A szeretetnyelvek után, most az elfogadás nyelvéről írok, Gordon az értő figyelem technikáját hívja így.

Thomas Gordon alapművére már többször hivatkoztam, de magáról a könyvről csak most írok, mert a Drót magazinnak írt gyereknevelési könyvsorozatomból ez a mű nem hiányozhat.

A „P.E.T.” az az a Parent Effectiveness Training, vagyis a szülői eredményesség tanulásának módszere 1962-ben jelent meg először Egyesült Államokban, majd azóta 32 nyelven több millió olvasóhoz eljutott. Gordon pszichológusként dolgozott gyerekekkel és családokkal, majd munkásságát a tanári és vezetői hatékonyság fejlesztése szolgálatába is állította.

1990-ben jelent meg magyarul F. Várkonyi Zsuzsa fordításában, aki később többek közt megírta a Már százszor megmondtam című olvasmányos és tanulságos saját könyvét magán viselve a gordoni alapokat.

A magyar kiadás címe egy ideig a „P.E.T. A szülői eredményesség tanulása – A Gordon módszer – Hogyan változtathatják a szülők a gyerekekhez fűződő egyoldalú viszonyukat egyenrangú, örömteli kapcsolattá?” majd 2000-től ezt némileg leegyszerűsítve „P.E.T A gyereknevelés aranykönyve” lett a címe változatlan tartalommal. Utoljára tavaly adta ki a a Gordon Kiadó.

A 250 oldalas, jól olvasható, áttekinthetően szerkesztett könyv – bár a gyereknevelésre fókuszál – valójában kommunikációs szakkönyv, a legtöbb kommunikációs készségfejlesztő tréning, tanfolyam merít a gordon-módszerből, annyira alapvető szabályokat, módszereket, jelenségeket ír le. Ha úgy tetszik minden későbbi kommunikációs tanácsadó Gordon köpenyegéből bújt elő. 

Melyek ezek?

A Gordon módszer három legfontosabb eleme közül az első, amit ő az „elfogadás nyelvének” is nevez és több fejezeten keresztül, alaposan körüljárja az „értő figyelem.” Ez azt jelenti, hogy a szülő nem csak a gyermek mondanivalójának a tartalmára figyel, hanem az érzelmi töltetére is, „dekódolja azt” és arra is, illetve elsősorban arra reagál, megnevezve az érzést: látom, feldúlt vagy, te aztán dühös vagy, úgy látom elkeseredtél... Az értő figyelem megnyilvánulása az is, ha más szavakkal, az érzelmekről való benyomásunkat is beleszőve átfogalmazzuk a gyerek mondandóját.

Gordon példája:

„GY: Amióta Zsoltiék nyaralnak, nincs kivel játszanom. Nem tudom mivel töltsem az időt.

SZ: Hiányzik, hogy nincs itt Zsolti, akivel játszhatnál és most nem tudod, mit találhatnál ki, ami szórakoztatna.

GY: Igen. Bárcsak ki tudnék találni valamit.”

Ahogy ebből a példából is látszik, a szülő „csak” érzelmileg tükrözi a gyerek állítását, nem minősít, nem ad tanácsot.

Az értő figyelem hatására a gyerek érzi, tapasztalja, hogy a szülő figyel rá, vele van, nem akar tőle semmit, de elérhető. Megtanulja az érzelmi állapotait az érzelem elnevezéseivel azonosítani, címkézni, a kellemetlen érzések is kimondhatóvá válnak, elmélyíti a szülő és gyermek közti kapcsolatot, és bátorítja a gyereket a saját megoldásait megtalálni.

„Az értő figyelem arra bátorítja a gyereket, hogy önállóan gondolkodjon, maga állítson fel diagnózist a bajról és meglelje a saját megoldását.” (Thomas Gordon)

Az értő figyelemről szóló fejezetek számtalan jó példával segíti a megértést, tisztázzák a hibaforrásokat, a szükséges szemléletet és a beszélni még nem tudó kisbabákkal kapcsolatos tudnivalókat.

A második általam nagyon hasznosnak ítélt eszköz az „én-üzenetek”. Ez azt jelenti, hogy a szülő egyes szám első személyben fogalmaz meg állításokat, vagyis mondatait énnel kezdi, az róla közöl valamit. (Tehát nem a másikról, ami a „te-üzenet”)

Gordon példája:

Én-üzenet: „Jajj, ez nagyon fáj! Nem szeretem, ha megrúgnak!”

Te-zenet: „Rossz kisfiú vagy! Soha semkit ne rúgj meg!”

