idézet

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

empátiafigyelemgyerekségidézet
*Harmadikos alsós voltam, amikor végre, kilenc év egykeség után testvérem született. Akkoriban került a kezembe Szabó Lőrinc "Lóci" verseinek gyerekeknek szóló  gyűjteménye, amelyek közül a Lóci órás lesz nagyon megérintett, talán a kisöcsém, talán magam miatt, és szinte erőlködés nélkül tanultam meg kívülről. Több szavalóversenyre is "vittem magammal", néhol még elsők is lettünk Lócival...! A gyermekkori memoriterek közül talán ez az egyetlen, amire ma is emlékszem, és így utólag azt is gondolom, hogy Szabó Lőrinc érzékeny empátiája és embersége egy mérföldkő volt a gyermekpszichológussá válásom útján. *



Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.



Tovább

A gyermeknevelés művészet! - szerinted is?

DrótempátiagyerekségidézetKönyvismertetőönismeret

„A gyermeknevelés kreatív vállalkozás, inkább művészet, semmint tudomány.”

(Bruno Bettelheim)

Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyve közel 400 oldalas, apró betűkkel, illusztrációk nélkül teleírt mű. Rendhagyó módon, a három részre tagolt teljes könyvből csak az elsőt fogom ismertetni, azt is főleg az impresszióim alapján.



Bettelheim sűrű és súlyos mondanivalójú, el-elgondolkodtató műve nehezen olvasható, nem illeszthető a polcról-lekapom-valami-gyors-segítségért típusú gyakorlatias kézikönyvek sorába. Olvasás, bölcsészet és gondolkodás iránt elkötelezett, nyitott, fejlődni vágyó és önvizsgálatra kész anyáknak és apáknak ajánlom, valamint gyerekekkel és szülőkkel foglalkozó szakembereknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak.



Míg erre a cikkre készültem, (Richard Pollack alapos biográfiájából) derült ki számomra, hogy Bettelheim – a bécsi fakereskedők gyermeke, aki a koncentrációs táborból megmenekülve Amerikában telepedett le – voltaképpen egy tehetséges csaló volt, aki máshonnan és másoktól szerzett korábbi tapasztalatait és információit sajátjaként és igen meggyőzően adta elő, vagyis csaknem a semmiből lett pszichológus, tanár, pszichoanalitikus és egy sérült gyerekeket nevelő intézmény igazgatója. A visszaemlékezések alapján ráadásul a „mester”, aki a megértést szorgalmazta és elutasított minden erőszakot a gyerekekkel szemben, a színfalak mögött egy tekintélyelvű, dührohamokra hajlamos lelkileg sérült ember volt.



Mindez azonban nem von le abból, hogy az itt tárgyalt műve, az Elég jó szülő, amit munkássága végén, utolsó könyveként, 1987-ben írt, fontos alapmű. Az alcím igen szabatos és nagyvonalú: „Könyv a gyermeknevelésről”. Az első rész címe: Szülő és gyermek, a második rész az „Én kialakításáról” ezen belül főleg a játék fontosságáról szól, majd a harmadik rész a „Család, gyermek, közösség” címet viseli, és többek közt a Mikulás és Jézuska jelenségek, „mágikus napok” is szóba kerülnek itt.



Bettelheim szerint a gyermeknevelés akkor tekinthető sikeresnek, ha a felnőtt visszamenőleg jónak tartja a neveltetését, nagyjából elégedett önmagával, képes megbirkózni az élet adta komoly akadályokkal és nehézségekkel, bízik önmagában és körülményeitől függetlenül gazdag és tartalmas a lelki élete.



„A szülőnek le kell küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét, amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve képes természeti adottságaival összhangban.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim – ahogy Winnicott is – a tökéletességre törekvés helyett az „elég-jót” állítja mércéül, amelyben a tévedésnek, hibának, „optimális frusztrációnak” is helye van. A szerző azt képviseli, hogy a gyermek nem a szülő tárgya, birtoka, amit/akit kedve és elképzelése szerint formálhat, hanem egyedi lény, akit a szülő abban segít, hogy önmagává válhasson. Ehhez fontosnak tarja, hogy a szülő kellő önbizalommal rendelkezzen, és a saját fejével (és szívével) gondolkozzon, többek közt, mert a szülő önmagába vetett bizalma alapozza meg a gyermek önbizalmát is. A szülői önbizalom a gyerek felé irányuló bizalmat is jelenti, hogy higgyünk benne, hogy megállja a helyét az életben.



