tisztelet
Parancsra szeretni??
Tavaly év végén jelent meg Alice
Miller A test kiáltása - A szülői bántás hosszú távú
következményei című könyve, amely annak ellenére, hogy a
mondanivaló többszöri ismétlése révén könnyen olvasható,
érzelmileg megterhelő olvasmány. Szembenézésre, magunkba
nézésre, elgondolkodásra kényszerít...
A gyermeknevelési könyvek közt
kakukktojás, hisz nem a gyerekekről, vagy a velük kapcsolatos
követendő vagy kerülendő viselkedésekről ír. Inkább a
terápiás jellegű, önismereti könyvek közé sorolnám, amely nem
csak szülőknek lehet érdekes.
„Mindegyik könyvem fő témája a
gyermekkori szenvedések tagadása.” - írja Alice Miller „A test
kiáltása” előszavában. Ez magyarul a harmadik kötete, amely
tavaly jelent meg itthon, (a 2004-es berlini kiadás után 14 évvel),
a szerzőnő tizenegyedik – s tudtommal az utolsó - könyveként.
A lengyel születésű, majd Svájcba
letelepedett Alice Miller pszichoanalitikus szemlélettel kezdte
terápiás munkásságát, majd szembehelyezkedett az analitikusok
által képviselt segítői semlegességgel és a gyermekkori –
sokszor fájdalmas – emlékeket bagatellizáló és tagadó attitűddel.
A korábban megjelent „A tehetséges
gyermek drámája” (Osiris 2016) és a „Kezdetben volt a nevelés”
(Pont, 2016) után ebben a könyvében is sokat hivatkozik írók,
költők, művészek, tudósok, diktátorok, hadvezérek ( Dosztojevszkij,
Csehov, Kafka, Nietzsche, Schiller, Woolf, Rimbaud, Jukio, Proust)
önéletrajzára, a gyermekkorukra, az alkotásaikra, a
betegségeikre – rámutatva, hogy a gyermekkori
élmények és szülői bánásmód az egész életutat meghatározhatja.
Leghíresebb kutatásában Adolf Hitler gyerekkorát dolgozza fel,
részletesen kimutatva milyen motívumok vezethették Hitlert
több millió ember kivégzéséig. (Erről és a „fekete
pedagógiáról” a „Kezdetben volt a nevelés” című könyvében
olvashattok.)
„A test kiáltása” a negyedik
parancsolat romboló erejét, káros következményeit helyezi
mondanivalója középpontjába. E parancsolat szerint: „Tiszteld
apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az
Úr, a te istened adott neked.” (Kiv 20,12) Alice Miller szerint
„ideje komolyan vennünk a gyermekkori megbántásokat és azok
következményeit, és megszabadulni ettől a parancsolattól.” A
hosszú élet ígérete voltaképp „zsarolás és fenyegetés”,
amelyet a második részben ismertetett életutak nem igazolnak.
A szerzőnő szerint
- A gyermekek elfojtják erős és jogos érzelmeiket, dühüket, indulataikat, amit szüleik bántalmazó viselkedése, erőszakos nevelési módjuk okán éreznek
- A test emlékszik ezekre a bántalmazásokra, fájdalmakra, kiszolgáltatottságra, megalázottságra; „a test a tényekhez tartja magát”, a megélt érzelmekre reagál. (míg etikai parancsokra nem) „A testünk nyelve a legigazibb énünknek és életrevalóságunk erejének hiteles kifejeződése”
- A valódi érzéseket nem lehet se előállítani, se kiölni; a hála, a részvét, az elvárások, a tagadás, az illúziók, az engedelmesség, a szorongás, a büntetéstől való félelem, a kikényszerített szeretet, a mintha-kapcsolat, az eljátszott szívélyesség nem valódi szeretet, hanem hazugságokkal terhelt kötelék, látszat, kényszer, homlokzat vagyis önmagunk elárulása.
- A test betegséggel, depresszióval, kimerültséggel, energiátlansággal, és/vagy csillapíthatatlan hatalomvággyal jelzi az árulást. „A depressziót jellemző fáradtság mindig jelentkezik, amikor elnyomjuk az erős érzelmeinket, amikor bagatellizáljuk a testünk emlékezetét, és nem akarunk vele érdemben foglalkozni."
