez nem szolgálja a család vagy gyerekek érdekeit. A nyereséget a szenzációhajhászó, félelemgerjesztő, erőszakos műsorok hozzák és ezek nézése két éves kor alatt egyáltalán nem, hét éves kor alatt is csak korlátozva ajánlott. Még a gyerekeknek szánt oktatóműsorok is inkább késleltetik a fejlődést, nem segítik. A tévénézés nem ösztönzi az értelmi fejlődést, sőt.

A televíziót kiköltöztethetjük otthonról teljesen, vagy csak áttelepíthetjük egy félreeső dolgozószobába. A gyerekek szobájában ne legyen se tévé, se más képernyő, laptop, okostelefon. Nyolc éves korig nem ajánlott, hogy rendszeresen, a napok részét képezze, hogy képernyő előtt ülnek a gyerekek. A szükséges kompetenciákat hamar megszerzik később is, nem fognak lemaradni.

A szerző szerint, többek közt az erős média jelenlét a szülők életében idegesebbé, szorongóbbá, aggódóbbá teszi a szülőket, ami túlóvóvá, bizalmatlanná, helikopterként a gyerek felett kőröző anyává tesz bennünket. A védelmezési ösztöneinken emelkedjünk felül, éljünk bizalommal, magabiztos nyíltsággal és humorérzékkel – javasolja Payne.

Az elárasztó információk ellen teszünk azzal is ha kevesebbet beszélünk. Mert minél többet beszélünk, annál kevesebbet észlelünk. Gyakran elég, ha csak nyugtázzuk, amit mond, vagy mutat a gyerekünk, nem kell minden pillanatot tanulságossá vagy különlegessé tenni. A csendes odafigyelés többet mond a szavaknál és szabadabban hagyja fejlődni a gyerekek gondolatait és érzéseit.

A felnőtt gondok és felnőtt témák nem tartoznak a gyerekekre, szükséges a két világ határait tiszteletben tartani. A túl sok információ bénítólag hat a gyerekekre. A felnőtt témák nehéz ,olykor ijesztő légköre ne határozza meg az otthonunk hangulatát. A gyerekeknek tudniuk kell, hogy a világuk jó világ.

Payne azt ajánlja, hogy mielőtt mondanánk valamit vizsgáljuk meg, hogy amit mondani szeretnénk, az 1./ Igaz-e? Ha nem tudjuk, hogy igaz, vagy tudjuk, hogy nem igaz, akkor nem kell erről beszélni. A pletykák és szóbeszédek így házon kívül maradnak. 2./ Jóindulatú-e? Ha valami bántó, gyötrő, megalázó, kritizáló, kötözködő, gúnyoló azt sem kell kimondani. „Rázós igazságokat kedvesen is lehet mondani. - írja Payne. 3./ Fontos? Fontosabb a csendnél?

Nem könnyű ezeket a szűrőket tudatosan alkalmazni, de mindig van lehetőség gyakorolni.

Összefoglalva: a gyermekkor szabad, felfedező, kreatív légkörét úgy tudjuk megóvni, elősegíteni, ha kizárjuk, vagy erősen korlátozzuk az otthoni képernyőkhöz való hozzáférést, különösen nyolc éves kor alatt. A saját közlendőnket is monitorozzuk, hogy lehetőleg olyan témák hangozzanak el, olyan módon ami a gyerekeknek való, biztonságban, védettségben tartja őket.

 

Zárszó

Én sokáig csak szemeztem ezzel a könyvvel, mielőtt elolvastam, aztán újra és újra elolvastam, belenéztem, a rajongója lettem. Külön öröm, hogy ráadásul egy sikerkönyvet tartunk a kezünkben és egy mozgalomról, irányzatról is beszélhetünk a könyv kapcsán. A könyvben csak elvétve hivatkozik a szerző a Waldorf pedagógiára, vagy Rudolf Steinerre, holott ő maga végzett és gyakorló Waldorf pedagógus is. Mindazonáltal az Egyszerűbb Gyermekkor által képviselt értékek - a gyermekkor lassúságának tisztelete, az egyszerű, szép, inspiráló környezet, a megtartó ritmusok, a szabad játék idejének és terének a biztosítása, az óvott gyermekvilág - egyúttal a Waldorf intézmények értékei is szerte a világon.

Érzékenyen, szépirodalmi igénnyel megírt, könnyen olvasható, az elméleteket példákkal megvilágító szakkönyv. Az Egyszerűbb Gyermekkor önvizsgálatra is késztet: szembe tudok-e menni az elárasztó tárgyakkal és ingerekkel? Észreveszem-e ha valami sok, (például a gyerekem sokadik zenélő játéka) vagy valami kevés (például a kettesben töltött szabad idő a gyerekemmel), vagy valami hiányzik (például kimarad a közös vacsora vagy az esti mese) vagy valami nem a gyereknek való (például a youtube és a tiktok) ? Elég erős vagyok-e eladni, elrakni a tévét, lezárni a rádiót, letenni a mobiltelefont, kibírni, ha unatkozik a gyerek...?

Ha nem is ugrunk bele azonnal az egyszerűsítésbe, a szemlélete elgondolkodtathat és elérhet a szívünkig is. Mert Payne mondataiból, a munkásságából, a hitvallásából, sőt a tekintetéből is szeretet árad. A gyerekkor, a gyerekek és a családi élet szeretete.

Vele együtt kívánok most egyszerű, szabad, lassú, békés, kütyümentes nyári szünidőt!

 

Tovább

Parancsra szeretni??

érzelmekKönyvismertetőönismeretszülőségtisztelet
Tavaly év végén jelent meg Alice Miller A test kiáltása - A szülői bántás hosszú távú következményei című könyve, amely annak ellenére, hogy a mondanivaló többszöri ismétlése révén könnyen olvasható, érzelmileg megterhelő olvasmány. Szembenézésre, magunkba nézésre, elgondolkodásra kényszerít...

A gyermeknevelési könyvek közt kakukktojás, hisz nem a gyerekekről, vagy a velük kapcsolatos követendő vagy kerülendő viselkedésekről ír. Inkább a terápiás jellegű, önismereti könyvek közé sorolnám, amely nem csak szülőknek lehet érdekes.

„Mindegyik könyvem fő témája a gyermekkori szenvedések tagadása.” - írja Alice Miller „A test kiáltása” előszavában. Ez magyarul a harmadik kötete, amely tavaly jelent meg itthon, (a 2004-es berlini kiadás után 14 évvel), a szerzőnő tizenegyedik – s tudtommal az utolsó - könyveként.

A lengyel születésű, majd Svájcba letelepedett Alice Miller pszichoanalitikus szemlélettel kezdte terápiás munkásságát, majd szembehelyezkedett az analitikusok által képviselt segítői semlegességgel és a gyermekkori – sokszor fájdalmas – emlékeket bagatellizáló és tagadó attitűddel.

A korábban megjelent „A tehetséges gyermek drámája” (Osiris 2016) és a „Kezdetben volt a nevelés” (Pont, 2016) után ebben a könyvében is sokat hivatkozik írók, költők, művészek, tudósok, diktátorok, hadvezérek ( Dosztojevszkij, Csehov, Kafka, Nietzsche, Schiller, Woolf, Rimbaud, Jukio, Proust) önéletrajzára, a gyermekkorukra, az alkotásaikra, a betegségeikre – rámutatva, hogy a gyermekkori élmények és szülői bánásmód az egész életutat meghatározhatja. Leghíresebb kutatásában Adolf Hitler gyerekkorát dolgozza fel, részletesen kimutatva milyen motívumok vezethették Hitlert több millió ember kivégzéséig. (Erről és a „fekete pedagógiáról” a „Kezdetben volt a nevelés” című könyvében olvashattok.)

„A test kiáltása” a negyedik parancsolat romboló erejét, káros következményeit helyezi mondanivalója középpontjába. E parancsolat szerint: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te istened adott neked.” (Kiv 20,12) Alice Miller szerint „ideje komolyan vennünk a gyermekkori megbántásokat és azok következményeit, és megszabadulni ettől a parancsolattól.” A hosszú élet ígérete voltaképp „zsarolás és fenyegetés”, amelyet a második részben ismertetett életutak nem igazolnak.

A szerzőnő szerint
  • A gyermekek elfojtják erős és jogos érzelmeiket, dühüket, indulataikat, amit szüleik bántalmazó viselkedése, erőszakos nevelési módjuk okán éreznek
  • A test emlékszik ezekre a bántalmazásokra, fájdalmakra, kiszolgáltatottságra, megalázottságra; „a test a tényekhez tartja magát”, a megélt érzelmekre reagál. (míg etikai parancsokra nem) „A testünk nyelve a legigazibb énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése”
  • A valódi érzéseket nem lehet se előállítani, se kiölni; a hála, a részvét, az elvárások, a tagadás, az illúziók, az engedelmesség, a szorongás, a büntetéstől való félelem, a kikényszerített szeretet, a mintha-kapcsolat, az eljátszott szívélyesség nem valódi szeretet, hanem hazugságokkal terhelt kötelék, látszat, kényszer, homlokzat vagyis önmagunk elárulása. 
  • A test betegséggel, depresszióval, kimerültséggel, energiátlansággal, és/vagy csillapíthatatlan hatalomvággyal jelzi az árulást. „A depressziót jellemző fáradtság mindig jelentkezik, amikor elnyomjuk az erős érzelmeinket, amikor bagatellizáljuk a testünk emlékezetét, és nem akarunk vele érdemben foglalkozni."
  • A Tiszteld apádat és anyádat parancsolat olyan általános érvényű, hogy sokszor egyáltalán nem tudatosul ez a sok indulat később sem; a szüleink felé való düh átélése, tudatosulása le van tiltva, az indulat a test (és/vagy a saját gyermekeink) ellen fordul valamint „a negyedik parancsolat megakadályozza a korábbi sérülésekből való felgyógyulást.”
  • A remény, vágy és elvárás a szeretet, tisztelet, figyelem, védelem és elfogadás iránt állandósulhat: a szüleink helyett a barátainktól, szerelmeinktől, gyerekeinktől, unokáinktól, terapeutáinktól várjuk ezeket, miközben a szüleink felelősségét (a saját hiányérzetünkben) gyakran tagadjuk, nem ismerjük fel, sőt sokszor idealizáljuk szüleinket. 
  • Ha tudatosulni kezd a fájdalom és düh a szüleink iránt, és ennek feldolgozásához segítőt keresünk, gyakran olyan terapeutával találkozunk, aki maga is – tudatosan, vagy tudattalanul – „a negyedik parancsolat bűvkörében él” és a megbocsátásra bátorít vagy más, hosszabb távon haszontalan technikát tanít.
  • A megbocsátás nem a jó út, mert ugyanúgy függőségben és gyermeki pozícióban tart.
  • A gyógyulás lehetősége a gyermekkori fájdalmakkal való szembenézés, szükség szerint "értő tanú" kísérésével; le kell válni a belsővé vált szülőkről, és olyannak látni őket, amilyenek valóban voltak. Ha a félelem tudatossá, átélhetővé válik, szertefoszlik. Meg kell ismerni gyermekkorunk valóságát, szeretni kell a gyermeket, aki valaha voltunk, magunknak kell megadni a hiányzó szeretetet, tiszteletet, figyelmet, védelmet és elfogadást.... Mindez  fájdalommal jár, de lehetséges és kibírható.
  • Tudatos felnőttként a parancsolato(ka)t – legyenek bármily ősiek és szakrálisak - meg lehet kérdőjelezni, ahogy a parancsokat is megkérdőjelezzük. Függő, gyermeki helyzetben tart ez a parancsolat, holott felnőttként erre nincs szükség, elhagyható az a kiszolgáltatott lét, hogy mindentől függetlenül tisztelni kell a szüleinket. A függő helyzet kedvez a gyűlöletnek, elfojtódik, de aktív marad, és ártatlanok elleni agresszióban tör utat... A felnőtté válás azt jelenti, hogy véget vetünk az igazság tagadásának, a szenvedés megélése tudatosul és tudássá válik és ezáltal élvezhetjük a felnőtt élet előnyeit, amelyek a tudatosság, gondolkodás szabadsága, saját érzéseink megélése, az összehasonlítás képessége.

