Most összeszedtem a Követendő Közléseket, melyekről itt-ott már esett szó. A listába belevettem néhány nem verbális kommunikációs eszközt is, amelyek az együttműködést segítik. Röviden mutatom most be ezeket. 

 

Írjátok meg, ha kiegészítenétek még valamivel!

Ahogy gyorsul és bonyolódik a világ, úgy lesz egyre nagyobb igény a tanácsra, útmutatásra a gyereknevelés terén (is). A segítő szakkönyvek mellett egyre több program is megjelenik, ahol egy szerző, remélhetőleg egy szakember egy saját(os) rendszert állít össze a számára fontosnak tűnő jelenségekből, elvekből és csoportos tanácsadó programot hirdet. Ezek többnyire az Egyesült Államokból indulnak és néhány elért már hozzánk is.

Ezek mind jók – mondom látatlanban, mert a csoport, a közös gondolkodás, a megosztás, az itt és most helyzetek, közös gyakorlatok mindig segítenek, tágítják a látókörünket. Nem az a fő kérdés melyiket választja az ember, hanem, hogy képes-e kitartani, hogy beépítsen egy egy új megoldást, meg tudja állni, hogy ne úgy mondja, ne azt, sőt ne mondjon semmit. A programok valamelyike megszólít de a változtatásra való készség és nyitottság a kulcs.

Három éve átnéztem már milyen kínálatból válogathat, aki tanulni, fejlődni szeretne szülőként. Ezt a írásomat most frissítettem, aktualizáltam.

A cikkben szereplő, gyermeknevelés témájú csoportot szervező vállalkozások linkjeit a  szubjektív linkajánló fül alatt összegyűjtöttem, ott megtalálhatjátok. 

Írjátok meg, ha ismertek olyat, ami itt nem szerepel. 

Az én programom, a Szelíd Szülő Szeminárium egy alakuló rendszer. 2012-ben kezdtem el összeállítani és azóta csiszolom az olvasmányaim, tanulmányaim, és főleg a napi munkám - a szülőkkel való konzultációk és a gyerekekkel való terápiák - alapján. Legtöbbet a saját anyaságomból tanulok, jóllehet egy darab angyali lányom van, akivel szinte mindennap ünnep.

Idén tavasszal újra tartok Szemináriumot, amit nagyon várok!

Remélem Veled is találkozom!

Melyek ezek a gátló reakciók?

Utasítás, parancsolás, fenyegetés, figyelmeztetés, prédikálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, hibáztatás, kritizálás, kifigurázás, gúny, értelmezés, diagnosztizálás, bagatellizálás, kérdezősködés, faggatózás, dicséret, egyetértés, elterelés, humorizálás...

Ezek a felsorolt verbális sorompók – ahogy Thomas Gordon nevezi őket – érzelmileg áthatott helyzetekben jelentenek megakadást, a megosztás és megértés kudarcát.

A jelenet fontos eleme, hogy az egyik fél, esetünkben jellemzően a gyerek valamilyen erős érzelmi állapotban van. Ha nyugodt, kiegyensúlyozott a gyerek és a szülő, akkor a legtöbb reakció használható, sőt, sokszor kell is kérdezni, dicsérni, egyetérteni, humorizálni, vagy egy erélyes parancsszó is adekvát például egy veszélyes helyzetben. Ezek a hétköznapi kommunikáció természetes részei.

Ám bizonyos reakciók minden esetben ártalmasak, mert nem segítik a gyereket, félrevezetik az érzelmi útvesztőben és rombolják az énképét, összezavarják a megértését.

A fenyegetőzés, a gúny, az ítélkezés, a hibáztatás minden esetben kerülendő reakciók, mert a szülő indulatát fejezik ki, mert ezek használatával a szülő visszaél szülői pozíciójával.

Például a gúnyos kifigurázásról tévedés azt gondolni, hogy a gyerek, mintegy tükörben látva magát „jobb útra tér” - nem. Megalázva érzi magát, egy olyan helyzetben, amelyikben alapból nem érezte jól magát.

A szülő dolga saját frusztrációján uralkodni és a gyerek érzelmi állapotára koncentrálni, azzal segíteni őt, hogy elfogadással, szeretettel reagálunk, megértjük, hogy valami bánata, fájdalma, csalódása, nehézsége van. A gyerek nem ellenünk, nem rosszaságból visít hangosan, hanem mert valami gondja van, amiért nem lehet, tilos büntetni, megszégyeníteni őt.

A következő táblázatban összefoglalom, hogy melyik reakció állja meg a helyét nyugodt, hétköznapi helyzetben, és melyeket lehetőleg töröljünk teljesen a szülői eszköztárunkból.

Érzelmileg felkavart lelkiállapotra a megfelelő, követendő reakció az empatikus megértés, az érzelem felismerése, megnevezése, a gyermek iránti szeretet kimutatása azzal, hogy megérjük, megnevezzük a problémáját, az érzelmi állapotát. Vele vagyunk. Elviseljük. Bírjuk.

Kedvelem az együttműködés kifejezést, olyan szemléletes ez a szóösszetétel; van benne partneri viszony, közös-ség, együttesség és aktivitás. Cél felé haladás.