Ez arra jó, hogy a szülő a saját érzéseit, problémáit fogalmazza meg és a gyereknek marad tere korrigálni a viselkedését, változtatni azon, a saját belátása alapján. Az „én-üzenet” a gyerek felé irányuló bizalmat és felelősséget kommunikálja, azzal, hogy nem mondjuk meg mit csináljon, vagy mit gondolunk róla. A minősítő, bántó jelzők használata rombolja két ember kapcsolatát, míg az „én-üzenetek” gyógyítják, építik azt.

„Az „én-üzenet” elősegíti, hogy a gyerek fejlődjön, és megtanuljon felelősséget viselni saját tetteiért. Az „én-üzenettel” azt is közöljük vele, hogy nem vesszük át a felelősséget tőle, és megbízunk abban, hogy a helyzettel elboldogul; bízunk benne, hogy igényeinket tiszteletben fogja tartani és lehetőséget adunk neki, hogy maga találjon viselkedésének mindkettőnk számára elfogadható irányt.” (Thomas Gordon)

A harmadik általam kiemelt gordoni eljárás a „konfliktusmegoldás vereségmentes módszere”, ami azt jelenti, hogy egy konfliktusból mindkét fél jól jöjjön ki, elkerülve, hogy bármelyikük is vesztesnek érezze magát, kölcsönös megegyezéssel megtalálva a megoldást. Ehhez egy hat lépéses modellt javasol Gordon: 1. fogalmazzuk meg a konfliktust, 2. gyűjtsünk ötleteket a megoldáshoz (brain storming, értékelés nélkül) 3. mérlegeljük az ötleteket, 4. döntés a legjobb elfogadható javaslat mellett, 5. előkészületek a megvalósításhoz, 6. utólagos kiértékelés, hogy vált be.

A különböző kofliktus-megoldásokról öt fejezeten át olvashatunk a könyvben, a vereségmentes módszer gyakorlatát a 13. fejezetben fejti ki Gordon.

„A konfliktusmegoldás vereségmentes módszerével minden egyedi szülő és egyedi gyereke rendezheti egyedi konfliktusát, ha megtudják találni azt az egyedi megoldást, mely mindkét fél számára elfogadható.” (Thomas Gordon)

Az ismertetőből kihagytam legalább két fontos gordoni fogalmat: az egyik a „problémagazda”, nevezetesen, hogy éppen kinek van baja, problémája, bánata; elsősorban a gyereknek és akkor a szülő értő figyelemmel fordulhat felé; vagy a szülőnek, aki én-üzenettel jelezheti ezt.

A másik a „közlés-sorompók”, amelyek dialógus-akasztó megszólalások, különösen érzelmileg telített helyzetben, ezért lehetőleg kerüljük ezeket: utasítás, parancsolás, figyelmeztetés, fenyegetés, prédikálás, moralizálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, kritizálás, hibáztatás, dicséret, egyetértés, kifigurázás, megbélyegzés, értelmezés,elemzés, diagnosztizálás, vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás, elterelés, humorizálás, visszavonulás. Ezekről már korábban volt szó. 

Ezek az kommunikációs eszközök idővel és gyakorlással válnak készséggé, attól függően, hogy mennyire tudunk odafigyelni a szavainkra, a szituációk sajátosságaira. Az értő figyelem, az én-üzenetek és a vereségmentes módszer légkörében felnövő gyerekek egészséges önbizalommal és magas érzelmi intelligenciával vághatnak bele felnőtt életükbe. Elkezdeni sosem késő.

Idén egyszer, nyár elején tartok Szelíd Szülő Szemináriumot, amelyen többek közt ezeket a készségeket is gyakoroljuk. A Szemináriumra már lehet jelentkezni, szeretettel várlak! 

Ahogy gyorsul és bonyolódik a világ, úgy lesz egyre nagyobb igény a tanácsra, útmutatásra a gyereknevelés terén (is). A segítő szakkönyvek mellett egyre több program is megjelenik, ahol egy szerző, remélhetőleg egy szakember egy saját(os) rendszert állít össze a számára fontosnak tűnő jelenségekből, elvekből és csoportos tanácsadó programot hirdet. Ezek többnyire az Egyesült Államokból indulnak és néhány elért már hozzánk is.

Ezek mind jók – mondom látatlanban, mert a csoport, a közös gondolkodás, a megosztás, az itt és most helyzetek, közös gyakorlatok mindig segítenek, tágítják a látókörünket. Nem az a fő kérdés melyiket választja az ember, hanem, hogy képes-e kitartani, hogy beépítsen egy egy új megoldást, meg tudja állni, hogy ne úgy mondja, ne azt, sőt ne mondjon semmit. A programok valamelyike megszólít de a változtatásra való készség és nyitottság a kulcs.