- A Tiszteld apádat és anyádat parancsolat olyan általános érvényű, hogy sokszor egyáltalán nem tudatosul ez a sok indulat később sem; a szüleink felé való düh átélése, tudatosulása le van tiltva, az indulat a test (és/vagy a saját gyermekeink) ellen fordul valamint „a negyedik parancsolat megakadályozza a korábbi sérülésekből való felgyógyulást.”
- A remény, vágy és elvárás a szeretet, tisztelet, figyelem, védelem és elfogadás iránt állandósulhat: a szüleink helyett a barátainktól, szerelmeinktől, gyerekeinktől, unokáinktól, terapeutáinktól várjuk ezeket, miközben a szüleink felelősségét (a saját hiányérzetünkben) gyakran tagadjuk, nem ismerjük fel, sőt sokszor idealizáljuk szüleinket.
- Ha tudatosulni kezd a fájdalom és düh a szüleink iránt, és ennek feldolgozásához segítőt keresünk, gyakran olyan terapeutával találkozunk, aki maga is – tudatosan, vagy tudattalanul – „a negyedik parancsolat bűvkörében él” és a megbocsátásra bátorít vagy más, hosszabb távon haszontalan technikát tanít.
- A megbocsátás nem a jó út, mert ugyanúgy függőségben és gyermeki pozícióban tart.
- A gyógyulás lehetősége a gyermekkori fájdalmakkal való szembenézés, szükség szerint "értő tanú" kísérésével; le kell válni a belsővé vált szülőkről, és olyannak látni őket, amilyenek valóban voltak. Ha a félelem tudatossá, átélhetővé válik, szertefoszlik. Meg kell ismerni gyermekkorunk valóságát, szeretni kell a gyermeket, aki valaha voltunk, magunknak kell megadni a hiányzó szeretetet, tiszteletet, figyelmet, védelmet és elfogadást.... Mindez fájdalommal jár, de lehetséges és kibírható.
- Tudatos felnőttként a parancsolato(ka)t – legyenek bármily ősiek és szakrálisak - meg lehet kérdőjelezni, ahogy a parancsokat is megkérdőjelezzük. Függő, gyermeki helyzetben tart ez a parancsolat, holott felnőttként erre nincs szükség, elhagyható az a kiszolgáltatott lét, hogy mindentől függetlenül tisztelni kell a szüleinket. A függő helyzet kedvez a gyűlöletnek, elfojtódik, de aktív marad, és ártatlanok elleni agresszióban tör utat... A felnőtté válás azt jelenti, hogy véget vetünk az igazság tagadásának, a szenvedés megélése tudatosul és tudássá válik és ezáltal élvezhetjük a felnőtt élet előnyeit, amelyek a tudatosság, gondolkodás szabadsága, saját érzéseink megélése, az összehasonlítás képessége.
Mit jelenthetnek Miller gondolatai ha babát várunk, vagy kisgyermekeket nevelünk?
Egyfelől nekünk felnőtteknek, szülőknek kell tisztelnünk őket, a gyerekeket, hiszen ezt a viszonyulást őrzi majd meg a gyermek teste (és lelke) ahogy megérintjük őket, ahogy szólunk hozzájuk, ahogy körülötte élünk... Másfelől átgondolhatjuk a saját szüleink iránti érzéseinket, emlékeket, amire talán nem szívesen emlékszünk és gondolatban megszeretgetjük, megvigasztaljuk gyermek önmagunk...
Ki tudja melyik a nehezebb...?!
Alice Miller 2010-ben halt meg, 1980-tól, tehát 30 éven át publikált ebben a témában, terápiás esetei mellett, híres emberek tucatjainak kutatta át a naplóját, levelezését, életrajzát, irodalomtudósokkal konzultált részletek után érdeklődve, miközben saját elfojtott, fájdalmas emlékeit a festészet segítségével dolgozta fel.
Jobb szülők a gyermekterapeuták?! - II.rész
 |
| Popper Péter és Popper Gábor |
A fordítás első részét itt olvashatjátok.
Eredeti cikk:
How Child Psychotherapists Deal with
Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child -
revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard;
Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220
Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel? [második rész]
Dr.