Mit jelenthetnek Miller gondolatai ha babát várunk, vagy kisgyermekeket nevelünk?

Egyfelől nekünk felnőtteknek, szülőknek kell tisztelnünk őket, a gyerekeket, hiszen ezt a viszonyulást őrzi majd meg a gyermek teste (és lelke) ahogy megérintjük őket, ahogy szólunk hozzájuk, ahogy körülötte élünk... Másfelől átgondolhatjuk a saját szüleink iránti érzéseinket, emlékeket, amire talán nem szívesen emlékszünk és gondolatban megszeretgetjük, megvigasztaljuk gyermek önmagunk...
Ki tudja melyik a nehezebb...?!

Alice Miller 2010-ben halt meg, 1980-tól, tehát 30 éven át publikált ebben a témában, terápiás esetei mellett, híres emberek tucatjainak kutatta át a naplóját, levelezését, életrajzát, irodalomtudósokkal konzultált részletek után érdeklődve, miközben saját elfojtott, fájdalmas emlékeit a festészet segítségével dolgozta fel.


Tovább

A gyermeknevelés művészet! - szerinted is?

DrótempátiagyerekségidézetKönyvismertetőönismeret

„A gyermeknevelés kreatív vállalkozás, inkább művészet, semmint tudomány.”

(Bruno Bettelheim)

Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyve közel 400 oldalas, apró betűkkel, illusztrációk nélkül teleírt mű. Rendhagyó módon, a három részre tagolt teljes könyvből csak az elsőt fogom ismertetni, azt is főleg az impresszióim alapján.



Bettelheim sűrű és súlyos mondanivalójú, el-elgondolkodtató műve nehezen olvasható, nem illeszthető a polcról-lekapom-valami-gyors-segítségért típusú gyakorlatias kézikönyvek sorába. Olvasás, bölcsészet és gondolkodás iránt elkötelezett, nyitott, fejlődni vágyó és önvizsgálatra kész anyáknak és apáknak ajánlom, valamint gyerekekkel és szülőkkel foglalkozó szakembereknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak.



Míg erre a cikkre készültem, (Richard Pollack alapos biográfiájából) derült ki számomra, hogy Bettelheim – a bécsi fakereskedők gyermeke, aki a koncentrációs táborból megmenekülve Amerikában telepedett le – voltaképpen egy tehetséges csaló volt, aki máshonnan és másoktól szerzett korábbi tapasztalatait és információit sajátjaként és igen meggyőzően adta elő, vagyis csaknem a semmiből lett pszichológus, tanár, pszichoanalitikus és egy sérült gyerekeket nevelő intézmény igazgatója. A visszaemlékezések alapján ráadásul a „mester”, aki a megértést szorgalmazta és elutasított minden erőszakot a gyerekekkel szemben, a színfalak mögött egy tekintélyelvű, dührohamokra hajlamos lelkileg sérült ember volt.



Mindez azonban nem von le abból, hogy az itt tárgyalt műve, az Elég jó szülő, amit munkássága végén, utolsó könyveként, 1987-ben írt, fontos alapmű. Az alcím igen szabatos és nagyvonalú: „Könyv a gyermeknevelésről”. Az első rész címe: Szülő és gyermek, a második rész az „Én kialakításáról” ezen belül főleg a játék fontosságáról szól, majd a harmadik rész a „Család, gyermek, közösség” címet viseli, és többek közt a Mikulás és Jézuska jelenségek, „mágikus napok” is szóba kerülnek itt.



Bettelheim szerint a gyermeknevelés akkor tekinthető sikeresnek, ha a felnőtt visszamenőleg jónak tartja a neveltetését, nagyjából elégedett önmagával, képes megbirkózni az élet adta komoly akadályokkal és nehézségekkel, bízik önmagában és körülményeitől függetlenül gazdag és tartalmas a lelki élete.



„A szülőnek le kell küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét, amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve képes természeti adottságaival összhangban.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim – ahogy Winnicott is – a tökéletességre törekvés helyett az „elég-jót” állítja mércéül, amelyben a tévedésnek, hibának, „optimális frusztrációnak” is helye van. A szerző azt képviseli, hogy a gyermek nem a szülő tárgya, birtoka, amit/akit kedve és elképzelése szerint formálhat, hanem egyedi lény, akit a szülő abban segít, hogy önmagává válhasson. Ehhez fontosnak tarja, hogy a szülő kellő önbizalommal rendelkezzen, és a saját fejével (és szívével) gondolkozzon, többek közt, mert a szülő önmagába vetett bizalma alapozza meg a gyermek önbizalmát is. A szülői önbizalom a gyerek felé irányuló bizalmat is jelenti, hogy higgyünk benne, hogy megállja a helyét az életben.



Ha ezt az első 150 oldalt egy szóval kellene összefoglalnom, akkor az az empátia, holott ez a fogalom viszonylag ritkán szerepel a könyvben, miközben végig erről szól, különféle megközelítésből.



„Egy szülő legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát, hogyan látja a helyzetet a gyermeke.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim következetesen, több helyen kiáll amellett, hogy különösen sokat segít, sokat jelent a gyereknevelésben, ha a szülő minél gyakrabban felidézi a saját gyerekkorát, a saját gyermeki élményeit, érzéseit. Elgondolása szerint a szülő tudattalan, elfojtott, elfeledett gyermeki emlékei erősen befolyásolják a baba, majd gyermek iránti viszonyulást. Akár egy klasszikusnak tekinthető fegyelmezési-korlátozási helyzetben, akár a rossz álmok vagy a gyakran kért mesék esetében fontos segítő út a saját hasonló témájú emlékeinket felidézni és megérteni. Segíthet azt végig gondolni – tanácsolja Bettelheim – hogy mi lehet az a helyzet (most vagy régen) amikor mi hasonló viselkedésre ragadtattuk (volna) magunkat? Egyszerűbben: Én milyen helyzetben viselkednék így?



„Ha vissza tudjuk idézni saját hasonló gyermekkori tapasztalatainkat, akkor valószínűleg a haragunk is megszűnik” (Bruno Bettelheim)

A gyerekek szempontja a cselekvési indítékaik szükségszerűen mások, mint a felnőtteké, de a felnőttnek van módja megvizsgálni, megérteni a gyerek indítékait, vágyait és figyelembe venni, hogy a gyerek eredendően helyesnek ítéli, amit tesz, vagy tenni akar. Vagyis a megértés idejére át kell lépni a gyerek vonatkoztatási rendszerébe a sajátunkból.



„Legokosabb, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a gyermek, bármit csinál, mindig azt hiszi – jóllehet, olykor nagyot téved – hogy amit csinál, vagy tervez, az a legjobb megoldás.” (Bruno Bettelheim)


Az indítékok megértésén és elfogadása mellett a szülő nyugalma, és kiegyensúlyozottsága a gyermek biztonságérzetének másik forrása. Egyik példájában Anna Freud megfigyeléseire hivatkozik, aki a londoni bombázások idején arra lett figyelmes, hogy bizonyos gyerekek kifejezetten zavartak és nyugtalanok lettek más gyerekekre viszont nem volt ilyen hatása a hadiállapotoknak. Min múlott ez a különbség? Az anyák viselkedéséből, illetve pszichés terhelhetőségéből adódott az eltérés: hisztéria és látható szorongás helyett, egyes anyák a békeidőszakban jellemző napirendet és szokásokat tartották, adott esetben nem mentek le az óvóhelyre sem, nem hozták szóba a szükségállapotot. Ezzel mintegy átszűrték magukon a feszültséget és nem adták tovább a gyerekeknek.



„A gyerek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogyan él meg a szülő bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezi a világot önmaga számára.” (Bruno Bettelheim)



Manapság önismeretnek hívjuk, amit Bettelheim érzékenyen újra és újra körüljár és olyan zugokat világít meg, ahol eddig talán nem is kerestünk semmit.





„Ha igyekszünk megérteni, milyen szerepet játszottak a hasonló események saját fejlődésünkben, az mindig kedvező változásokat idéz elő, mert ettől kezdve tisztábban látjuk magunkat. … E tisztánlátás segítségével együttérzünk a gyermekkel minden érzelmileg jelentős helyzetben; ez szinte mindig elmélyíti a kapcsolatunkat és örömtelibbé teszi azt mindkettőnk számára.” (Bruno Bettelheim)
Tovább

Szélessáv az otthonokban: áldás vagy átok?

internetszabályokKönyvismertetőneveléspéldamutatástinik
A cikk "Okostelefontól hülye gyerekek?" címmel jelent meg a Drót magazin hasábjain.