Három éve átnéztem már milyen kínálatból válogathat, aki tanulni, fejlődni szeretne szülőként. Ezt a írásomat most frissítettem, aktualizáltam.

A cikkben szereplő, gyermeknevelés témájú csoportot szervező vállalkozások linkjeit a  szubjektív linkajánló fül alatt összegyűjtöttem, ott megtalálhatjátok. 

Írjátok meg, ha ismertek olyat, ami itt nem szerepel. 

Az én programom, a Szelíd Szülő Szeminárium egy alakuló rendszer. 2012-ben kezdtem el összeállítani és azóta csiszolom az olvasmányaim, tanulmányaim, és főleg a napi munkám - a szülőkkel való konzultációk és a gyerekekkel való terápiák - alapján. Legtöbbet a saját anyaságomból tanulok, jóllehet egy darab angyali lányom van, akivel szinte mindennap ünnep.

Idén tavasszal újra tartok Szemináriumot, amit nagyon várok!

Remélem Veled is találkozom!

Melyek ezek a gátló reakciók?

Utasítás, parancsolás, fenyegetés, figyelmeztetés, prédikálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, hibáztatás, kritizálás, kifigurázás, gúny, értelmezés, diagnosztizálás, bagatellizálás, kérdezősködés, faggatózás, dicséret, egyetértés, elterelés, humorizálás...

Ezek a felsorolt verbális sorompók – ahogy Thomas Gordon nevezi őket – érzelmileg áthatott helyzetekben jelentenek megakadást, a megosztás és megértés kudarcát.

A jelenet fontos eleme, hogy az egyik fél, esetünkben jellemzően a gyerek valamilyen erős érzelmi állapotban van. Ha nyugodt, kiegyensúlyozott a gyerek és a szülő, akkor a legtöbb reakció használható, sőt, sokszor kell is kérdezni, dicsérni, egyetérteni, humorizálni, vagy egy erélyes parancsszó is adekvát például egy veszélyes helyzetben. Ezek a hétköznapi kommunikáció természetes részei.

Ám bizonyos reakciók minden esetben ártalmasak, mert nem segítik a gyereket, félrevezetik az érzelmi útvesztőben és rombolják az énképét, összezavarják a megértését.

A fenyegetőzés, a gúny, az ítélkezés, a hibáztatás minden esetben kerülendő reakciók, mert a szülő indulatát fejezik ki, mert ezek használatával a szülő visszaél szülői pozíciójával.

Például a gúnyos kifigurázásról tévedés azt gondolni, hogy a gyerek, mintegy tükörben látva magát „jobb útra tér” - nem. Megalázva érzi magát, egy olyan helyzetben, amelyikben alapból nem érezte jól magát.

A szülő dolga saját frusztrációján uralkodni és a gyerek érzelmi állapotára koncentrálni, azzal segíteni őt, hogy elfogadással, szeretettel reagálunk, megértjük, hogy valami bánata, fájdalma, csalódása, nehézsége van. A gyerek nem ellenünk, nem rosszaságból visít hangosan, hanem mert valami gondja van, amiért nem lehet, tilos büntetni, megszégyeníteni őt.

A következő táblázatban összefoglalom, hogy melyik reakció állja meg a helyét nyugodt, hétköznapi helyzetben, és melyeket lehetőleg töröljünk teljesen a szülői eszköztárunkból.

Érzelmileg felkavart lelkiállapotra a megfelelő, követendő reakció az empatikus megértés, az érzelem felismerése, megnevezése, a gyermek iránti szeretet kimutatása azzal, hogy megérjük, megnevezzük a problémáját, az érzelmi állapotát. Vele vagyunk. Elviseljük. Bírjuk.

Az érzelmeink befolyásolják tetteinket, kinek jobban, kinek kevésbé.

A gyerekeknek nagyon.

A gyerekek érzelmi lények, náluk előbb van az érzelem és aztán a viselkedés. Ez az a működés, ami elsősorban megkülönbözteti a gyerekeket a felnőttektől. Az érése, növekedése során tanulja meg az érzelmeit szabályozni, tetteit kivonni az érzelmek fennhatósága alól, amennyire lehet.

Ez felnőttként sem könnyű, hányszor teszünk indulatos mozdulatot, hányszor beszélünk idegesen a szeretteinkkel, hányszor ragad el a mérgünk...