Hill: Csodálkozom,
hogy milyen kevéssé alkalmazzuk a klinikai tudásunkat a
gyereknevelésben. Én például ugyanúgy veszekszem a
fiammal, ahogy az anyám veszekedett velem, néha még a hangtónusom
is ugyanolyan, mint az övé volt. Mintha egy ismert magnószalagot játszanék újra.
Dr. Chambers: Újféle szalagot
keresel? Más viselkedés mintákat? Egy másik hangot?
Dr.
Hill: Én sem
kedvelem a szülői mintáimat. Tudatosság nélkül sok szülő
automatikusan ismétli a régi mintákat. De mi elvileg tudatosak vagyunk és
képesnek kellene lennünk új viselkedési forgatókönyveket írni
és hasznát venni a gyerekterápiás képzettségünknek.
Dr. Bruce: Úgy hangzik, mint a
tipikus szülők mondatai...
Dr.
Hill: Igen és
ez zavar engem. Otthon, amikor a dolgok rosszul mennek, nem tudom,
hogyan változtathatnám meg a helyzetet. Mint más szülők, én is
meghátrálok és megrettenek, a szakmai képzettségem és a sokéves
gyerek-terápiás tapasztalataim ellenére.
Dr. Bruce: Minden szülő
sérülékeny. Nem könnyű a gyerekeinkkel szemben nyerni. Ha fej,
mi vesztünk, ha írás ők nyernek...
Dr. Adams: A gyerekek konkrét
problémákat jelenítenek meg, amelyek nem felelnek meg a szeretet,
elfogadás, tisztelet, egyéni különbségek és személyes
egyediség csillogó általánosságainak. Ezek túl nagy
fogalmak. Olyanok mint az ezer-dolláros csekk – jól hangzik, csak
épp a napi szükségleteinkhez haszontalan, nem tudunk vele egy
csésze kávét venni, taxit fogni, vagy telefonálni. A
hétköznapokban apróra van szükség. A gyereknevelésben
pszichológiai váltópénzre van szükség, hasonlóra, mint, amit a
gyermekterápiában használunk.
Dr. David: Könyörgöm, áruld
el, mi az a "pszichológiai aprópénz"?
Dr. Adams: A hatékony és
emberi bánásmód speciális technikái a mindennapos
történesek során: a kisebb összezördülésektől az időszakos
konfliktusokon át a hirtelen krízisekig.
Dr. David: Mondd el nekünk, te hogyan hasznosítod a terápiás szemléletedet szülőként?!
Dr. Adams: Könyv-hosszúságú
lenne a lista... Attól tartok, azt hiszed, hogy minden választ
ismerek. Nos, ez nem így van. De megtanultam emberségesebben
reagálni a gyerekeim okozta nehézségekre. Empatikus vagyok velük,
ahogy a gyermek-pácienseimmel is. Próbálom a helyükbe képzelni
magam, hogy megértsem, hogyan érezhetnek. Megtanultam, hogyan
fejezzem ki a haragomat sértések nélkül. Provokáció ellenére
sem szólítom megalázó neveken a gyerekeimet. Nem vádolom a
személyiségüket és nem támadom a személyiségvonásaikat.
Ehelyett, ahogy a terápiában is, azt állítom, amit látok, amit
érzek és amit szükséges megtenni.
Dr. David: Azt mondod, hogy te
sose jössz ki a sodrodból a gyerekeiddel?
Dr. Adams: Ellenkezőleg! De már
nem félek a dühömtől, mert tudom, hogyan fejezzem ki anélkül,
hogy kárt okoznék. Autentikus és hiteles vagyok: a szavaim
illeszkednek az érzelmeimhez, például nem mutatok szeretetet, amikor dühös
vagyok. Azt is megtanultam, hogy a bölcsesség kezdete a csend és
ez tekintélyt ad. Röviden tehát beszélj kevesebbet és hallgass
többet. Amikor a dolgok rosszul mennek, nem papolok, hanem
megoldások után nézek. Megtanultam a gyermekeim panaszaira nem
viszont-szemrehányásokkal válaszolni. Gyakran alkalmazom az
együttérző hümmögést és a rövid kommentárokat.
Dr. Chambers: Mint például?