„Az internet egyértelműen nem megfelelő hely 
egy fiatal gyerek számára, aki egyedül és felügyelet nélkül nézelődik.”  
 (Steyer)

James P. Steyer amerikai jogász és kommunikációs szakember nem a klasszikus gyereknevelési témákról írt; az ő könyvének címe: Szólj vissza a Facebooknak! - Gyakorlati útmutató a gyerekneveléshez a digitális korszakban.

Milyen ártalmai vannak a gyerekkori netezésnek? Hogyan viszonyuljon a szülő ahhoz a jelenséghez, ami az ő gyerekkorában, még ismeretlen volt és számára is új, izgalmas, felfedezendő világ? Mit tehet a szülő? Melyik életkorban mire érdemes figyelni?

Ezekre a kérdésekre ad választ könnyen olvasható, élvezetes és kifejezetten érdekes, szemléletformáló könyvében Steyer, aki az amerikai Common Sense Media szervezetnél azon dolgozik, hogy minél több iskola és család ismerje meg a felelős internethasználat – digitális állampolgárság – szabályait, jelezze a veszélyforrásokat, és a felhasználók körültekintő, felelős informálására bírja a népszerű játékok és portálok fejlesztőit.

A könyv alapvetése, hogy a digitális világ nem kikerülhető, az életünk szerves része, a gyerekeké ugyanúgy, mint a felnőtteké. Ám ebben a világban is a szülőnek kell navigálnia tudni a gyereket, és a szülőnek felelőssége és lehetősége korlátozni, szűrni, megismerni a gyerekek internethasználati szokásait, illetve minél inkább kitolni azt az életkort, amikor bármilyen elektronikus eszközt, pláne okostelefont, tabletet adunk a gyereknek. (Ez nyilván komoly tudatosságot igényel a szülőktől egy olyan világban, ahol egyes termékekkel kifejezetten a bölcsődés és óvódás korosztályt célozzák meg.)
Mivel nem lehetséges megóvni a gyerekeket az összes nem nekik való tartalomtól, ezért a szülők fő feladata olyan értékeket és eszközöket adni amelyekkel képesek lesznek sikeresen válogatni és helyes ítéleteket hozni. A korlátozott hozzáféréssel, a médiaüzenetek közös feldolgozásával és megértésével, a technológia építő és kreatív felhasználásával segíthetjük, hogy a legtöbb jót hozzák ki az új, digitális korszak adta lehetőségekből.

Chelsea Clinton – aki Steyerrel dolgozik – előszavából megtudjuk, hogy bár Clinton elnök nemegyszer játszott Oregon Trail-t Chelsyvel, az ő családjukban szigorú médiaszabályok érvényesültek, és rendszeresen megbeszélték a látottakat; a könyv hiányossága, hogy a kiadó (Gabo) a fordításon túl nem járt utána a magyarországi adatoknak, cégeknek, szabályoknak.

Az első részben, 130 oldalon, az internetezés hatásait, veszélyeit és hasznát fejti ki a szerző, gyakori kitekintéssel a saját családjában tapasztaltakra, illetve sokat hivatkozik személyes és szakmai kapcsolatira a „szilícium-völgyi cégóriások” vezetőivel, ami nagyban emeli a könyv hitelét.

A K.A.P. rövidítés az azonosított veszélyek kezdőbetűiből áll össze.

Kapcsolatok: az egyre több monitor előtt töltött idő, a különböző üzenet-jelző hangok figyelemelterelő hatása, negatívan befolyásolják az emberi kapcsolatainkat, zavart kelt a tartós és osztatlan figyelmi-képességeinkben, rontja a nem-verbális kommunikációs, érzelmi jelek olvasásának képességét; a közösségi oldalakon meggondolatlan és vissza nem vonható, kapcsolatokat mérgező minősítéseket adhatunk és kaphatunk.

Addikció, figyelemzavar: a digitális média gyorsasága, intenzitása, a hatékonyság megélése igen addiktív. (sok profi játék-fejlesztő kifejezetten beépít addiktív elemeket) Minél korábbi életkorban és minél több időt tölt el a gyerek, vagy a fiatal az elektronikus felületekkel, annál valószínűbben veszélyeztetett a függőséggel szemben. A gyerekeknek nincs beépítve a stop gomb, ha a szülő nem szabályozza, a gyerekek órákat, napokat, éjszakákat játszanának/játszanak át.
A kutatók a figyelemzavar tünetegyüttes megtízszereződősét is a digitális korszak számlájára írják. A szimultán több felületen való munka, - sok megnyitott oldal, csevegő ablakok, közösségi oldalak – látszólag hatékony, figyelmünk ide-oda cikáz, de valójában az összteljesítményünk csökken, az agyunk fokozottan kifárad, letompul.

Privát szféra: a személyes életrészek, az intimitás normáinak drasztikus változása kiemelt jelentőségű Steyer szerint. Az utóbb kínossá váló megosztások, a szexüzenetek, a lájkokban mért önbecsülés jelenségei személyiség torzító hatásúak; a felhasználó engedélyét nem kérő helymeghatározó alkalmazások, az online tevékenység alapján célzott reklámok pedig mind visszaélnek az elavult szabályozással, amelyik a gyerekek privát szférához való jogát tárgyalják.

„Szülőként nem hagynánk, hogy az öt vagy hatévesünk kisétáljon az ajtón az engedélyünk nélkül anélkül, hogy pontosan tudnánk, hogy hová megy és meddig marad. Ugyanez az éberség szükséges, hogy a gyerekünket biztonságban tudjuk a digitális környezetben.” (Steyer)


A második részben, 100 oldalon, „Nevelés 2.0” címmel születéstől 15 éves korig, hét korcsoportra bontva részletesen végigveszi, hogy mi való és nem-való egy olyan idős gyereknek, és hogy mire figyeljen a szülő, milyen elvekhez tartsa magát.

Steyer többször ismétlődő, legfontosabb tanácsai:
  • A szülő legyen példakép; rendszeresen tartson médiaszünetet, figyeljen a gyerekre, ha vele van;
  • Meghatározott és következetesen betartott képernyő-idő: mennyi időt tölthet a gyerek bármilyen képernyő (tv, monitor) előtt: 2 év alatt lehetőleg semennyit, óvodás, kisiskolás korban maximum egy órát, és későbbis is limitált időt;
  • Saját szobájában ne legyen semmilyen digitális eszköz, játék;
  • A mobileszköz, tablet, laptop nem játék; csak engedéllyel, kívételes esetben kapja meg a gyerek;
  • A szülő nézze, tudja mit csinál, mivel játszik, kivel beszélget a gyerek;
  • A szülő szelektáljon: előre nézze meg azt a dvd-t, játékot, amit a gyereknek megenged, mert sok bizonyos korosztályosnak ajánlott termék valójában kifejezetten erőszakos, és/vagy reklámokat tartalmaz
Steyer szerint középiskolás kor előtt nem tanácsos okostelefont adni a gyerekeknek, mert a kontrollálhatatlan digitális világhoz szükséges érzelmi érettséget, önreflexiós- és ítélőképességet, kritikus gondolkodást ekkor érik el a gyerekek.

„A lényeg egyszerű: tudnunk kell, mi történik gyerekeink digitális világában, beszélnünk kell velük arról, amit látnak és tapasztalnak és meg kell tanítanunk őket arra, hogy kritikusan kezeljék a látottakat. Korlátoznunk kell hozzáférésüket bizonyos médiához és technológiához kicsi koruktól kezdve, és továbbra is felügyelnünk kell hogyan dolgozzák fel az üzeneteket és képeket miközben egyre függetlenebbek lesznek.” (Steyer)


Nálatok hány éves kortól interneteznek a gyerekek? Ellenőrzöd mit csinálnak a világhálón?



Tovább

Az elfogadás nyelve

érzelmekfigyelemGordonkommunikációKönyvismertető
A szeretetnyelvek után, most az elfogadás nyelvéről írok, Gordon az értő figyelem technikáját hívja így.

Thomas Gordon alapművére már többször hivatkoztam, de magáról a könyvről csak most írok, mert a Drót magazinnak írt gyereknevelési könyvsorozatomból ez a mű nem hiányozhat.

A „P.E.T.” az az a Parent Effectiveness Training, vagyis a szülői eredményesség tanulásának módszere 1962-ben jelent meg először Egyesült Államokban, majd azóta 32 nyelven több millió olvasóhoz eljutott. Gordon pszichológusként dolgozott gyerekekkel és családokkal, majd munkásságát a tanári és vezetői hatékonyság fejlesztése szolgálatába is állította.
1990-ben jelent meg magyarul F. Várkonyi Zsuzsa fordításában, aki később többek közt megírta a Már százszor megmondtam című olvasmányos és tanulságos saját könyvét magán viselve a gordoni alapokat.

A magyar kiadás címe egy ideig a „P.E.T. A szülői eredményesség tanulása – A Gordon módszer – Hogyan változtathatják a szülők a gyerekekhez fűződő egyoldalú viszonyukat egyenrangú, örömteli kapcsolattá?” majd 2000-től ezt némileg leegyszerűsítve „P.E.T A gyereknevelés aranykönyve” lett a címe változatlan tartalommal. Utoljára tavaly adta ki a a Gordon Kiadó.

A 250 oldalas, jól olvasható, áttekinthetően szerkesztett könyv – bár a gyereknevelésre fókuszál – valójában kommunikációs szakkönyv, a legtöbb kommunikációs készségfejlesztő tréning, tanfolyam merít a gordon-módszerből, annyira alapvető szabályokat, módszereket, jelenségeket ír le. Ha úgy tetszik minden későbbi kommunikációs tanácsadó Gordon köpenyegéből bújt elő. 

Melyek ezek?