Hogyan haladhatnánk a cél felé mindketten eléggé hatékonyan?

Jó, ha tudjuk, hogy mi a cél. Jó, ha sejtjük, hogy a gyereknek nem evidensen ugyanaz a célja, sőt. A legtöbbször őt meg kell nyerni. Sok szülő ilyenkor a fenyegetést használja, - ha nem jössz, itt hagylak, pápá – ami, ha kedves tónusban hangzik is el, azért nagyon félelmetes, és mindenképp visszaélés a „hatalmi” helyzetünkkel. (Finomíthatjuk ezt pl. a Gyere, nézd én elindultam mondattal.)

Fontos alapvetés, hogy a gyerekek szeretnének velünk együttműködni. Ha ebbe tartósan zavar csúszik, akkor az empátiás kapcsolatban lehet a hiba, amit gyakorlással, önfejlesztéssel korrigálni lehet.

Az együttműködés elérésére több „trükk” létezik, amiből választhatunk a stílusunknak megfelelően, próbálkozhatunk, hogy melyik gyereknél, melyik szituációban mi működik.

Az első még nem annyira kommunikációs eszköz: ez a napirend és hetirend. Az a gyerek, amelyik tudja, hogy milyen események következnek, jobban együttműködik, mint akinek spontán kell újra és újra alkalmazkodnia valami váratlanhoz. Ha előre szólunk, hogy mi következik, az is segítség, hogy átkapcsoljon.

A következő alapvetés, hogy jó, ha a gyereknek hagyjuk, hogy aktív legyen, hogy mi megsegítjük abban, hogy ő együttműködhessen velünk. Valami jellel emlékeztetjük a feladatára, csak a szemünkkel mutatjuk, ha valamit el kellene tennie, vagy fel kellene vennie, csak röviden utalunk rá, hogy mit várunk el tőle, és nem személyeskedünk, nem szövegelünk, nem szidalmazzuk, nem mártírkodunk. Segítünk, hogy segíthessen. A gyerekek szeretnek együtt-működni.

Segíti az együttműködést, ha választási lehetőséget kínálunk a gyereknek, kettő, max. három elemből. Segíti, ha feladatot adunk neki, ügyességi szintjének megfelelően részt vehet a házimunkákban, főzésben vásárlásban. A kisgyerekként konyhából kiküldött gyerekeket serdülőként könyörögve sem lehet majd visszahívni.

A gyerekekre szabott környezet is szűkíti a konfliktusok terét, ha elpakoljuk, amihez ne nyúljon.

Plattner a belülről jövő engedelmesség alapjának a bizalmat tekinti. Az a gyerek, akire rábíznak feladatokat, mert megbíznak bennük, azok túl azon, hogy örömmel végzik el a feladatot, ezt a képes-vagyok-rá én-érzést egy életre beépítik a személyiségükbe.

A szigorral, fenyegetéssel elért engedelmesség félelemből fakad, ami félelemre és kívülre való megfelelésre, függésre tanít – torzít.

Végül de nem utolsó sorban a „nevelés” lényege a példamutatás. A hétköznapi életben mi felnőttek is sokszor működünk-együtt házastársunkkal, saját szüleinkkel, munkatársainkkal, és gyerekeinkkel – amely interakciókat látnak és magukévá tesznek a gyerekek.

Aztán viselkedésükkel tükörként szembesítenek magunkkal, gyenge pontjainkkal.

A minap újra a „hisztiről” beszélgettünk és én újra elgondolkodtam a kérdésről.... 

A „hiszti” egy pejoratív, lekezelő kifejezés legtöbbször, főleg ha egy felnőtt nő, vagy férfi „hisztizik”, de a gyerekek hangos, erőszakos, sokszor érthetetlen hisztijeit sem szoktuk szeretni, minimum idegesek leszünk tőle, de sokszor agresszívek is.

Éppen emiatt a lekezelő hangnem és tisztázatlan jelentés miatt nem szeretem ezt a kifejezést.

A „hisztit” talán pontosabb, ha gyermeki dacnak nevezzük, de mindenképpen egy komplex érzelmi kommunikációs aktusnak tekintjük, ami életkorilag egy érési szakasz, kb másfél éves kortól akár végig az óvodáskoron át, attól függ mennyire „tanul rá” a gyerek erre a kommunikációra.

A „hiszti” bár a gyerek „csinálja” a szülői kommunikáción múlik, hogy mennyire, hogyan, meddig marad abban az érzelmi feszültségben a gyerek, amit így tud kifejezni. Még nem tudja máshogy.

Az empátia az, amit tudatosan be kell kapcsolni egy ilyen helyzetben, és a saját frusztrációnk, amit tudatosan ki kell kapcsolni, mert a gyerek nem akarattal bosszant, nem célja az idegesítés, nem „rossz”, sőt ő éppen eléggé rosszul érzi magát valami miatt. Vagy rájövünk, vagy nem, hogy mi miatt, de az biztos, hogy türelmes megértéssel megvárhatjuk, míg kijön ebből a frusztrált állapotból, uralkodva saját indulatainkon.