Dr. Adams: „Oh látom, tehát
ez történt. Tehát így érzel. Tehát ez a megfontolt álláspontod.
Értékelem, hogy megosztottad velem a nézeteidet. Köszönöm, hogy
a figyelmembe ajánlottad őket. Hagy írjam le a javaslataidat, hogy
emlékezzek rá...” Szándékosan tartózkodom a zavaró
kérdésektől és a hideg logikától, érzelmileg túlfűtött
helyzetekben. Mióta a világ az észhez beszél, én a szívhez
szólok.
Dr. Bruce: Ez csak sima józan
paraszti ész.
Dr. Green: Nem, azt hiszem ez
inkább szokatlan gondolkodásmód. Például a gyerekterápiában
megtanultam, hogy néhány dicséret romboló lehet, tehát nem is
használok ilyeneket, se a rendelőben, se otthon. Tartózkodom az
olyan dicséretektől, ami lehetetlenséget vár el a gyerekeimtől:
„mindig olyan csodálatos vagy, mindig olyan előzékeny vagy, az
angyalom vagy....” A dicséreteim elismerőek:
leírják a gyerekem erőfeszítéseit és tetteit és azt, ahogy
érzek irántuk. Ebben nincs értékelés, bírálás,
összehasonlítás és leereszkedés.
Dr. Chambers: Elmagyaráznád
ezt részletesebben?
Dr. Green: Örülök a
kérésednek, mert ez lehetőséget ad, hogy kifejtsem a nézeteimet.
Értékelem az érdeklődésedet. Látod Dr. Chambers, ezek az elismerő
dicséretek.
Dr. Chambers: Hogyan dicsértél
volna a gyerekterápiás képzettséged előtt?
Dr. Green: „Nagyszerű vagy!
Mindig a segítségemre vagy! Csodálatos munkát végzel ebben a
csoportban!" Észrevetted, hogy az elismerő dicséretek esetén a
mondatokat azzal kezdtem, hogy „én”, míg a bíráló
dicséretben azzal a névmással kezdtem, hogy „te”.
Dr. Chambers: Tudom ezeket, ilyen
dicséretek nélkül is...
Dr. Green: Ahogy a gyerekek is.
Nem tagadom a gyerek nézőpontját, nem tagadom meg a lányom
érzéseit, nem veszekszem a tapasztalataival, elismerem mindezt: az
észleléseiket, érzéseiket és tapasztalataikat...
Dr. Ivy: Nekünk is
segítségre van szükségünk, hogy megfeleljünk a szülői
szerepnek, és fel kell ismernünk, hogy a gyermekeinknek adott
válaszainknak következménye van, szülői reakcióink mindenképpen hatással vannak a viselkedésükre és személyiségükre. Az elméleti tudásunkat kell szülői kompetenciákká és készségekké lefordítani. Ez az átalakulás
nem automatikusan történik, de pszichoterapeutaként - úgy tűnik - azért helyzeti
előnyünk van.
A gyermeki tisztelet 8 fokozata
 | |||||||||||||||
| Catharine festménye |
Nagyon szórakoztató írást találtam Gary Chapman Családi összhangzattan című könyvében, ám a szóban forgó részt ő is Erma Bombeck egy tanulmányából idézi. Megosztom veletek:
„A szülők értelmi képességének hullámzása nyolc fázisra
osztható. E fokozatoknak semmi közük sincs az agysejtek számához, sem az
IQ-hoz, sem pedig a szellemi kapacitáshoz. Az egyes fokozatok teljesen váratlanul
és indokolatlanul követik egymást. Legalábbis gyermekeink szerint.
Az 1. fokozatot valószínűleg nem tudjuk alulmúlni. Van egy
kisbabánk, és mi semmit sem tudunk, de nem baj, mert ő még nálunk is kevesebbet tud. Csecsemőnk szeme mindenhova követ bennünket. Ha kinyújtjuk az
ujjunkat, a csöppség csak nézi, és nem kérdez semmit. Ezzel mindketten jól
elvagyunk.
A 2. fokozat körülbelül akkor lép életbe, amikor a kicsi
eléri a kétéves kort. Csak hozzá kell érintenünk a szánkat a bibis ujjához, s
az máris meggyógyul. Varázserővel összeragasztjuk a könyvet, és sebészi
ügyességgel visszarakjuk a baba fejét. Hajrá, csak így tovább!