A Gordon módszer három legfontosabb eleme közül az első, amit ő az „elfogadás nyelvének” is nevez és több fejezeten keresztül, alaposan körüljárja az „értő figyelem.” Ez azt jelenti, hogy a szülő nem csak a gyermek mondanivalójának a tartalmára figyel, hanem az érzelmi töltetére is, „dekódolja azt” és arra is, illetve elsősorban arra reagál, megnevezve az érzést: látom, feldúlt vagy, te aztán dühös vagy, úgy látom elkeseredtél... Az értő figyelem megnyilvánulása az is, ha más szavakkal, az érzelmekről való benyomásunkat is beleszőve átfogalmazzuk a gyerek mondandóját.
Gordon példája:
„GY: Amióta Zsoltiék nyaralnak, nincs kivel játszanom. Nem tudom mivel töltsem az időt.
SZ: Hiányzik, hogy nincs itt Zsolti, akivel játszhatnál és most nem tudod, mit találhatnál ki, ami szórakoztatna.
GY: Igen. Bárcsak ki tudnék találni valamit.”

Ahogy ebből a példából is látszik, a szülő „csak” érzelmileg tükrözi a gyerek állítását, nem minősít, nem ad tanácsot.
Az értő figyelem hatására a gyerek érzi, tapasztalja, hogy a szülő figyel rá, vele van, nem akar tőle semmit, de elérhető. Megtanulja az érzelmi állapotait az érzelem elnevezéseivel azonosítani, címkézni, a kellemetlen érzések is kimondhatóvá válnak, elmélyíti a szülő és gyermek közti kapcsolatot, és bátorítja a gyereket a saját megoldásait megtalálni.

„Az értő figyelem arra bátorítja a gyereket, hogy önállóan gondolkodjon, maga állítson fel diagnózist a bajról és meglelje a saját megoldását.” (Thomas Gordon)

Az értő figyelemről szóló fejezetek számtalan jó példával segíti a megértést, tisztázzák a hibaforrásokat, a szükséges szemléletet és a beszélni még nem tudó kisbabákkal kapcsolatos tudnivalókat.

A második általam nagyon hasznosnak ítélt eszköz az „én-üzenetek”. Ez azt jelenti, hogy a szülő egyes szám első személyben fogalmaz meg állításokat, vagyis mondatait énnel kezdi, az róla közöl valamit. (Tehát nem a másikról, ami a „te-üzenet”)
Gordon példája:
Én-üzenet: „Jajj, ez nagyon fáj! Nem szeretem, ha megrúgnak!”
Te-zenet: „Rossz kisfiú vagy! Soha semkit ne rúgj meg!”
Ez arra jó, hogy a szülő a saját érzéseit, problémáit fogalmazza meg és a gyereknek marad tere korrigálni a viselkedését, változtatni azon, a saját belátása alapján. Az „én-üzenet” a gyerek felé irányuló bizalmat és felelősséget kommunikálja, azzal, hogy nem mondjuk meg mit csináljon, vagy mit gondolunk róla. A minősítő, bántó jelzők használata rombolja két ember kapcsolatát, míg az „én-üzenetek” gyógyítják, építik azt.

„Az „én-üzenet” elősegíti, hogy a gyerek fejlődjön, és megtanuljon felelősséget viselni saját tetteiért. Az „én-üzenettel” azt is közöljük vele, hogy nem vesszük át a felelősséget tőle, és megbízunk abban, hogy a helyzettel elboldogul; bízunk benne, hogy igényeinket tiszteletben fogja tartani és lehetőséget adunk neki, hogy maga találjon viselkedésének mindkettőnk számára elfogadható irányt.” (Thomas Gordon)

A harmadik általam kiemelt gordoni eljárás a „konfliktusmegoldás vereségmentes módszere”, ami azt jelenti, hogy egy konfliktusból mindkét fél jól jöjjön ki, elkerülve, hogy bármelyikük is vesztesnek érezze magát, kölcsönös megegyezéssel megtalálva a megoldást. Ehhez egy hat lépéses modellt javasol Gordon: 1. fogalmazzuk meg a konfliktust, 2. gyűjtsünk ötleteket a megoldáshoz (brain storming, értékelés nélkül) 3. mérlegeljük az ötleteket, 4. döntés a legjobb elfogadható javaslat mellett, 5. előkészületek a megvalósításhoz, 6. utólagos kiértékelés, hogy vált be.
A különböző kofliktus-megoldásokról öt fejezeten át olvashatunk a könyvben, a vereségmentes módszer gyakorlatát a 13. fejezetben fejti ki Gordon.

„A konfliktusmegoldás vereségmentes módszerével minden egyedi szülő és egyedi gyereke rendezheti egyedi konfliktusát, ha megtudják találni azt az egyedi megoldást, mely mindkét fél számára elfogadható.” (Thomas Gordon)

Az ismertetőből kihagytam legalább két fontos gordoni fogalmat: az egyik a „problémagazda”, nevezetesen, hogy éppen kinek van baja, problémája, bánata; elsősorban a gyereknek és akkor a szülő értő figyelemmel fordulhat felé; vagy a szülőnek, aki én-üzenettel jelezheti ezt.

A másik a „közlés-sorompók”, amelyek dialógus-akasztó megszólalások, különösen érzelmileg telített helyzetben, ezért lehetőleg kerüljük ezeket: utasítás, parancsolás, figyelmeztetés, fenyegetés, prédikálás, moralizálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, kritizálás, hibáztatás, dicséret, egyetértés, kifigurázás, megbélyegzés, értelmezés,elemzés, diagnosztizálás, vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás, elterelés, humorizálás, visszavonulás. Ezekről már korábban volt szó. 

Ezek az kommunikációs eszközök idővel és gyakorlással válnak készséggé, attól függően, hogy mennyire tudunk odafigyelni a szavainkra, a szituációk sajátosságaira. Az értő figyelem, az én-üzenetek és a vereségmentes módszer légkörében felnövő gyerekek egészséges önbizalommal és magas érzelmi intelligenciával vághatnak bele felnőtt életükbe. Elkezdeni sosem késő.

Idén egyszer, nyár elején tartok Szelíd Szülő Szemináriumot, amelyen többek közt ezeket a készségeket is gyakoroljuk. A Szemináriumra már lehet jelentkezni, szeretettel várlak! 


Tovább

A szeretet cselekszik

ajándékcsaládfigyelemgyerekségKönyvismertetőszeretet
Gary Chapman Amerikában élő házassági tanácsadó és lelki gondozó a kilencvenes évek végén, elsősorban házasságban élőknek írta meg a szeretetnyelvekről szóló munkáját, „Egymásra hangolva” címmel. Ebben azt állítja, hogy mindenkinek van egy elsődleges szeretetnyelve, amelyen a legjobban érti és érzi, hogy szeretve van. Ez az elmélet azóta nagy népszerűségnek örvend, és Chapman megírta már külön a gyerekre, a serdülőkre, az egyedülállókra és a munkahelyi közösségekre adaptált változatokat is. Mindig ugyanarról az öt szeretetnyelvről beszél, más-más környezetbe helyezve azt. Könyvei könnyen olvashatóak, élvezetesek és meggyőzőek.


A szeretetről sok vallás, filozófus, pszichológus, ezoterikus-spirituális tanító gondolkozik(ott) és ír(t) hiszen a tartós emberi kapcsolatok legfontosabb, ám törékeny, múlékony és olykor veszélyes értéke ez.
Chapman könyvei, elmélete azért jó és feltehetőleg azért ilyen népszerűek, mert a filozofálás, elmélkedés helyett konkrétumokhoz köti a szeretetet, megragadhatóvá, kézzel-foghatóvá teszi.
Azt a végtelen sok módot, ahogy kifejezhetjük a szeretetünket, öt csoportba osztja, nyelvnek nevezi, és azt mondja, hogy ebből egy, vagy kettő igazán a sajátunk, amiből a legjobban érezzük, hogy szeretve vagyunk és ez többnyire az, amelyiken mi magunk is könnyen kifejezzük szeretetünket. Mindazonáltal minden könyvben ad tippeket, hogy mi módon deríthetjük fel valaki szeretetnyelvét.


A gyerekekről szóló részt a gyermekpszichiáter Ross Campbell-lel írta, akinek a legelgondolkodtatóbb állítása, hogy a gyerekek minden megnyilvánulásukkal, szüntelenül azt kérdezik: „szeretsz?” Ha a szülő újra és újra megerősíti, hogy igen, mindig minden körülmény közt és feltételek nélkül szereti a gyermekét, akkor a feltöltött szeretettankkal a gyermek megnyugszik és sokkal együttműködőbb lesz. A helytelen viselkedés mögött az üres szeretet tank áll. - állítják a szerzők.

A gyerekek saját szeretetnyelve öt éves koruk körül formálódik. Előtte kevéssé megállapítható, illetve a szülő akkor tesz helyesen, ha mind az öt szeretetnyelven beszél a gyermekkel, vagyis megismerteti vele az összes szeretet-csatornát, és ki tudja alakítani a saját szeretet-nyelvét.

Honnan tudod, hogy anya/apa szeret? - kérdezhetjük meg a gyermekünktől.

A Gyerekekre hangolva című könyv azonban nem csak a szeretetnyelvekről szól. A 8.-9.-10. fejezetek a fegyelmezés, a tanulás és a harag témaköreit elemzik és fontos alapvető megállapításokat tesznek.

A fegyelmezésnek – mint a helytelen magatartás korrigálásának – szeretetből kell fakadnia. Minél inkább érzi a gyermek a szeretetet, annál könnyebben fegyelmezhető – írják a szerzők. Tehát fegyelmezés előtt mutatnunk kell, hogy szeretjük őt. (Ez pedig egy az egyben összecseng azzal, amit az „Integrált fegyelmezési szemlélet” képvisel.) A gyerekek viselkedésének két pozitív irányító módszere, amit ajánlanak a szerzők a kérés és a gyengéd testi ráhatás. Az általuk említett két kevésbé pozitív és csak ritkán és nagy körültekintéssel alkalmazandó módszer az utasítás, a büntetés, és a magatartás megváltoztatása. Ezeket röviden mind kifejtik a szerzők.
Ennek a résznek nagy értéke még, hogy tisztázza, hogy a gyerekek még máshogy - éretlenül és önközpontúan - szeretnek, mint a felnőttek, nekik elemi (lét)szükségletük, hogy szeretve legyenek.