Hogyan előzhető meg a hiszti?

Az empatikus családban, ahol a gyermeket életkorának és érettségének megfelelő környezet veszi körül, a gyerekek minimálisan hisztiznek.

Hogyan lehet reagálni, amikor a gyerek nagyon szeretne valamit, de vissza kell őt utasítani, és félő, hogy épp ilyenkor lesz hiszti a válasza... Lehet megadni, amit kér. Ez nyilván nem megy a végtelenségig. Lehet kapásból támadni őt, ráncigálni, fenyegetni – ebből sem tanul igazán semmi hasznosat. És lehetünk megértőek, hogy ő márpedig szeretne valamit. Olyan jó lenne, ha megkaphatná. Valóban szeretné. Egy darabka édességet, valami csillogó tárgyat, vagy nyakbaülni … de ezt nem lehet éppen most. Az akadályoztatás számára frusztráció, ahogy sokszor egyébként nekünk felnőtteknek is, lássuk be. Mit teszünk mi, amikor vágyunk valamire? Ábrándozunk.

A gyerek elsődleges érzelme ekkor a vágyakozás, vágyás, akarás. Nem a birtoklás. Az ő vágyában osztozni „csak” figyelem, energia, jószándék kérdése, nem kerül pénzbe. Ginott úgy írja, biztosítsuk együttérzésünkről, hamár vissza kell utasítanunk. Hogyan fejezhetem ezt ki? Bárcsak-módszernek hívom én ezt, mert ez a kulcsszó: bárcsak! Bárcsak a tiéd lehetne, bárcsak megvehetném, bárcsak maradhatnánk még a játszótéren... A vágyában osztozunk, elfogadjuk azzal, hogy kimondjuk. Azt a keretet, korlátot, hogy az nem történhet meg (sose, vagy most éppen), azt mi tartjuk, de kimondjuk, megvalósítjuk a vágyát a szavainkkal.

Próbáljátok ki!

                                                          

Mi két a legfontosabb fogalom a gyermeknevelés kapcsán? 

A teljes mezőnyben holtversenyben két kiemelkedő jellegzetesség „nyert”:

A felelősségvállalás és a szeretet.

A következő, ami következik is ezekből: nehézség, feladat, munka, fáradság, foglalkozás

Harmadik helyen a gyerekekkel járó jellegzetességek következnek: öröm, játék, mese

Nagy örömömre az önnevelés, önfejlesztés kategóriái állnak az összesített negyedik helyen az alábbi megfogalmazásokkal: „tanulni a hibáinkból", "tanulás (önmagunkról)", "közös tanulás", "szembesülés (önmagunkkal)", "nevelés és nevelődés - e kettő együtt jár”

Ötödik helyen hármas holtversenyben két fontos szülői tulajdonság kapott helyet a : következetesség és türelem, valamint, hogy a gyereknevelés vicces, szórakoztató, mókás.

Hogyan foglalhatjuk össze mindezt?

Ezek szerint a gyermeknevelés lényegi elemei a felelősség és szeretet, ami sok nehézséggel és fáradsággal jár, munkának, vagy foglalkozásnak is tekinthetjük. Ehhez elsősorban önfejlesztésre, türelemre, következetességre van szükség. Mindemellett a gyerekekkel együtt jár az öröm, a játszás és a mesék világa, amelyekkel együtt a gyermeknevelés szórakoztató, vicces, mókás.

Mennyire tér el mit gondolnak erről a két nem képviselői szülőként és nem-szülőként?? Mennyire határozza meg a válaszokat a nem és a szülői státusz?

A villámkérdőívet kitöltő 51 fő az alábbi eloszlást mutatta:

Az összehasonlíthatóság érdekében azokat az ismétlődő válaszokat emelem ki, amelyek legalább 3x előfordultak az egyes alcsoportokban.

A férfiakkal kezdem; az ő csoportjukban a szülő vagy nem-szülő státusz kevésbé befolyásolta a vélekedést, és az itteni válaszok jobban hasonlítanak a teljes minta eredményeire, mint a női csoportokban.

A villámkérdőívet kitöltő férfiak szerint a felelősség az első és legfontosabb jellegzetesség, ami

ugyanilyen (nem-szülők) és szinte ugyanilyen (szülő) arányban kiegészül a szeretet kategóriájával.

Mindkét férfi alcsoportban a figyelem, odafigyelés, jelenlét a következő jellegzetesség, ami – ebben a minikutatásban kifejezetten férfi asszociáció a gyereknevelés kapcsán, ráadásul a második-harmadik leggyakrabb válasz. Az utolsó itt tárgyalt pozícióban találunk eltérést a szülő és nem-szülő férfiak közt. A türelem fontosságát említik többször az apák és az öröm és boldogság érzését írják a (még) nem szülő férfiak. (Mintha előtte még az öröm az erősebb érzés, majd ez a tapasztalatok fényében a türelemmé módosul.)

Az alábbi diagramon láthatóak a férfiak válaszai, nagyságrendileg valós arányokkal.

Mennyiben térnek a nők válaszai?