A 3. fokozatban még mindig álljuk a sarat, bár amikor
gyanútlanul iskolába küldjük csemeténket, hamar rájön, hogy a többi felnőtt is
tud valamit - egyesek még anyánál vagy apánál is többet. De szellemi pozíciónk
még mindig megingathatatlan.
Gyermekünk tizenkét éves kora körül (4. fokozat) kezdődik a
leépülésünk. Többnyire olyankor lepleződünk le, mikor segítünk a házi feladat
megírásában, amivel legjobb esetben is csak egy hármashoz segíthetjük a
nebulót. Az sem vívja ki osztatlan elismerését, amikor korcsolyázni tanítjuk,
és egy óvatlan pillanatban teljes hosszunkban elnyúlunk a jégen, miközben őt is
magunkkal rántjuk. Néha úgy néznek ránk, mintha azon csodálkoznának, hogyan
vagyunk képesek megtartani az állásunkat.
Mire az 5. fokozatba lépünk, gyermekünk már a tizenötödik
évét tapossa, és mi bámulatos sebességgel kezdünk visszafejlődni. Nem emlékszünk
az ígéreteinkre. Lépten-nyomon megfeledkezünk arról, hogy valaha mi is voltunk
gyerekek. Ismételjük önmagunkat, unalmasak vagyunk, és semmi más nem telik tőlünk,
csak az, hogy kihallgassuk a bizalmas telefonbeszélgetéseket, és hogy azt
szajkózzuk: „Csak azért büntetlek meg,
mert szeretlek!”
A legnagyobb változás két évvel ezután következik be, a 6.
fokozatnál. Egy dinnyébe több értelem szorult, mint belénk, szülőkbe! Gyermekeink
már csak harmadik személyben beszélnek rólunk, jelezve, hogy úgysem értünk
semmit. (Például: „Vajon hogy tudtak ezek
ketten összehozni egy gyereket? Biztos megnéztek egy videó filmet!”)
A 7. fokozatban a gyerekek a felnőttek, és a szülők a
gyerekek. Néha kölcsön kaphatjuk tőlük az autónkat, ha szépen kérjük. Megtervezik,
hogy mi legyen a vacsora (pizza), és nekünk is szabad használni a telefont,
csak szóljunk előre. Nem kell már azzal fáradnunk, hogy meg szervezzük a
nyaralásukat, sőt még a mi szabadidőnket is készségesen beosztják. („Te és apa sokkal jobban fogjátok érezni
magatokat a szobátokban, távol minden zajtól.”)
A 8. fokozat az esküvőjük után egy nappal kezdődik, amikor
egyetlen éjszaka leforgása alatt zsenivé válunk. Mindent tudunk a pénzátutalásról,
a hitelkonstrukciókról, és arról, hogy milyen lángon sül a piskóta
aranybarnára. Ez a mi virágkorunk. Milyen kár, hogy a legtöbb szülő nem bírja
cérnával ilyen sokáig!”
Ti mit gondoltok erről?
Figyelj! – első lecke
Az unokatesóm, Dáv, életének egy pontján soktucat spirituális
(és) önsegítő könyv elolvasása után azt mondta, hogy röviden ez a közös
mondanivalója mindnek: figyelj! Figyelj arra, hogy dobog a szíved, figyelj arra, hogy mi
történik, mikor látszólag nem történik semmi, figyelj, mi van most, figyelj, mit érzel…
A barátnőm, Évi egy beszélgetésünk során – tapasztalatait és
tanulmányait összegezve – azt mondta, hogy az anya-gyerek kapcsolatban, a
szerelmi kapcsolatban és a pszichoterápiás kapcsolatban a közös pont, a gyógyító egyezés a „közös figyelmi
helyzet”. Hogy te és én ugyanarra figyelünk, ugyanarról gondolkodunk valahogy,
a figyelmünk tárgya összehoz minket, ott egyek lehetünk, összeolvadhatunk.
Ha a kettőt összehozom, akkor azt mondom: figyelj, amire
figyel a másik. Mit mond, mi foglalkoztatja, mit tesz, mit érez. Figyelmet adni
a szeretet és a tisztelet egyik legfontosabb jele.