A szülei szeretetét érző gyermek a tanulásra is motiváltabb. Fontos cél, hogy az iskolai feladatok elvégzése a gyermek felelőssége legyen, a szülő támogató segítőként álljon mögötte, de ne helyette oldja meg a házi feladatokat.

A harag az élet része, nem jó, vagy rossz, bár tény, hogy sok problémát tud okozni a családi életben. Saját példánkkal mutatva taníthatjuk meg, hogy a haragos (romboló) tetteknél jobbak a haragos szavak, amit a szülőnek érdemes és fontos kibírni, aztán jelezni, hogy látja, hogy a gyerek mérges. A szerzők szerint a teli szeretet-tank jelentősen csökkenti a dühös érzéseket és jeleneteket.


A te gyerekeidnek melyik a szeretetnyelve?


Tovább

Az idegpályák nevelése: empátia és következetesség

empátiafigyelemKönyvismertetőönismeretpozitív-fegyelmezéstanítás
Az amerikai orvos-pszichológus szerzőpáros könyvét egy kolléganőm ajánlotta, korábban nem is ismertem, a frissített Gyereknevelési Könyvek Listájában már szerepel.
Drámamentes fegyelmezés – így szól a cím és a fülszövegből kiderül, hogy a dráma, itt amolyan otthoni cirkusz, zajos családi jelenet, amikor kiabálás, esetleg dobálózás, ajtócsapkodás is előfordul. Ennek mellőzését, megelőzését ígérik a szerzők, és felidézik, hogy a fegyelmezés szó a legrégebbi jelentése alapján azt jelenti, hogy „tanítani” és legkevésbé sem azonos a büntetéssel.
A fegyelmezés, vagyis tanítás lényege, hogy olyan készségek elsajátításában segítsük a gyermekeket, amelyekkel hosszú távon képesek lesznek az önkontrollra, és rugalmasan tudják kezelni a kihívást vagy frusztrációt jelentő helyzeteket. Ezt ők integrált fegyelmezési szemléletnek nevezik.

Az első fejezetben kifejtett fegyelmezés-elméleti részben érvelnek az elfenekelés és a kizárás (elküldés) büntető módszerek ellen és javasolják a „miért-mit-hogyan kérdések” átgondolását, vagyis, hogy miért viselkedik vajon így a gyerek?, mit szeretnék most megtanítani neki?, hogyan tudom ezt legjobban megtanítani neki most? A fegyelmezési filozófiánk átgondolására is bátorítanak egy nyolctételes kérdéssor alapján.

A szerzők orvosi érdeklődésének megfelelően a fegyelmezés máshol is olvasható – amúgy üdvözlendő – érzékenyebb, figyelmesebb megközelítésén túl a gyereknevelési módszerek, fegyelmezési eszközök agyra, agyfejlődésre gyakorolt hatásával érvelnek, miszerint a megfelelő, szeretetteljes tanítás/fegyelmezés olyan jó, hasznos, új idegpálya kapcsolatokat épít ki az agyban, amelyet a gyerek hosszútávon és más helyzeteben is használni tud.

Az agyról szóló második fejezetből kiderül, hogy a racionálisabb, döntésekért, önkontrollért, empátiáért felelős felsőbb agyterület a húszas éveinkig fejlődik, gyermekkorban kifejezetten éretlen. A gyerekek főleg az alsóbb, primitívebb, érzelemvezérelt – harcolj vagy menekülj – agyterületeiket használják. A szerzők – kísérletekre és kutatási eredményekre hivatkozva – azt állítják, hogy egy feldúlt lelkiállapotú gyerekkel nyugodtan, kedvesen, szeretetteljesen és világos határokat kijelölve beszélünk, akkor ezzel az „okosabb” felsőbb agyterületekre hatunk miáltal az egyfelől fejlődik másfelől idegi kapcsolat alakul ki a két agyterület közt, ami az önkontroll alapja lesz a későbbiekben. Ekképpen ez a drámamentes, integrált fegyelmezési módszer egyúttal az elmét is fejleszti.
A materiálisabb, racionálisabb szemléletű szülőknek, például az apáknak, ez valós és nyomós érv lehet, hogy elgondolkozzanak saját nevelési beállítottságukon, és annak a gyerekekre való hatásán.

A szerzők a fegyelmezés két lépését ajánlják: kapcsolódás és átformálás. E két fogalmat bontják ki a könyv központi részében, (a 3. fejezettől a 6. fejezetig), elméleti és gyakorlati oldalról is megközelítve.
A „kapcsolódás” azt jelenti, hogy világosan kinyilvánítjuk a köztünk lévő mély kapcsolatot azzal, hogy figyelünk rá, meghallgatjuk, közöljük, hogy az ő oldalán állunk, ha nem tetszik a viselkedése, akkor is. Ennek eszközei a megnyugtatás, megerősítés (ráhangolódás az érzéseire), figyelmes hallgatás, és a hallottak visszatükrözése.
Az „átformálás” azt jelenti, hogy miután a gyermekhez kapcsolódva, együttérzésünkről és szeretetünkről biztosítottuk, felmérjük, hogy a gyermek készen áll, hogy figyeljen és tanuljon, és mi magunk is nyugodtak és összeszedettek vagyunk. Ezután a megbízható, következetes és szükséges mértékben rugalmas életfilozófiánk szerint tisztázzuk újra és újra, hogy mit várunk el és mire számíthatnak.

Mindezt igen részletesen és számtalan példával megvilágítva fejtik ki a szerzők. Szerintük a fegyelmezés voltaképp készségfejlesztés, és ha a fenti módon járunk el, akkor a gyermek mind a saját mind a mások érzelmi állapotaira reflektív lesz

Merrillee Liddiard illusztrációja az agyról a 63.oldalon
Személyes véleményem szerint Daniel Siegel és Tina Payne Bryson könyve kifejezetten túlírt, tele didaktikus önismétléssel, bonyolultnak ható jelenségekkel. A fogalmazás döcögős, maníros; én a tréfásnak szánt részeken sem tudtam mosolyogni. Már az alcím is sokat elárul: „A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása.”
A 300 oldalas mű legpraktikusabb része az a két függelék, amelyben vázlatosan, majd tömören összefoglalva újra elismétlik amit a korábbi 270 oldalon már leírtak. A szemléltető, képregényszerű rajzok „e helyett, ezt” szerkezete nagyon hasonló a Faber-Mazlish könyvek illusztrációihoz, illetve Merrilee Liddiard egyéb grafikái nagyon szellemesek és emelik a könyv értékét.

Mindazonáltal szemléletében ez egy jó könyv, hisz amellett érvel, hogy a fegyelmezésnek a gyermeket segíteni kell és nem rossz érzéseket, dühöt okozni. A szerzők fontosabbnak tartják a hosszú távú hatást, a hirtelen megoldásoknál és a gyermek érzéseire és az erre való mélyebb, alaposabb figyelemre fókuszál. Thomas Gordon, Haim Ginott, Faber-Mazlish, Gary Chapman hasonló gondolatokat írt le más, talán egyszerűbb fogalomhasználattal és hangsúlyozással. Az agyra, a „fejlődő gyermeki elmére” való tudományosan alátámasztott és közérthetően megfogalmazott hivatkozás emeli ki a szerzőpáros könyvét a többi közül, amit köszönünk szépen.


Tovább

Az üzleti sikeresség és a gyereknevelés találkozása az e-book olvasómon

fejlődésfigyelemKönyvismertetőönismeretszeretet
Brian Tracy nevét és egy-két könyvét eredetileg az vállalkozási ismereteim bővítése során ismertem meg, majd véletlenül futottam bele a YouTube-on Szabó Péter egyik lendületes előadásába, ahol ő a legkülönfélébb témákban idézte nagy tisztelettel Brian Tracy gondolatait. Ekkor kezdtem olvasni a Maximális Teljesítmény című könyvet...
Mindez azért is érdekes, mert éppen frissítettem a Gyereknevelési Könyvlistámat és ez a mű távolról sincs benne, mégis erről fogok írni: Brian Tracy gyereknevelési tanácsairól.