Hogyan érthetjük meg mit érez a gyerek?

Ez egyfajta kódolási munka. Fordítás. Kis odafigyeléssel nem olyan nehéz meglátni mit üzen a testbeszéde, a hangsúlya, az arca, a beszédének a ritmusa...

Amikor a gyerek érzelmeit felismerjük, és kimondjuk, megnevezzük, ezzel több fontos dolgot érünk el. Megnevezünk valami nem-megfoghatót, ami mégis jelen van. Legitimáljuk. Az érzelmet és ezzel a gyereket is. Így érzel, és én látlak és elfogadlak az érzelmeiddel együtt. A szeretetünket fejezzük ezzel ki felé; az elfogadás kifejezése a gyerekek elsődleges szeretetnyelve.

A mindennapokban számtalan olyan verbális falba, kommunikációs sorompóba ütközünk, amelyekkel semmibe vesszük az érzelmeket. Szülőként is gyakran csináljuk, észre sem vesszük, ártalmait nem ismerjük. Egyszerű példa a „Ne bőgj már!” vagy a „Ezért a hülyeséségért bőgsz?” Ezek pont azok a kerülendő megszólalások, amik elmagányosítják a gyereket, jelentéktelenné minősítik. A szülőt zavarja a sírás, lekicsinyli a sírás okát, bagatellizálja a gyerek problémáját, és/vagy simán megtiltja, leállítja.

Thomas Gordon a nagy kommunikációs mester egy csokorra való ilyen „verbális sorompót” összegyűjtött, amelyek közös tulajdonsága, hogy megakasztják a párbeszéd érzelmi fonalát, és vakvágányra terelik, kisiklatják. Sőt némelyik kifejezetten ártalmas is. Mind használjuk ezeket, gyakrabban vagy ritkábban, főleg mert velünk is használták, akár máig is halljuk.

Melyek ezek a verbális sorompók?

A kiindulási helyzetben a gyereknek van valami baja, problémája, érzelmi egyensúlya kibillent. Például a sírva jön mellettünk, mert maradni szeretett volna még a játszótéren.

Utasítás, parancsolás: Hagyd abba a bőgést!

Fenyegetés, figyelmeztetés: Ha nem hagyod abba, itt hagylak! / Fejezd be, különben nem kapsz édességet!

Prédikálás: Látod, látod, jobb lett volna el sem jönni, akkor most nem bőgnél így... csupa kosz vagy, és most még ez a takony is...

Tanács, megoldási javaslatok: Inkább nézelődj, nézd a néniket, a kutyákat, a fákat...!

Kioktatás, logikai érvelés: Én szóltam, hogy haza kell érnünk időre. Ha nem érünk haza, nem leszek kész estére a vacsorával.

Ítélkezés, hibáztatás, kritizálás: Ha ebédnél nem húzod az időt, többet maradhatunk volna.

Kifigurázás, gúny: Úgy bőgsz, mint egy csecsemő, oáááááá, oááááááá.....

Értelmezés, diagnosztizálás: Pont úgy bőgsz, mint a testvéred, ez valami családi vonás lehet nálatok...

Bagatellizálás: Nna, emiatt ne bőgj már, katonadolog, semmiség...

Kérdezősködés: Mi bajod van még mindig? Fáj valamid? Szorít a cipőd? Szomjas vagy?

Dicséret, egyetértés: Milyen szépen jössz mellettem...

Elterelés, humorizálás: Nézd mennyi kutya van ott, számoljuk meg hány lábuk van!?

Az ilyen reakciók semmibe veszik a gyerek érzéseit, amiből a gyerek azt tanulja meg, hogy az érzések nem számítanak, illetve az ő érzései nem számítanak, nem fontos. Ez hosszú távon nagyon káros tapasztalat. A szülőt frusztrálhatja, hogy sír a gyereke, de attől szülő, hogy uralkodjon ezen és a gyerek valós fájdalmát, hogy nem maradhatott annyit a játszótéren, amennyit szeretettett volna, átérezze és elfogadja.

Mit mondhat a szülő:

Empatikus reakció: Látom szomorú vagy, hogy el kellett jönnünk. El vagy nagyon keseredve. Szerettél volna még játszani... Mivel játszottál volna...?

Ahogy a „Bárcsak módszer” esetében, itt is elképzelhetjük együtt, amit szeretne a gyerek. A gyerek a szülő mellett érzi biztonságban magát fizikailag. Ha a vágyaiban a szülő osztozni képes, akkor lelkileg is nagy biztonságban, otthon lesz veled, bárhol vagytok.