A női csoportokban – az anyák és (még) nem anyák körében a válaszok mennyisége, kategóriái és eloszlása is más. Nézzük hogyan.

Első szembetűnő különbség, hogy a négy csoport közül az anyák adták a legtöbb választ, és ebben az alcsoportban lett a legtöbb kategória, összesen hét, míg ez az érték a nem-szülő nőknél öt, a férfiaknál pedig négy. Mondhatjuk, hogy ebből is látszik, hogy azoknak a nőknek van erről a kérdésről a legtöbb mondandójuk, akiknek már van gyermeke.

Az anyák szerint a gyermeknevelés elsősorban örömet, boldogságot, szórakoztató elfoglaltságot, és másodsorban pedig sok feladatot, nehézséget és „kevés alvást” jelent. Harmadik leggyakrabb jellegzetesség a szeretet. Következő leggyakrabban említett jellegzetesség a játék és mesék világa.

Az utolsó pozícióban – ahová azok a válaszok tartoznak, amit háromszor említettek – három kategória is bekerült, vegyes jelentésű kategóriákkal. Melyek ezek: szerelem, felelősség, és kihívás. A felelősség érthető, bár az mindenképp említésre méltó, hogy míg a férfiak csoportjaiban ez a vezető fogalom, addig az anyák körében az ötödik helyen szerepel – viszont a szerelem és a kihívás elgondolkodtató asszociációk az elemzés tekintetében.

Tehetem-e a kihívást a nehézségek közé (ezzel átadva az első helyet a fáradtság-nehézség kategóriának) és a szeretethez kapcsoljam-e a szerelem asszociációt? Úgy döntöttem nem teszem, hisz a kihívás több, bonyolultabb, és pozitívabb érzés, mint a nehézség, bár tény, hogy a nehézségek önmagában kihívást jelentenek, de a hangsúly azért máshol van. A szerelem pedig, bár rokona a szeretetnek – csak az anyák csoportjában írták a nők és nem véletlen így írták, és nem „csak” szeretetnek. A szerelemben nagyobb a szenvedély, az elköteleződés, a mélység – intenzívebb érzelem a szeretetnél, ráadásul egyszerre utalhat a babára és a társra. Ezért hagytam külön ezeket az asszociációkat.

Mit válaszoltak a nem-szülő nők alcsoportba tartozók?

Az első hely megosztott és igazi ambivalenciát jelenít meg: a gyereknevelés örömteli, vidámságot jelent, de egyúttal – ugyanennyire – munkát, fáradságot, nehézséget. Ez a kettősség az anyáknál is szerepelt, a különbség, hogy itt pont azonos arányban, fej-fej-mellett.

Második leggyakrabb válaszok köre szintén két aspektust takar: felelősség és szeretet – amelyeket így együtt a teljes csoport első helyén is láttuk.

A háromszor említettek kategóriájába itt csak egy asszociáció tartozik, a játék, mint a gyerekekkel kapcsolatos fontos fogalom.

Tehát a többlet, amit az anyák írtak, a még-nem-anyákhoz képest a tapasztalatot tükrözheti: a gyermekek születésével és a róluk való gondoskodással kialakuló érzelmek a szerelem és a kihívás.

Az apák a türelem fontosságának tapasztalatával térnek el a nem-apákhoz képest, illetve a férfiaknak feltűnően fontos a figyelem, odafigyelés, jelenlét, ami a női csoportokban nem jelenik meg ilyen erősen. A férfiaknál viszont a játék, játékosság, szórakoztató aspektus nem jelenik meg, ellenben vezető helyen a felelősség szerepel, ami az anyák csoportjában az utolsó, a nem-szülő nők közt a második kategória.

Végezetül egy kis ismétlés, hogy mit írtak a leggyakrabban a négy alcsoportban:

Fel hát a vidám,örömteli és olykor igenis nagyon nehéz és fáradságos gyereknevelésre, férfiak nők, apák, anyák, együtt a saját értékrendjeinkkel! És ne feledjük az önnevelést se, hisz aki szívesen fejlesztené szülői készségeit, az jöhet a Szelíd Szülő Szemináriumba, várom szeretettel! 

Akit érdekel, megnézheti az összes választ ABC sorrendben ezen a linken.

Ezt a cikkemet a múlt hónapban eltávozott professzoromnak, 

Dr László János tanár úrnak ajánlom, hálás és szomorú szívvel.

„Empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani, a másik ember fülével, és érezni a másik szíve szerint” 

                                                                   /Ismeretlen/

  

Egyszer, pár éve,amikor a gyermekkori személyiségzavarokról tanultam, akkor a tanárom, aki maga is anya és klinikai pszichológus azt mondta, hogy az anyai empátia az, ami megóvja a gyermeket, hogy pszichés beteg legyen. Akkor érteni véltem ezt a választ, hisz olyan evidensnek tűnt ez a fogalom.