Tracy eredetileg a sikerességet kutatta, aztán oktatta. Több tucat könyve-, hang és videóanyaga jelent meg ebben a témában. Szerinte sok kulcstényező közt az egyik legfontosabb az önbecsülés, az a mód ahogy saját magunkhoz viszonyulunk és a teljesség igényével kitér arra is, hogy szülőként mit kell tenni ahhoz hogy sikeres „tökéletes” gyerekünk legyen.
A destruktív kritika romboló hatását ecsetelve is hivatkozik a gyerekekre, illetve a gyerekkora, majd a könyv végén egy teljes fejezetet szentel a témának. Mondanivalója egyszerű és nagyon fontos.
Úgy véli, hogy a szülői gondoskodás legfontosabb megnyilvánulása, hogy mindig mindenkor szeressük a gyerekünket és ezt mutassunk is ki felé: nézzünk rá kedvesen, szeretettel, gyengéden, érintsük, öleljük, pusziljuk, mondjuk ki mindennap, hogy szeretjük, figyeljünk rá, dicsérjük, bátorítsuk őt. A szeretetet nem lehet túlzásba vinni. A gyermekkorban kapott szeretet minősége és mennyisége az egészséges személyiség építőköve, olyan alapvető, mint növénynek az eső és a napfény.
Ebben a feltétel nélkül elfogadó légkörben megfelelően erősödik gyermek önérzete és önbizalma, amelyre később alapozhatja az életét.
Nem tetszésünk, fegyelmezési akcióink mindig a gyerek viselkedésére irányuljanak, ne a személyére. („Akkor is nagyon szeretlek, ha beküldelek a szobádba.”)
Tracy szerint sok szülő a birtokának tekinti a gyereket és valamilyennek akarja őt. Ha a gyerek ennek az elvárásnak nem felel meg akkor a szeretet megvonásával büntet, ami olyan a gyereknek mintha „elzárnánk az érzelmi fejlődést tápláló életvezetéket.” A gyerekkori lelki-viselkedéses problémák hátterében legtöbbször a visszatartott szeretet áll és Tracy szerint ez a legsúlyosabb csapás ami egy gyereket érhet. A kevés, hiányos szeretet áll legtöbbször az érzelmileg sérült felnőttek előtörténetében is.
A gyermek ajándék és a szülő legfontosabb feladata, hogy csodálja és fejlessze a gyermek különleges képességeit, ezzel megalapozva az önbecsülését és önbizalmát, vagyis azt a megingathatatlan hitet, hogy ő szerethető és bármire képes.
Tracy egy másik kutatótól idéz, aki a kimagaslóan sikeres fiatalok családi hátterét vizsgálta. Azt találták, hogy a demokratikus otthoni légkör, (amelyben kikérik a gyerek véleményét), a gyerek felé irányuló pozitivitás és hit, a tanulás tisztelete, a szülők elérhetősége érzelmileg és fizikailag egyaránt és a szülők példamutató és egymást is szerető magatartása a közös nevező a különlegesen eredményes fiatalok családjaiban.
Tracy mind a szülőknek, mind a munkahelyi vezetőknek a „pozitív visszacsatolást” javasolja a romboló kritika helyett, mert az ilyen bírálatok sosem ösztönzőek, inkább aláássák az önbecsülést és a motivációt és csak romlik az eredmény. A gyerekkorban kapott gyakori, rendszeres kritika hosszútávon kihat: állandó elégedetlenség-érzés, önbántás, alacsony önbizalom lesz a következmény.
A „bírálat”, visszajelzés, értékelés, véleményezés célja a segítés, nem a bántás. Mivel lehet ezt elérni? Az attitűdünk legyen nyugodt, türelmes, megértő, világos, építő.
  • A másik önbecsülését óvva fogalmazzunk, pl valamilyen kedves, pozitív üzenettel kezdjük a mondandónkat. (Nagyon szeretlek)
  • A jövőre koncetrálunk, hogy legközelebb hogy legyen... (Mikor lesz megint matekdoga?)
  • A teljesítmény legyen a fókuszban, ne maga az ember. (Ez a dolgozat nem sikerült valami fényesen...)
  • Egyes szám első személyben fogalmazzuk meg az érzéseinket. (Nem örülök ennek...)
  • Konkrétumokat fogalmazzunk meg, hogy minek és mennyire kell változnia. (Legközelebb legalább négyes legyen...)
  • Ajánljuk fel a segítségünket. (Miben segíthetek...?)
  • Tételezzük fel, hogy a másik jobb akar lenni, nem direkt csinálja rosszul.
A másik fontos témakör amit gyermekkorban a szülők (és más felnőttek) közreműködésével tanulunk a rossz beidegződéseink. .
A túlóvott, túlféltett, felfedező aktivitásukban leállított gyerekek előbb utóbb maguk is alkalmatlannak fogják érezni magukat és már bele sem kezdenek a dolgokba, mert úgyse fog menni. Ez a kudarctól való félelem aztán átveszi az irányítást.
A visszautasítástól való félelmet is a szüleink által „kapjuk”, amikor feltételekhez kötik a szeretetüket és megbecsülésüket, pl a Mikulás csak a jó gyerekekhez jön, vagy csak akkor lesz esti mese, ha elrámolja a játékait.
Ezek a kora-gyerekkorban beivódó félelmek sok felnőttkori kudarc és alacsony önbecsülés okai lehetnek.
Szülői működésünk tehát hosszútávon, akár egy életen át meghatározza vagy befolyásolja gyermekünk önbecsülését és ezáltal az életben való beválását. Tekintsünk tehát a gyermekre isteni ajándékként és állandó, aktív, megkérdőjelezhetetlen és feltétel nélküli szeretetforrásként álljunk mellette.


(Brian Tracy gyerekneveléssel kapcsolatos gondolatai itt meghallgathatóak.)
Tovább

Mi fán terem az empátia?!

empátiaKönyvismertetőneveléspéldamutatásSzeminárium


„Empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani, a másik ember fülével, és érezni a másik szíve szerint” 
                                                                   /Ismeretlen/



  



Egyszer, pár éve,amikor a gyermekkori személyiségzavarokról tanultam, akkor a tanárom, aki maga is anya és klinikai pszichológus azt mondta, hogy az anyai empátia az, ami megóvja a gyermeket, hogy pszichés beteg legyen. Akkor érteni véltem ezt a választ, hisz olyan evidensnek tűnt ez a fogalom.



Most, miután jó-ideje tervezem már, hogy az empátiáról írjak itt a Szalonban, ezért hetek óta Buda Béla nagy, alapos tanulmányát, Az empátia – a beleélés lélektana című könyvét olvasom, forgatom inspirációként – rájöttem, hogy az empátiáról írni olyan nehéz, mint amilyen fontos ez a fogalom. Buda 370 oldalban foglalta össze, a lehető legrészletesebben körüljárva a témát, a fogalom kialakulásától és fejlődésétől kezdve a kommunikációs alapjain át, a személyiségben, személyiségfejlődésben és különböző emberi kapcsolatokban elfoglalt szerepén keresztül, a különböző segítő szakmákban és a vezetésben betöltött jelentőségén át, a pszichoterápiákkal és művészetekkel való kapcsolatáig.



Mit nevezünk empátiának?



Eredeti, ókori görög jelentése, mint en/em-pátia/pátosz, felfokozott, erős szenvedélyt, szenvedést jelent, majd évszázadokkal később már a XIX. században már a „beleérzés” szinonimájaként használták különböző európai szerzők.



Buda Béla ezt a definíciót írja: „Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleérzésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki,és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei.”



Más szavakkal, még mindig Budát idézve: az empatizáló ember bevonja magába a másikat, ehhez a ráhangolódás, rezonancia, együtt-rezgés eszközeit használja. A beleélés akkor lesz valódi empátia, ha a másikból megértett élményt tudatosan feldolgozzuk, és a másik emberből megértett összefüggéseket önmagunk számára megnevezzük és értelmezzük.



Vagyis egy másikra nyitott és fogékony viszonyulás ez, amikor a másik érzelmi állapotát szeretnénk átélve megérteni.



Miért fontos ez nekünk?! Olyan egyértelmű, nem?



Az anya-gyerek kapcsolat egy különlegesen fontos terepe az empátiának.

A gyerekek működése – akár csecsemőről, tipegőről, kisgyermekről, vagy óvodásokról, kisiskolásokról beszélünk – más, mint a felnőtteké, az ő viselkedésüket, érzelmi állapotaikat – különböző mértékben – a szükségleteik határozzák meg. Megértésükhöz a logikai, racionális út, sokszor elégtelen, működésképtelen. Muszáj jobban vagy kevésbé az empátiás képességünket bevetni, hogy gyermekünk furcsa viselkedését megértsük, arra lehetőleg adekvátan reagáljunk.



Ez a ráhangolódásra, megértésre törekvés sok „agyból” vagy „izomból” való megoldást – sírással, konfliktussal , daccal, dühvel terhelődő helyzetet – helyettesíthet, kiválthat, mert feleslegessé válik a „harc”, ha megértjük, hogy a gyerek nem „direkt rossz”, nem „süket”, nem „gonosz”, csak még annyira benne van a játékában, még annyira nehéz váltani, vagy hiába történik meg valami mindennap, - „igazán megszokhatná már!” - neki az a helyzet újra és újra nehéz...

Ugyanaz a szituáció egész mást jelent a gyereknek és mást a felnőttnek/szülőnek. A szülő lehetősége (és dolga) , hogy a gyermek perspektíváját felvegye, empátiáját működtesse.

Empatikus hozzáállással a gyermek nevelése sokkal könnyebbé válik, mert a gyerek a megértettség biztonságában együttműködő(bb) lesz.



A gyerekek nagyon érzékenyek a nem-verbális jelekre, a tekintetre, a hangsúlyra, a mozdulatokra, az érintésekre, ezek jelentését köti össze a verbális tartalommal, amely jóeseben illeszkedik a metakommunikatív tartalomhoz. A nem-verbális jelekre való figyelem, azok (meg)értési szándéka már önmagában egy empátiás igény. Vagyis a gyerekek különös figyelemmel követik környezetüket, egyeztetik a hangulatot a tartalommal, és a feléjük tanúsított empátiából építik, tanulják – implicit, tudattalanul – a saját empátiás képességüket.



Fontos tehát mindkettőnknek, mert a gyermek együttérzési képessége fejlődik abból, ahogy mi képesek vagyunk vele együtt-érezni, illetve mert segíti, könnyíti a gyereknevelést, az összhangot, a kölcsönösséget. Jó empatikus közegben a családtagok többnyire „csak” együtt élnek, nem nevelik, fegyelmezik, irányítják egymást.



Az empátia fejlesztésének egyik lehetséges útja, ha magáról a fogalomról és jelenségről tájékozódik, tanul az ember. Ezért összeállítottam nektek egy háromrészes minitanfolyamot az empátiáról, amit hamarosan elérhettek itt a Szalonban. 
Ezenfelül javaslom Buda Béla fent említett művét, Daniel Goleman Érzelmi Intelligencia című könyvének hetedik fejezetét, és a Saxum kiadó „Az élet dolgai” sorozatának az Empátia – a kapcsolatok érzékenysége című tanulmánykötetét.




Tovább

Bizalomból bizalom

bizalomengedelmességérzelmekKönyvismertetőneveléspozitív-fegyelmezés
Elisabeth Plattner A nevelés mindennapi művészete című könyvével folytatom a könyvismertetőim sorát, amelyik szintén az ajánlott irodalmak közt szerepel a jobb oldalon. A német pedagógus és többszörös anya könyve kakukktojás, amennyiben Dr Szőke Henrik antropózófus orvos magánkiadásában jelent meg, és nála is lehet megrendelni.
A több mint 500 oldalas könyv gyengesége, a nehezen átlátható tartalom, a sajátos szerkesztési mód, ahogy sok-sok kisebb egységet találunk egymás után, amelyek közül sok nem érthető az előtte vagy utána levő rész nélkül. Vagyis gyakorlati kézikönyvként nehezen használható, de a szerző és a szerkesztő ajánlásai szerint is a könyv inkább „beszélgetőtárs” és „tapasztalatgyűjtemény.” Ezt a töredezettséget ellensúlyozza a könyv végén található tárgymutató, ami összeköti az összetartozó témákat, megmutatja a lelőhelyüket.

