Nagyon szórakoztató írást találtam Gary Chapman Családi összhangzattan című könyvében, ám a szóban forgó részt ő is Erma Bombeck egy tanulmányából idézi. Megosztom veletek:

„A szülők értelmi képességének hullámzása nyolc fázisra osztható. E fo­kozatoknak semmi közük sincs az agysejtek számához, sem az IQ-hoz, sem pedig a szellemi kapacitáshoz. Az egyes fokozatok teljesen várat­lanul és indokolatlanul követik egymást. Legalábbis gyermekeink sze­rint.

Az 1. fokozatot valószínűleg nem tudjuk alulmúlni. Van egy kisbabánk, és mi semmit sem tudunk, de nem baj, mert ő még nálunk is kevesebbet tud. Csecsemőnk szeme mindenhova követ bennünket. Ha ki­nyújtjuk az ujjunkat, a csöppség csak nézi, és nem kérdez semmit. Ezzel mindketten jól elvagyunk.

A 2. fokozat körülbelül akkor lép életbe, amikor a kicsi eléri a két­éves kort. Csak hozzá kell érintenünk a szánkat a bibis ujjához, s az máris meggyógyul. Varázserővel összeragasztjuk a könyvet, és sebészi ügyességgel visszarakjuk a baba fejét. Hajrá, csak így tovább!

A 3. fokozatban még mindig álljuk a sarat, bár amikor gyanútlanul iskolába küldjük csemeténket, hamar rájön, hogy a többi felnőtt is tud valamit - egyesek még anyánál vagy apánál is többet. De szellemi pozíciónk még mindig megingathatatlan.

Gyermekünk tizenkét éves kora körül (4. fokozat) kezdődik a leépülésünk. Többnyire olyankor lepleződünk le, mikor segítünk a házi feladat megírásában, amivel legjobb esetben is csak egy hármashoz segíthetjük a nebulót. Az sem vívja ki osztatlan elismerését, amikor korcsolyázni tanítjuk, és egy óvatlan pillanatban teljes hosszunkban elnyúlunk a jégen, miközben őt is magunkkal rántjuk. Néha úgy néznek ránk, mintha azon csodálkoznának, hogyan vagyunk képesek megtartani az állásunkat.

Mire az 5. fokozatba lépünk, gyermekünk már a tizenötödik évét tapossa, és mi bámulatos sebességgel kezdünk visszafejlődni. Nem emlékszünk az ígéreteinkre. Lépten-nyomon megfeledkezünk arról, hogy valaha mi is voltunk gyerekek. Ismételjük önmagunkat, unalmasak vagyunk, és semmi más nem telik tőlünk, csak az, hogy kihallgassuk a bizalmas telefonbeszélgetéseket, és hogy azt szajkózzuk: „Csak azért büntetlek meg, mert szeretlek!”

A legnagyobb változás két évvel ezután következik be, a 6. fokozatnál. Egy dinnyébe több értelem szorult, mint belénk, szülőkbe! Gyermekeink már csak harmadik személyben beszélnek rólunk, jelezve, hogy úgysem értünk semmit. (Például: „Vajon hogy tudtak ezek ketten összehozni egy gyereket? Biztos megnéztek egy videó filmet!”)

A 7. fokozatban a gyerekek a felnőttek, és a szülők a gyerekek. Néha kölcsön kaphatjuk tőlük az autónkat, ha szépen kérjük. Megtervezik, hogy mi legyen a vacsora (pizza), és nekünk is szabad használni a telefont, csak szóljunk előre. Nem kell már azzal fáradnunk, hogy meg szervezzük a nyaralásukat, sőt még a mi szabadidőnket is készségesen beosztják. („Te és apa sokkal jobban fogjátok érezni magatokat a szobátokban, távol minden zajtól.”)

A 8. fokozat az esküvőjük után egy nappal kezdődik, amikor egyetlen éjszaka leforgása alatt zsenivé válunk. Mindent tudunk a pénzátutalásról, a hitelkonstrukciókról, és arról, hogy milyen lángon sül a piskóta aranybarnára. Ez a mi virágkorunk. Milyen kár, hogy a legtöbb szülő nem bírja cérnával ilyen sokáig!”

Ti mit gondoltok erről?