Anyaaa, nézd, fél lábon állok! Anyaaa, figyelj, leugrom a
harmadik lépcsőfokról! Nézd, nézd, anyaaaa…! – és a fakocka toronyra mutat.
Ismerős?!
A gyerekek nagyon igénylik a figyelmünket, és többnyire igen
jól értenek hozzá, hogy meg is szerezzék azt, ha kell bohóckodnak, „kihúzzák a gyufát”, vagy „csak” egyre hangosabbak lesznek, csakhogy
velük foglalkozzunk. A figyelem a gyerekeknek (és a felnőtteknek is), olyan,
mint a vitamin. Hosszú távú hiánya megbetegít.
(Talán ettől olyan népszerű a facebook; mindenki adhat és
kaphat is némi virtuális figyelmet, a csaknem azonnal megosztott
élmények-tapasztalatok hasonlóan oldhatják a magányérzést, mint a „közös
figyelmi helyzetek”.)
Figyeljek jobban a gyerekre – a csapból is ez folyik! Naná,
hogy figyelek, ellátom, óvom, teszem a dolgom! Minek ez a fakszni? – gondolhatjátok
páran.
Igen fontos, hogy figyelj arra, milyen az idő és milyen ruhát
adj rá, vagy mit adsz enni, ha éhes. Mi, én, most a gyerekek érzelmi
szükségletéről beszélek, arról az igényéről, hogy örömeit és csalódásait
megossza veled és te megértő lehess ezekkel. A gyerekek viselkedését az határozza
meg, hogy mit éreznek. Ha jól érzik magunkat, akkor jól viselkednek, ha rosszul
érzik magukat akkor úgy is fognak viselkedni, vagy megbetegednek testileg vagy
lelkileg.
Ha egy gyereknek a szülei megértik, elfogadják az érzéseit,
akkor ő sokkal nagyobb eséllyel lesz kiegyensúlyozott, nyugodt és együttműködő
gyerek, mint az, akinek az érzéseit nem veszik figyelembe, nem értik meg.
Például, azzal, hogy nem lehetsz most álmos, hisz most ébredtél, nem lehetsz
éhes, most ebédeltünk, muszáj óvodába menni, ne hisztizz, nem mondhatsz
ilyeneket a tanítónéniről, hisz ő olyan aranyos… Ezek elég megsemmisítő reagálások,
ha én épp valóban álmos, éhes, csalódott, vagy dühös vagyok. Nekünk
felnőtteknek is rosszul esik, ha le-semmibajozza valaki a keserűségünket. A gyerekekkel
ez ugyanígy van.
Mit tegyek?!
Kerülj vele hasonló magasságba, ülj mellé, vagy emeld fel.
Nézz rá, amikor beszél. Arra figyelj, amit mond, ne arra, hogy például leette magát.
Nézd a szemét és/vagy a száját. Saccold meg mit érezhet. Ne szólalj meg. Bólogass
és hümmögj.
Kezdetnek ennyi.
Várhatóan attól megnyugszik, hogy meghallgattad, sőt
valószínűleg maga fogja megtalálni a megoldást a problémájára.
A Szelíd Szülő Szeminárium első témája a figyelem, ott
átbeszéljük és gyakoroljuk ezeket a készségeket.
Csatlakozol?
Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje!
 |
|
Adele Faber és Elaine Mazlish -
Beszélj úgy, hogy érdekelje,
hallgasd úgy, hogy elmesélje! -
Gyakorlati tanácsok a sikeres
Reneszánsz Könyvkiadó, szülő-gyerek kapcsolathoz Budapest, 2006 |
A könyvet a
gyermeknevelés, család, pszichológia polcokon találjuk meg, tekinthetjük
gyakorlati kézikönyvnek és olvasmányos tankönyvnek is.