Most, miután jó-ideje tervezem már, hogy az empátiáról írjak itt a Szalonban, ezért hetek óta Buda Béla nagy, alapos tanulmányát, Az empátia – a beleélés lélektana című könyvét olvasom, forgatom inspirációként – rájöttem, hogy az empátiáról írni olyan nehéz, mint amilyen fontos ez a fogalom. Buda 370 oldalban foglalta össze, a lehető legrészletesebben körüljárva a témát, a fogalom kialakulásától és fejlődésétől kezdve a kommunikációs alapjain át, a személyiségben, személyiségfejlődésben és különböző emberi kapcsolatokban elfoglalt szerepén keresztül, a különböző segítő szakmákban és a vezetésben betöltött jelentőségén át, a pszichoterápiákkal és művészetekkel való kapcsolatáig.

Mit nevezünk empátiának?

Eredeti, ókori görög jelentése, mint en/em-pátia/pátosz, felfokozott, erős szenvedélyt, szenvedést jelent, majd évszázadokkal később már a XIX. században már a „beleérzés” szinonimájaként használták különböző európai szerzők.

Buda Béla ezt a definíciót írja: „Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleérzésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki,és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei.”

Más szavakkal, még mindig Budát idézve: az empatizáló ember bevonja magába a másikat, ehhez a ráhangolódás, rezonancia, együtt-rezgés eszközeit használja. A beleélés akkor lesz valódi empátia, ha a másikból megértett élményt tudatosan feldolgozzuk, és a másik emberből megértett összefüggéseket önmagunk számára megnevezzük és értelmezzük.

Vagyis egy másikra nyitott és fogékony viszonyulás ez, amikor a másik érzelmi állapotát szeretnénk átélve megérteni.

Miért fontos ez nekünk?! Olyan egyértelmű, nem?

Az anya-gyerek kapcsolat egy különlegesen fontos terepe az empátiának.

A gyerekek működése – akár csecsemőről, tipegőről, kisgyermekről, vagy óvodásokról, kisiskolásokról beszélünk – más, mint a felnőtteké, az ő viselkedésüket, érzelmi állapotaikat – különböző mértékben – a szükségleteik határozzák meg. Megértésükhöz a logikai, racionális út, sokszor elégtelen, működésképtelen. Muszáj jobban vagy kevésbé az empátiás képességünket bevetni, hogy gyermekünk furcsa viselkedését megértsük, arra lehetőleg adekvátan reagáljunk.

Ez a ráhangolódásra, megértésre törekvés sok „agyból” vagy „izomból” való megoldást – sírással, konfliktussal , daccal, dühvel terhelődő helyzetet – helyettesíthet, kiválthat, mert feleslegessé válik a „harc”, ha megértjük, hogy a gyerek nem „direkt rossz”, nem „süket”, nem „gonosz”, csak még annyira benne van a játékában, még annyira nehéz váltani, vagy hiába történik meg valami mindennap, - „igazán megszokhatná már!” - neki az a helyzet újra és újra nehéz...

Ugyanaz a szituáció egész mást jelent a gyereknek és mást a felnőttnek/szülőnek. A szülő lehetősége (és dolga) , hogy a gyermek perspektíváját felvegye, empátiáját működtesse.

Empatikus hozzáállással a gyermek nevelése sokkal könnyebbé válik, mert a gyerek a megértettség biztonságában együttműködő(bb) lesz.

A gyerekek nagyon érzékenyek a nem-verbális jelekre, a tekintetre, a hangsúlyra, a mozdulatokra, az érintésekre, ezek jelentését köti össze a verbális tartalommal, amely jóeseben illeszkedik a metakommunikatív tartalomhoz. A nem-verbális jelekre való figyelem, azok (meg)értési szándéka már önmagában egy empátiás igény. Vagyis a gyerekek különös figyelemmel követik környezetüket, egyeztetik a hangulatot a tartalommal, és a feléjük tanúsított empátiából építik, tanulják – implicit, tudattalanul – a saját empátiás képességüket.

Fontos tehát mindkettőnknek, mert a gyermek együttérzési képessége fejlődik abból, ahogy mi képesek vagyunk vele együtt-érezni, illetve mert segíti, könnyíti a gyereknevelést, az összhangot, a kölcsönösséget. Jó empatikus közegben a családtagok többnyire „csak” együtt élnek, nem nevelik, fegyelmezik, irányítják egymást.

Az empátia fejlesztésének egyik lehetséges útja, ha magáról a fogalomról és jelenségről tájékozódik, tanul az ember. Ezért összeállítottam nektek egy háromrészes minitanfolyamot az empátiáról, amit hamarosan elérhettek itt a Szalonban. 

Ezenfelül javaslom Buda Béla fent említett művét, Daniel Goleman Érzelmi Intelligencia című könyvének hetedik fejezetét, és a Saxum kiadó „Az élet dolgai” sorozatának az Empátia – a kapcsolatok érzékenysége című tanulmánykötetét.

Előző témámat továbbgondoltam, vagyis inkább nagyító alá tettem. Mit mondhat egy gyerek és mit nem mondhat egy felnőtt? S mi van a kettő közt? 