Ha ezt az első 150 oldalt egy szóval kellene összefoglalnom, akkor az az empátia, holott ez a fogalom viszonylag ritkán szerepel a könyvben, miközben végig erről szól, különféle megközelítésből.



„Egy szülő legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát, hogyan látja a helyzetet a gyermeke.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim következetesen, több helyen kiáll amellett, hogy különösen sokat segít, sokat jelent a gyereknevelésben, ha a szülő minél gyakrabban felidézi a saját gyerekkorát, a saját gyermeki élményeit, érzéseit. Elgondolása szerint a szülő tudattalan, elfojtott, elfeledett gyermeki emlékei erősen befolyásolják a baba, majd gyermek iránti viszonyulást. Akár egy klasszikusnak tekinthető fegyelmezési-korlátozási helyzetben, akár a rossz álmok vagy a gyakran kért mesék esetében fontos segítő út a saját hasonló témájú emlékeinket felidézni és megérteni. Segíthet azt végig gondolni – tanácsolja Bettelheim – hogy mi lehet az a helyzet (most vagy régen) amikor mi hasonló viselkedésre ragadtattuk (volna) magunkat? Egyszerűbben: Én milyen helyzetben viselkednék így?



„Ha vissza tudjuk idézni saját hasonló gyermekkori tapasztalatainkat, akkor valószínűleg a haragunk is megszűnik” (Bruno Bettelheim)

A gyerekek szempontja a cselekvési indítékaik szükségszerűen mások, mint a felnőtteké, de a felnőttnek van módja megvizsgálni, megérteni a gyerek indítékait, vágyait és figyelembe venni, hogy a gyerek eredendően helyesnek ítéli, amit tesz, vagy tenni akar. Vagyis a megértés idejére át kell lépni a gyerek vonatkoztatási rendszerébe a sajátunkból.



„Legokosabb, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a gyermek, bármit csinál, mindig azt hiszi – jóllehet, olykor nagyot téved – hogy amit csinál, vagy tervez, az a legjobb megoldás.” (Bruno Bettelheim)


Az indítékok megértésén és elfogadása mellett a szülő nyugalma, és kiegyensúlyozottsága a gyermek biztonságérzetének másik forrása. Egyik példájában Anna Freud megfigyeléseire hivatkozik, aki a londoni bombázások idején arra lett figyelmes, hogy bizonyos gyerekek kifejezetten zavartak és nyugtalanok lettek más gyerekekre viszont nem volt ilyen hatása a hadiállapotoknak. Min múlott ez a különbség? Az anyák viselkedéséből, illetve pszichés terhelhetőségéből adódott az eltérés: hisztéria és látható szorongás helyett, egyes anyák a békeidőszakban jellemző napirendet és szokásokat tartották, adott esetben nem mentek le az óvóhelyre sem, nem hozták szóba a szükségállapotot. Ezzel mintegy átszűrték magukon a feszültséget és nem adták tovább a gyerekeknek.



„A gyerek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogyan él meg a szülő bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezi a világot önmaga számára.” (Bruno Bettelheim)



Manapság önismeretnek hívjuk, amit Bettelheim érzékenyen újra és újra körüljár és olyan zugokat világít meg, ahol eddig talán nem is kerestünk semmit.





„Ha igyekszünk megérteni, milyen szerepet játszottak a hasonló események saját fejlődésünkben, az mindig kedvező változásokat idéz elő, mert ettől kezdve tisztábban látjuk magunkat. … E tisztánlátás segítségével együttérzünk a gyermekkel minden érzelmileg jelentős helyzetben; ez szinte mindig elmélyíti a kapcsolatunkat és örömtelibbé teszi azt mindkettőnk számára.” (Bruno Bettelheim)
Tovább

...az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked...

idézet
"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan."