Az erőssége viszont az a gyermekbarát, érzékeny szemlélet, kölcsönös bizalomra építés, ahogy a gyermekekhez fordul. Következetesen és bátran képviseli, hogy a gyermeknevelés a gyerek segítését jelenti vagyis azok a jó eszközök, amelyek őt segítve terelik.
Egyik első üzenete, hogy adjunk magunknak illetve a gyermeknek több időt – nekünk megérteni, hogy ő milyen hangulatban/játékban lehet még, és neki, hogy ebből váltani tudjon, lezárhassa a játékát, felkészülhessen a következő „programra”, feladatra...

Számomra a legtanulságosabb az az újszerűnek, szokatlannak ható megközelítés, amely szerint a szerző elkülöníti a valódi engedelmesség és a látszatengedelmesség, és ennek mentén a valódi/jó büntetést és a látszatbüntetést. 
Eszerint látszatengedelmesség az, amit a szülő kikényszerít, legtöbbször a hatalmával visszaélve és félelmet keltve. Ilyenkor a gyerek látszólag együtt működik, szót fogad, de, ha a szülő nem látja, nincs jelen, akkor a szabály érvényét veszti. Az így szót fogadó gyerekben ellenkezés és dac fogan. Plattner így fogalmaz: „ Ez a látszatengedelmesség idomítás eredménye, tehát emberhez méltatlan.”
A valódi engedelmesség alapja (és a jó-büntetés alapja is) a bizalom. Az a hit, hogy tudom, elhiszem, kommunikálom, hogy képes rá és a gyerek ezzel a bizalmi háttérrel a saját elhatározásából cselekszik!

Plattner felhívja a figyelmet a dac fontos jelzésértékére is: „a dac léfontosságú védekező eszköz a lélek számára” -írja. Ha a gyerek valamit nem önszántából, hanem kényszer vagy félelem hatására tesz vagy nem tesz meg, akkor az egészséges ellenkezése nyilvánul meg a dacban, a gyermeki dühben, „hisztiben”. Ha a szülő ezt jelzésnek tekinti és komolyan veszi, akkor elkerülheti a felesleges tiltásokat és alapozhat a gyerek meglévő együttműködési igényére. A dacos viselkedés ezt jelenti: valami bajom van, figyelj jobban!

Ezzel párhuzamosan a látszatbüntetés is a megfélemlítésre épül és legtöbbször a szülő feszültségének, frusztrációjának, a levezetésére (is) szolgál. A szándékos és a rejtett kényszerítő eszközök többszörösen ártalmasak: aláássák a bizalmat a felnőttel szemben, félelmet keltenek és rombolják a gyerek önértékelését.

„A büntetés segítség.” - írja Plattner. A jó büntetést a gyermek igazságosnak tartja és tanul belőle, vigaszt nyújt . A jó büntetés az, ha a gyerek jóvá teheti amit elrontott, részt vehet a helyreállításban. A jó büntetés tehát nem erőszakos, nem korlátozó, nem kényszerítő. Hajtóereje nem a szülő dühe, hanem a gyerek segítésének az igénye, hogy jól jöhessen ki a helyzetből.

(Egy másik szerző, Gary Chapman Gyerekekre hangolva című könyvében úgy fogalmaz, hogy mielőtt „büntetnénk” jelezzük, fejezzük ki a gyerek számára, hogy szeretjük őt. Vagyis a szülő indulata, haragja nem tárgyköre a büntetésnek.)

Végezetül egy harmadik jellegzetessége a könyvnek, hogy az „ördögi kör” kifejezés és jelenség párhuzamába állítja a „jótékony spirál” kifejezést és jelenséget. Azt érti ez alatt, hogy a jó megoldások további jó megoldásokat szülnek. Ha képesek vagyunk bizalmat adni, a gyermek is bizalommal fordul felénk és önmaga felé is.



Tovább

Szülők és gyermekek – eltérő szükségletek…

érzelmekkommunikációKönyvismertetőnevelésszeretettestvérek
Most, hogy a gyermeknevelési könyveket összegyűjtöttem, nagy hiányérzetem támadt, hogy az egyik kedvencemről, Ginott Szülők és gyermekek című könyvéről még nem írtam. 
Azt gondolom, hogy az eredetileg izraeli, majd Amerikában letelepedő pszichoterapeuta könyve alapmű a szülőknek, amelyet a rendelőben is szoktam ajánlani.
Az Edge2000 kiadó által 2015-ben újra megjelent (hatodik) kiadás előszavát Klein Sándor írta, utószóként pedig Mérei Ferenc gondolatai olvashatóak, ami tovább növeli az amúgy nem terjedelmes, 150 oldalas kis könyv nagy értékét.
Haim Ginott könyve messzemenőkig gyermekközpontú – abban segíti a szülőket, hogy ezt a szemléletet elsajátíthassák, észrevegyék a gyermeket és annak érzelmeit, vágyait, kiszolgáltatottságukat. Útmutatást ad a megfelelő és a kerülendő válaszokról; fontos hétköznapi (konfliktus) helyzeteket világít meg más oldalról. A Szelíd Szülő Szeminárium témáihoz ebből a könyvből választottam a legtöbb idézetet.
Hogyan beszélgessünk a gyerekekkel, hogyan dicsérjük és bíráljunk, hogyan nem érdemes reagálni, (mert kudarcra vezet), hogyan és mit korlátozzunk, mit jelent az engedékenység és mit jelent a fegyelem..? Külön fejezetek tárgyalják, hogy mitől szoronghat egy kisgyerek és mikor érdemes pszichológushoz fordulni vele, illetve milyen esetekben szorul a szülő pszichológiai segítségre. Két külön részben kerül szóba a testvérféltékenység témája és a szexuális nevelés kérdése, amelyek szintén megkerülhetetlen témák.

Ebből a vázlatos áttekintésből illetve a könyvből két gondolatot szeretnék kiemelni, amelyekről már volt szó és még lesz is, de nem lehet eleget ismételni.

Az egyik a megértés, ill megértettség fontossága. Leegyszerűsítve ez pont az ellenkezője annak, amit olyan sokszor hallani, hogy „ne hisztizz”, „ne bőgj”… A gyerekek nagyjából csak érzelmekből állnak; vágyak, akaratok, örömök és bánatok. Ginott így írja: „A gyerekek érzésit mindig komolyan kell venni, akkor is, ha a helyzet maga nem túlságosan komoly.” A megértettség és elfogadottság gyógyít, megnyugtat, összeköt azzal, aki megért és összeköt önmagammal, hogy jogom van így érezni. A megértettség a létezésem és az önbecsülésem alapja is. Hogyan lehet megértő a szülő: odafordulással, leguggolással, bólogatással, hümmögéssel, az érzelem megnevezésével, pl látom szomorú/dühös vagy… A szerző szavaival: „Sokkal fontosabb a gyereknek, hogy tudja mit érez, mint, mint hogy tudja, miért érzi azt.” (Kiemelés a szerzőtől.)

A másik témakör a testvérféltékenység, amit Ginott szerint célravezetőbb volna úgy fogalmazni inkább, hogy testvér-rivalizáció, mert voltaképp erről van szó. A testvérek az anya/apa szeretetéért, figyelméért versengenek. Ennek a résznek az egyik legfontosabb megállapítása, hogy minden esetben VAN féltékenység, ez nem elkerülhető, de csökkenthető. A fejezet több praktikát is megfogalmaz, amelyek közül a legfontosabb a negatív érzelmek és gondolatok kimondásának, kimutathatóságának a lehetősége. Kimondhatja, hogy utálja a testvérét, és hogy jobb lenne, ha visszamenne oda ahonnan jött! Az ilyet sokszor nagyon rossz hallani, ezért elcsitítjuk a gyereket, amivel ártunk neki, mert érzelmei elfojtására kényszerül, amitől frusztrálttá, magányossá és/vagy beteggé válhat.

A gyermekeknek eltérő szükségleteik vannak a felnőttekhez képest. Ezek meglátásához, megértéséhez, az adekvát (segítő) reakciók elsajátításához nyújt nagy segítséget ez a könyv.


Tovább

Gyermeknevelési könyvek labirintusában

gyerekségKönyvismertetőneveléspraktikák
Bár oldalt olvashatjátok az általam ajánlott könyveket, van, amelyikről már írtam is, ám most összegyűjtöttem egy hosszú listát gyerekneveléssel foglalkozó könyvekről. Én sem ismerem mindegyiket, de ahogy időm engedi, szeretném áttanulmányozni az összeset. Van köztük egészen új és nemrég megjelent, amelyeket könnyebb beszerezni, és van, amelyik régebbi kiadású és talán kutatni kell utána, és könyvtárból lehet beszerezni. Olyan irodalmakat szerettem volna összegyűjteni, amelyik általában a gyerekneveléssel foglalkozik, nem valamelyik életszakasszal, és nem valamilyen jellegzetes viselkedéssel, vagy tünettel. A fejlődéslélektani szempontú irodalmakat is kihagytam, arra talán összeállítok majd egy másik listát.
UPDATE! A már többször frissített könyves listát, most 2018 januárjában újra átnéztem és aktualizáltam az új könyvekkel, amelyekből igen sok van, csak győzzük elolvasni őket!