Ha a gyermekünk nem szeretne a nagymamához menni, vagy csak épp elindulni nehéz, akkor simán kimondja, hogy utálom a nagyit, vagy egyéb – hasonló – helyzetekben, hogy nem szereti az óvónénit, vagy gyűlöli apát, vagy minket nem szeret. Ezt nekünk rossz hallani, anno mi sem mondhattunk ilyet, mert ez „nem szép” és talán rá is szólunk a gyerekre, hogy ilyet nem mondhatsz. 

Jobb esetben már tudjuk, hogy ezek „csak” érzések, az esetek többségében dühös érzések, amelyekhez nemcsak, hogy joga van érezni, de kifejeznie nagyon fontos. A mérgünket kifejezni gyerekként és felnőttként egyaránt egy jelentős tanulási folyamat. Ahogy megtanítjuk a kicsiket kanállal enni, a ruháikat felvenni, a boltban köszönni, vagy biciklizni, úgy azt is átadjuk valahogy, hogy mit tegyünk, ha dühösek vagyunk.

Haim Ginott azt írja, „A harag éppúgy hozzátartozik az élethez, mint a vihar: tudomásul kell vennünk és fel kell készülnünk rá”.

Tehát optimális esetben megengedjük, hogy a gyerek kifejezze a mérgét és segítünk neki ehhez csatornát találni, egy babát, amit püfölhet, egy sarkot, ahol tombolhat vagy toporzékolhat, vagy szavakat, amelyeket mondhat, hogy ő nagyon de nagyon mérges. Ha azt mondjuk, hogy ilyet nem mondhatsz, azzal quázi azt mondjuk, hogy ilyet nem érezhetsz, ami hibás, megbetegítő üzenet. Érezni, fantáziálni bárhogy, bármiről lehet. Nem vagyok bűnöző, ha gondolatban kinyírom a főnököm. Senkinek nem lesz abból baja, ha a gyerek egy pár percig úgy érzi, hogy utál engem, vagy az apját, vagy a nagymamáját.

Ennek az írásomnak a témája a különbség.

Hogy pont ez egy fontos különbség a gyerek és a felnőtt közt, hogy a felnőtt ezt kibírja. Elviseli. Mögé lát. Tudja, hogy a gyerek valószínűleg azért mondja, mert dühös. Erre talán van számunkra érthető oka, talán nincs. Szabad dühösnek lennie. A mi dolgunk, hogy ezt a feszítő, szívdobogtató, erőteljes érzelmi állapotot – amit ő úgy fogalmaz meg, hogy nemszeretem – megnevezzük: „dühös vagy.”

Az érzések kimondását tehát nem tiltjuk. Azt mondhatjuk, hogy mi ettől hogyan érezzük magunkat, például, hogy nekem rossz érzés ezt hallani, mert én szeretem a nagyit. De itt és most te most így érzel, és én ezt elfogadom.

Patricia Evans Szavakkal verve címmel írt egy könyvet arról, hogy milyen hosszútávú, mély sérüléseket lehet szerezni attól, hogy bizonyos fontos mások – a szülők – bizonyos dolgokat mondanak. Susan Forvard Mérgező szülők című könyvében szintén szentel egy fejezetet verbális erőszakot elkövető szülőkről.
Melyek ezek a kritikus tartalmak? Nyilván itt is érzésekről van szó, főleg dühös érzésekről.

A minősítés ez, az egész személyiséget érintő, sértő, degradáló, lekezelő, gúnyos jelzők. A bántó, zsákutcás „te-üzenetek”. Az hogy te ilyen vagy, olyan vagy. Talán mind kaptunk ilyeneket a fejünkhöz anno.

Ez a tiltott zóna szülőként. A minősítő jelzők, a kigúnyolás.

A gyermek beépíti ezeket az üzeneteket, magára veszi, hisz ő kapja, pedig CSAK anya, vagy apa ideges, dühös. S azontúl, hogy az önbecsülése sérül, mintát is tanul, a másik hibáztatásának, minősítésének a mintáját.

Melyek tehát a fokozatok?

Alapszint, a zöld zóna: Nagyon nagyon dühös vagyok!

Cifrázás: Annyira, de annyira mérges vagyok, hogy legszívesebben az összes játékot [személyes névmás nélkül!] kidobnám az ablakon! Legszívesebben itt hagynám ezt az egész rumlit!

Kerülendő, vörös zóna: Hogy lehetsz ilyen kétbalkezes, te ostoba, mihaszna! Te…

A másikat a dühünk levezetésének eszközéül választani, csak-verbálisan is határeset, inkább kerülendő. Pl:  Olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben betennélek ide az asztalfiókba a cellux mellé. Vagy Olyan dühös vagyok, hogy felcsipeszelnélek a fregolira…!

A fő szabályok:
Élőlényt nem bántunk, családtagot különösen nem.
E/1, dühös érzések és szándékok megfogalmazása szavakkal, megcselekvés, tettek nélkül.


Tudtok példát írni, amikor sikerült ilyen biztonságosan dühösnek lenni, vagy rávenni a gyereket? 

Nem, nem, ne, csináld, nem szabad, nem mehetsz, nem jöhet, ne nyúlj hozzá…, és a szegény gyerek a végén egy tárgynak érezheti magát a vitrinben. Stop a sok nem-nek!