Kahlil Gibran: A próféta; részlet
Brian Tracy ajánlása nyomán
Tovább

A gyermeki tisztelet 8 fokozata

családhumoridézettisztelet

Catharine festménye






 
Nagyon szórakoztató írást találtam Gary Chapman Családi összhangzattan című könyvében, ám a szóban forgó részt ő is Erma Bombeck egy tanulmányából idézi. Megosztom veletek:

„A szülők értelmi képességének hullámzása nyolc fázisra osztható. E fo­kozatoknak semmi közük sincs az agysejtek számához, sem az IQ-hoz, sem pedig a szellemi kapacitáshoz. Az egyes fokozatok teljesen várat­lanul és indokolatlanul követik egymást. Legalábbis gyermekeink sze­rint.

Az 1. fokozatot valószínűleg nem tudjuk alulmúlni. Van egy kisbabánk, és mi semmit sem tudunk, de nem baj, mert ő még nálunk is kevesebbet tud. Csecsemőnk szeme mindenhova követ bennünket. Ha ki­nyújtjuk az ujjunkat, a csöppség csak nézi, és nem kérdez semmit. Ezzel mindketten jól elvagyunk.

A 2. fokozat körülbelül akkor lép életbe, amikor a kicsi eléri a két­éves kort. Csak hozzá kell érintenünk a szánkat a bibis ujjához, s az máris meggyógyul. Varázserővel összeragasztjuk a könyvet, és sebészi ügyességgel visszarakjuk a baba fejét. Hajrá, csak így tovább!

A 3. fokozatban még mindig álljuk a sarat, bár amikor gyanútlanul iskolába küldjük csemeténket, hamar rájön, hogy a többi felnőtt is tud valamit - egyesek még anyánál vagy apánál is többet. De szellemi pozíciónk még mindig megingathatatlan.

Gyermekünk tizenkét éves kora körül (4. fokozat) kezdődik a leépülésünk. Többnyire olyankor lepleződünk le, mikor segítünk a házi feladat megírásában, amivel legjobb esetben is csak egy hármashoz segíthetjük a nebulót. Az sem vívja ki osztatlan elismerését, amikor korcsolyázni tanítjuk, és egy óvatlan pillanatban teljes hosszunkban elnyúlunk a jégen, miközben őt is magunkkal rántjuk. Néha úgy néznek ránk, mintha azon csodálkoznának, hogyan vagyunk képesek megtartani az állásunkat.

Mire az 5. fokozatba lépünk, gyermekünk már a tizenötödik évét tapossa, és mi bámulatos sebességgel kezdünk visszafejlődni. Nem emlékszünk az ígéreteinkre. Lépten-nyomon megfeledkezünk arról, hogy valaha mi is voltunk gyerekek. Ismételjük önmagunkat, unalmasak vagyunk, és semmi más nem telik tőlünk, csak az, hogy kihallgassuk a bizalmas telefonbeszélgetéseket, és hogy azt szajkózzuk: „Csak azért büntetlek meg, mert szeretlek!”

A legnagyobb változás két évvel ezután következik be, a 6. fokozatnál. Egy dinnyébe több értelem szorult, mint belénk, szülőkbe! Gyermekeink már csak harmadik személyben beszélnek rólunk, jelezve, hogy úgysem értünk semmit. (Például: „Vajon hogy tudtak ezek ketten összehozni egy gyereket? Biztos megnéztek egy videó filmet!”)

A 7. fokozatban a gyerekek a felnőttek, és a szülők a gyerekek. Néha kölcsön kaphatjuk tőlük az autónkat, ha szépen kérjük. Megtervezik, hogy mi legyen a vacsora (pizza), és nekünk is szabad használni a telefont, csak szóljunk előre. Nem kell már azzal fáradnunk, hogy meg szervezzük a nyaralásukat, sőt még a mi szabadidőnket is készségesen beosztják. („Te és apa sokkal jobban fogjátok érezni magatokat a szobátokban, távol minden zajtól.”)

A 8. fokozat az esküvőjük után egy nappal kezdődik, amikor egyetlen éjszaka leforgása alatt zsenivé válunk. Mindent tudunk a pénzátutalásról, a hitelkonstrukciókról, és arról, hogy milyen lángon sül a piskóta aranybarnára. Ez a mi virágkorunk. Milyen kár, hogy a legtöbb szülő nem bírja cérnával ilyen sokáig!”

Ti mit gondoltok erről? 


Tovább