Itt a jelenleg toplistás első húsz könyvet sorolom fel, a részletes listát itt megnézhetitek és letölthetitek...
Ha ismertek olyat, amelyik ebben nem szerepel, írjátok meg nekem!
Kellemes böngészést kívánok! 
  1. Adele Faber - Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje - Gyakorlati tanácsok a sikeres szülő-gyerek kapcsolathoz  
  2. Angelika Bartram - Jan-Uwe Rogge: Beszélj úgy a gyerekkel, hogy meghallgasson és hallgasd őt úgy, hogy beavasson 
  3. Barbara C. Unell - Jerry Wyckoff: Fegyelmezés szeretettel - Így kezeld a nyafogást, a hisztit, az evés körüli cirkuszt, a képernyőfüggőséget- és még sok mást!  
  4. Deákné B. Katalin: Anya, taníts engem! - Fejlesztési lehetőségek születéstől iskolakezdésig 
  5. Gary Chapman: Az 5 szeretetnyelv: Kamaszokra hangolva - Szeresd feltétel nélkül! 
  6. Jan-Uwe Rogge: Nevelési kérdezz-felelek - 111 kérdés és válasz 
  7. Jane Nelsen: Pozitív fegyelmezés  
  8. Jessica Joelle Alexander - Iben Dissing Sandahl: Gyereknevelés dán módra - Hogyan nevelnek a világ legboldogabb emberei talpraesett és életrevaló gyerekeket? 
  9. Kádár Annamária - Kerekes Valéria: Mesepszichológia a gyakorlatban - Az önbecsülés és a küzdőképesség megalapozása gyermekkorban 
  10. Kádár Annamária: Lilla és Tündérbogyó - 30 érzelmi intelligencia fejlesztő mese 
  11. Kádár Annamária: Mesepszichológia - Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban 
  12. Kevin Leman: Péntekre boldog család  
  13. Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor - Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket? 
  14. Melinda Blau - Tracy Hogg: A suttogó titkai I. - A csecsemő gondozása és nevelése 
  15. Ranschburg Jenő : Szülők könyve - A fogantatástól az iskolakezdésig 
  16. Ross Campbell - Gary Chapman: Az 5 szeretetnyelv: Gyerekekre hangolva - Szeresd úgy, hogy érezze!  
  17. Tim Seldin: Hogyan nevelj boldog gyereket - A Montessori-módszer  
  18. Vekerdy Tamás: A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2. 
  19. Vekerdy Tamás: Belső szabadság - Elég jó szülő - elég jó gyerek 
  20. Vekerdy Tamás: Kisgyerekek - óvodások 
  21. Vida Ágnes: Babapszichológia - Lélek, viselkedés, fejlődés kétéves korig

    A lista innen letölthető.

    Ti melyikből tájékozódtatok? Ismeritek valamelyiket? Volt amelyik megtetszett és volt amelyiket félretettétek? Olvastatok olyan könyvet, amelyik hasznos volt, de hiányzik a listából? Milyen ajánlások, vagy szempontok alapján választotok segítő könyveket?
    A hozzászólásokban megoszthatjátok a gondolataitokat!

    Bruno Bettelheim, - akinek az Elég jó szülő című könyvéről itt írtam - úgy találta, hogy a szülők általában addig keresgetik a szakirodalmakat, amíg olyat, vagy ahhoz hasonlót nem olvasnak, amit ők maguk is gondolnak, mert a nagyon eltérő álláspont frusztrációt kelt, önvédelemre kényszerít.

    Ti mit gondoltok erről?


    Tovább

    Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje!

    Beszélj úgykommunikációKönyvismertetőneveléstisztelet




    Adele Faber és Elaine Mazlish - 
    Beszélj úgy, hogy érdekelje, 
    hallgasd úgy, hogy elmesélje! - 
    Gyakorlati tanácsok a sikeres 
    szülő-gyerek kapcsolathoz
    Reneszánsz Könyvkiadó, 
    Budapest, 2006
    A könyvet a gyermeknevelés, család, pszichológia polcokon találjuk meg, tekinthetjük gyakorlati kézikönyvnek és olvasmányos tankönyvnek is.

    Szerkezetét tekintve viszonylag könnyen áttekinthető: bevezető után hat hasonló felépítésű fejezet következik, melyek egy-egy a gyermeknevelésben általánosan fontos területet fednek le: Érzések feldolgozása, Együttműködés, Büntetési alternatívák, Az önállóság támogatása, Dicséret, és A skatulyázás elkerülése. Ezek a fejezetek két részből állnak, az elsőben a téma és a készségek ismertetése és gyakorlása áll sok példával és rajzos illusztrációval. A második részben „vélemények, kérdések, szülői történetek” kapnak helyt, melyek kiemelnek és megvilágítanak egyes részleteket, személyes példákkal, amolyan sikertörténetekkel közelebb hozzák az olvasóhoz az egyes készségeket. A könyv utolsó pár fejezete – utószóként szerkesztve – az 1980-as első amerikai megjelenésez képest eltelt húsz év alatt felgyűlt sok-sok olvasói levél, példa, személyes történet válogatott és kommentált bemutatása. Olyan, mint egy az amerikai jóbarát; kicsit kövér, de jókat mond.

    Nekem az első emlékem a könyvről, hogy miután a könyvtárból kikölcsönöztem, és épp csak beleolvastam, mennyire szórakoztató volt a példákat olvasni, főleg az idézett szülői példákat, hogy a levélíró apák és anyák milyen leleményesek és az eredmények milyen egyszerűen meggyőzőek. Emlékszem, mikor este a kisbabámat letettem aludni, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem, annyira felszabadító érzés volt, hogy ilyen nagy lehetőség, erő és jelentőség van látszólag apró momentumokban, például, hogy hogyan, konkrétan milyen szavakkal, vagy milyen szerkezetben adom át a közlendőmet, hogy mennyi teret kaphat a kreativitás, és a humor és hogy milyen megható, hogy az így kifejezett tisztelet, empátia és türelem és ráadásul milyen hatásos, hogy a gyermekek együttműködőek, békések, megértettek legyenek.


    Adele és Elaine; 
    forrás: fabermazlish.com
    A könyv szerzői drámapedagógusok, ők – saját bevallásuk szerint - Haim Ginott elméleteit tették új keretbe és építettek köré módszertant, szülőcsoportokat, majd workshopokat. A könyv nagyrésze képregényszerű ábrákból áll, ezekkel próbálják segíteni az azonosulást  és így a megértést, elsajátítást. A szemléltető rajzok bemutatják a kerülendő és a követendő példákat az egyes témakörökön belül, minden egyes eszköznél.
    Ez a didaktikusság egyszerre előnye és hátránya a könyvnek. A jó és rossz példák egymás mellé állítása segíti az elkülönítést és megértést, de a feldolgozást némileg nehezíti, hogy az egyes eszközök, „készségek” a konkrét témakörök alá vannak rendelve, amitől elaprózódnak; soknak tűnik ez a 35 eszköz, holott kb öt igazán fontos alapelv köré épül csaknem mind. Az egész könyv alapszellemisége a kölcsönös tiszteletre és bizalomra épül: ez az a légkör, melyben ezek a kommunikációs készségek működni tudnak, melyekben a gyermek önmagától lesz engedelmes, nem félelmében.

    Melyek ezek az alapelvek?

    - Figyelj rá, figyelj az érzésekre!
    Fordulj felé teljes figyelmeddel, ha beszél, mesél, jelzed, hogy figyelsz, hümmögj, bólogass, csodálkozz rá, óh, nahát, tényleg… ezeket mondhatod. Azonosítsd a felbukkanó érzelmeket, az övét és a tieidet is. Pl. látom dühös vagy, vagy úgy érzem egyre idegesebb leszek. Vágyait teljesítsd képzeletben. (Jó lenne, ha nem kellene ma oviba menni, de péntek van, ovis nap.)

    - Tekintsd partnernek a gyermeked!
    Adj neki esélyt, időt hogy a saját megoldásait találja meg, ő oldja meg az a feladatot, amibe belefogott. Engedd, hogy választhasson, dönthessen két általad felkínált lehetőség közül. Vond be az őt érintő kérdések megvitatásába, különösen a problémamegoldásba! Gyűjtsétek közösen a megoldás ötleteket, szűrés és értékelés nélkül majd válasszátok ki, amit meg tudtok valósítani! Hagyd, segítsd, hogy helyrehozza, ha elszúrt (kiöntött, vagy eltört stb) valamit. Támogasd a gyermeked önállóságát.

    - Legyél tárgyilagos!
    Tényszerűen, konkrétan fogalmazd meg, azt is ha valami nem tetszik, és azt is ha valami a kedvedre van. (pl. Egy csomó építőkockát látok a földön a hálószobában. Vagy Elmosogatott poharakat látok a konyhában.) Határozottan és egyszerűen fogalmazd meg a rosszallásod és az elvárásaid.

    - Beszélj minél kevesebbet!
    Várd ki, míg magától mesél, ha találkoztok, „csak” örülj neki. Üzenhetsz neki írásban vagy rajzzal is. Hagyd kibontakozni az ő ötleteit, elméleteit, elképzeléseit. Cselekedj inkább (pl. fenyegetőzés helyett.) Egyetlen szóval utalj rá, ha gyermeked ismételten elfelejtett valamit. Egyetlen szóval fejezd ki a dicséretreméltó viselkedést.

    A Szerzők saját megfogalmazása szerint ezek a kommunikációs készségek segítenek együtt élni úgy, hogy közben jól érezzük magunkat, segítünk szeretteinknek, hogy ők is jól érezzék magukat. Segítenek szemrehányás és vádaskodás nélkül élni. Segítenek érzékenyebbnek lenni a másik érzései iránt. Segít abban, h úgy fejezzük ki a dühünket, h közben nagyobb kárt nem okozunk.
    Ha így kommunikálunk, akkor ezzel tiszteletben tarjuk a gyermekeink szükségleteit, és saját igényeinket is és lehetővé tesszük a gyerekeinknek, hogy érző és felelősségteljes emberek legyenek.
    Vagyis egy harmonikus, érzelmileg érett, problémákat és feszültségeket felnőtt módon kezelni tudó – sokunknak igen vonzó és vágyott – család képe jelenhet meg előttünk.

    Jobb szülő lehetek, ha elolvasom?!

    Persze! :) Tájékozódni sosem árt; a jó pap is holtig tanul! Ha csak elgondolkodtat az is jó, ha csak egy-két készség megmarad benned és kipróbálod, már nyerhetsz, fejlődhetsz. Aki pedig kedvet kapott, hogy elolvassa, feldogozza az egész könyvet, annak türelem, nem megy minden elsőre, sőt a könyv szerzőpárosának is - saját állításuk szerint - több mint tíz év volt az összes készség elsajátítása; én magam is közel három éve gyakorlom a módszert.
    Van olyan készség, amelyik könnyebben jön a szánkra, van, amelyik szinte sose jut eszünkbe, amikor éppen kéne, van amelyik a négyévesnél működik jobban, van, amelyik a tizenkét évessel. Ráadásul a gyermeknevelés egyben önismereti út is, mi szülő honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, nekünk mit mondtak a szüleink anno, mi hogyan birkózunk meg saját indulatainkkal és vágyainkkal… Nem megy egyik napról a másikra, de sosem késő elkezdeni. 
    Hajrá! 


    Tovább