Aztán jönnek a vért-izzadt pedagógusok, hogy a gyerekek fegyelmezetlenek, neveletlenek, agresszívek, tiszteletlenek és nem ismerik azt a szót, hogy nem. A szülő nézhet bambán, hogy akkor most mi van, kinek higgyen?!

Nyilvánvalóan szükség van határozott és következetes tiltásokra, amikor a nem szükséges és fontos. Ilyenek azok a veszélyes helyzetek, amelyben a gyerek, vagy a felnőtt megsérülhet, baja eshet. Ilyen, amikor fizikailag bántani akarja a gyerek a gyerektársát és vagy a szüleit. A düh, harag, méreg nagyon fontos érzelmek, de ezeket meg kell tanulni úgy kifejezni, hogy nem bántunk senkit, csak jelezzük, szimbolizáljuk, eljátsszuk, vagy megfogalmazzuk. Ezt először a szülőnek kell megtanulnia, hogy aztán ezt megtaníthassa, átadhassa a gyerekének.

A vezérelv az az, hogy kimondani lehet, megcselekedni nem lehet. Ekkor jogos és fontos a nem.

Ezen felül a családokban igen eltérő lehet, hogy mi tartozik a kemény korlátok alá és melyek a lágyabb tiltások. Mindenesetre jó, ha a vörös zónában relatíve kevés szabály van és azok mindig és mindenkor tilosak.

Azonban egy átlagos napon, ha a gyerek éppen semmi ön- vagy közveszélyeset nem csinál, akkor is repkednek a nemek; ne mászkáljon papucs nélkül, ne kekszet reggelizzen, ne pacsálja ki a kakaót, ne kiskabátot vegyen télen, ne mondogassa, hogy a többiek dolgozata milyen lett, ne tapicskoljon bele az összes létező pocsolyába, ne ficánkoljon a széken az étkezőasztalnál, ne beszéljen annyit, ne lógjon egész este a fészbúkon, ne hagyja a leckéit éjszakára…

Ez igen kimerítő.

A végén nem is anyák leszünk, hanem rendfelügyelők.

Az engedékenység nem azt jelenti, hogy valami légüres térben lebeg a gyerek és azt csinál amit akar, sőt ő ugráltatja a szüleit, hanem azt, hogy megengedjük a gyereknek, hogy gyerek legyen, például, hogy elég sokat mozogjon, mert nekik az nagyon fontos. A legtöbb óvódás azért kergül meg délutánra, mert nincs elég helye, tere annyit  mozogni, szaladni, ugrálni, mint amennyit szeretne. Ha nem is könnyű, de lehet, sőt fontos tolerálni, hogy gyerek, hogy lassúbb, ügyetlenebb, olykor egyszerűbb dolgokat sem ért. Vagy épp valami betegség miatt van szükség nagyobb türelemre. A nagyobbaknál is lehet és célszerű tolerálni, hogy igénye lesz privát szférára, személyes térre, hogy az ő tárgyai, ruhái, a fizikai megjelenése, a zenei ízlése az ő dolga már, épp ezekkel fejezi, hogy érik, keresi önmagát.

Mégis, akár így, akár úgy van egy csomó szabály, aktuális visszautasítás, vagy permanens korlát, amelyek nem a veszélytől óvnak, hanem például keretezik az együttélésünket. Ekkor hasznosak azok a trükkök, hogy hogyan mondjunk nemet nem nélkül.

Tények és érvek; hagyd ki a nemet a mondatból:

Ildi       Átmehetek Noémihez játszani?

Anya    Tíz perc múlva kész a vacsora.

Móni    Anya, elvinnél az edzésre, olyan hideg van kint?

Anya    Szívesen elvinnélek, de ötre jön a szerelő és most ¾  öt van.

Értő figyelem / Fogadd el az érzéseit:

Peti      Maradjunk még! Még csak most jöttünk! Még nem is homokoztam! Naa, apaaa! Én nem megyek!

Apa     Szeretnél még maradni, olyan gyorsan eltelt az idő itt a játszótéren, hogy még nem is tudtál homokozni sem. Rossz érzés, ha valamit abba kell hagyni, amit szívesen csinálunk. Jó lenne maradni még, de mennünk kell, anya vár minket otthon.

Fogalmazz pozitívan; adj magadnak gondolkodási időt: 

Kati     Anya, ehetek egy kekszet?

Anya    Ebéd után ehetsz, persze.

Márk   Apa, elmehetek nyáron a fiúkkal a Tátrába túrázni?

Apa     Ezen elgondolkodom, térjünk erre vissza pár nap múlva.

Miért fontos, vagy szükséges ez?

A nem rövid és egyértelmű, ez igaz, de egyúttal sokadszorra nagyon unalmas, és még annál is negatívabb. Célunk, hogy kölcsönösen jól, örömtelien érezzük magunkat egymás társaságában, ahol jó-esetben a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Ha odafigyelünk, és kipróbáljuk, használjuk ezeket a trükköket, azzal kifejezzük a tiszteletünket a gyerek felé, hogy figyelembe és komolyan vesszük a vágyát, kérését, és arra akkor is pozitív jellegű választ adunk, ha konkrétan nem tudjuk az óhaját teljesíteni, vagy nem azonnal tudjuk. Ennek a pozitív légkörnek nem csak az a haszna, hogy a gyermekünk nyugodtabb és együttműködőbb lesz, hanem, hogy esetleg a saját életünkbe is átszivárog némi pozitív szemlélet. Ha például a munkahelyünkön nem lettünk kész egy feladattal, ez azt is jelenti, hogy egy csomó más feladatot viszont elvégeztünk. Némi energia ráfordítással minden negatív jellegű kijelentésünket átfordíthatunk pozitívba és ez aztán visszahat ránk, és visszahat a gyermekeinkre is.

Az unokatesóm, Dáv, életének egy pontján soktucat spirituális (és) önsegítő könyv elolvasása után azt mondta, hogy röviden ez a közös mondanivalója mindnek: figyelj! Figyelj arra, hogy dobog a szíved, figyelj arra, hogy mi történik, mikor látszólag nem történik semmi, figyelj, mi van most, figyelj, mit érzel…

A barátnőm, Évi egy beszélgetésünk során – tapasztalatait és tanulmányait összegezve – azt mondta, hogy az anya-gyerek kapcsolatban, a szerelmi kapcsolatban és a pszichoterápiás kapcsolatban a közös pont, a gyógyító egyezés a „közös figyelmi helyzet”. Hogy te és én ugyanarra figyelünk, ugyanarról gondolkodunk valahogy, a figyelmünk tárgya összehoz minket, ott egyek lehetünk, összeolvadhatunk.

Ha a kettőt összehozom, akkor azt mondom: figyelj, amire figyel a másik. Mit mond, mi foglalkoztatja, mit tesz, mit érez. Figyelmet adni a szeretet és a tisztelet egyik legfontosabb jele.

Anyaaa, nézd, fél lábon állok! Anyaaa, figyelj, leugrom a harmadik lépcsőfokról! Nézd, nézd, anyaaaa…! – és a fakocka toronyra mutat.

Ismerős?!

A gyerekek nagyon igénylik a figyelmünket, és többnyire igen jól értenek hozzá, hogy meg is szerezzék azt,  ha kell bohóckodnak, „kihúzzák a gyufát”, vagy „csak” egyre hangosabbak lesznek, csakhogy velük foglalkozzunk. A figyelem a gyerekeknek (és a felnőtteknek is), olyan, mint a vitamin. Hosszú távú hiánya megbetegít.

(Talán ettől olyan népszerű a facebook; mindenki adhat és kaphat is némi virtuális figyelmet, a csaknem azonnal megosztott élmények-tapasztalatok hasonlóan oldhatják a magányérzést, mint a „közös figyelmi helyzetek”.)

Figyeljek jobban a gyerekre – a csapból is ez folyik! Naná, hogy figyelek, ellátom, óvom, teszem a dolgom! Minek ez a fakszni? – gondolhatjátok páran.

Igen fontos, hogy figyelj arra, milyen az idő és milyen ruhát adj rá, vagy mit adsz enni, ha éhes. Mi, én, most a gyerekek érzelmi szükségletéről beszélek, arról az igényéről, hogy örömeit és csalódásait megossza veled és te megértő lehess ezekkel. A gyerekek viselkedését az határozza meg, hogy mit éreznek. Ha jól érzik magunkat, akkor jól viselkednek, ha rosszul érzik magukat akkor úgy is fognak viselkedni, vagy megbetegednek testileg vagy lelkileg.

Ha egy gyereknek a szülei megértik, elfogadják az érzéseit, akkor ő sokkal nagyobb eséllyel lesz kiegyensúlyozott, nyugodt és együttműködő gyerek, mint az, akinek az érzéseit nem veszik figyelembe, nem értik meg. Például, azzal, hogy nem lehetsz most álmos, hisz most ébredtél, nem lehetsz éhes, most ebédeltünk, muszáj óvodába menni, ne hisztizz, nem mondhatsz ilyeneket a tanítónéniről, hisz ő olyan aranyos… Ezek elég megsemmisítő reagálások, ha én épp valóban álmos, éhes, csalódott, vagy dühös vagyok. Nekünk felnőtteknek is rosszul esik, ha le-semmibajozza valaki a keserűségünket. A gyerekekkel ez ugyanígy van.

Mit tegyek?!

Kerülj vele hasonló magasságba, ülj mellé, vagy emeld fel. Nézz rá, amikor beszél. Arra figyelj, amit mond, ne arra, hogy például leette magát. Nézd a szemét és/vagy a száját. Saccold meg mit érezhet. Ne szólalj meg. Bólogass és hümmögj.

Kezdetnek ennyi.

Várhatóan attól megnyugszik, hogy meghallgattad, sőt valószínűleg maga fogja megtalálni a megoldást a problémájára.

A Szelíd Szülő Szeminárium első témája a figyelem, ott átbeszéljük és gyakoroljuk ezeket a készségeket.

Csatlakozol?