Szerkezetét tekintve viszonylag könnyen áttekinthető:
bevezető után hat hasonló felépítésű fejezet következik, melyek egy-egy a
gyermeknevelésben általánosan fontos területet fednek le: Érzések feldolgozása, Együttműködés, Büntetési alternatívák, Az
önállóság támogatása, Dicséret, és A
skatulyázás elkerülése. Ezek a fejezetek két részből állnak, az elsőben a
téma és a készségek ismertetése és gyakorlása áll sok példával és rajzos
illusztrációval. A második részben „vélemények, kérdések, szülői történetek”
kapnak helyt, melyek kiemelnek és megvilágítanak egyes részleteket, személyes
példákkal, amolyan sikertörténetekkel közelebb hozzák az olvasóhoz az egyes
készségeket. A könyv utolsó pár fejezete – utószóként szerkesztve – az 1980-as első
amerikai megjelenésez képest eltelt húsz év alatt felgyűlt sok-sok olvasói
levél, példa, személyes történet válogatott és kommentált bemutatása. Olyan, mint egy az amerikai jóbarát; kicsit kövér, de jókat mond.
Nekem az első emlékem a könyvről, hogy miután a könyvtárból kikölcsönöztem,
és épp csak beleolvastam, mennyire szórakoztató volt a példákat olvasni, főleg az
idézett szülői példákat, hogy a levélíró apák és anyák milyen leleményesek és az eredmények
milyen egyszerűen meggyőzőek. Emlékszem, mikor este a kisbabámat letettem
aludni, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem, annyira felszabadító érzés
volt, hogy ilyen nagy lehetőség, erő és jelentőség van látszólag apró
momentumokban, például, hogy hogyan, konkrétan milyen szavakkal, vagy milyen
szerkezetben adom át a közlendőmet, hogy mennyi teret kaphat a kreativitás, és
a humor és hogy milyen megható, hogy az így kifejezett tisztelet, empátia és
türelem és ráadásul milyen hatásos, hogy a gyermekek együttműködőek, békések,
megértettek legyenek.
 |
|
Adele és Elaine;
forrás: fabermazlish.com
|
A könyv szerzői drámapedagógusok, ők – saját bevallásuk
szerint - Haim Ginott elméleteit tették új keretbe és építettek köré
módszertant, szülőcsoportokat, majd workshopokat. A könyv nagyrésze képregényszerű ábrákból
áll, ezekkel próbálják segíteni az azonosulást
és így a megértést, elsajátítást. A szemléltető rajzok bemutatják a
kerülendő és a követendő példákat az egyes témakörökön belül, minden egyes
eszköznél.
Ez a didaktikusság egyszerre előnye és hátránya a könyvnek.
A jó és rossz példák egymás mellé állítása segíti az elkülönítést és megértést,
de a feldolgozást némileg nehezíti, hogy az egyes eszközök, „készségek” a
konkrét témakörök alá vannak rendelve, amitől elaprózódnak; soknak tűnik ez a
35 eszköz, holott kb öt igazán fontos alapelv köré épül csaknem mind. Az
egész könyv alapszellemisége a kölcsönös tiszteletre és bizalomra épül: ez az a
légkör, melyben ezek a kommunikációs készségek működni tudnak, melyekben a
gyermek önmagától lesz engedelmes, nem félelmében.
Melyek ezek az alapelvek?
- Figyelj rá, figyelj az érzésekre!
Fordulj felé teljes figyelmeddel, ha beszél, mesél, jelzed,
hogy figyelsz, hümmögj, bólogass, csodálkozz rá, óh, nahát, tényleg… ezeket mondhatod. Azonosítsd a felbukkanó
érzelmeket, az övét és a tieidet is. Pl. látom
dühös vagy, vagy úgy érzem egyre
idegesebb leszek. Vágyait teljesítsd képzeletben. (Jó lenne, ha nem kellene ma oviba menni, de péntek van, ovis nap.)
- Tekintsd partnernek a gyermeked!
Adj neki esélyt, időt hogy a saját megoldásait találja meg,
ő oldja meg az a feladatot, amibe belefogott. Engedd, hogy választhasson,
dönthessen két általad felkínált lehetőség közül. Vond be az őt érintő kérdések
megvitatásába, különösen a problémamegoldásba! Gyűjtsétek közösen a megoldás
ötleteket, szűrés és értékelés nélkül majd válasszátok ki, amit meg tudtok valósítani!
Hagyd, segítsd, hogy helyrehozza, ha elszúrt (kiöntött, vagy eltört stb)
valamit. Támogasd a gyermeked önállóságát.
- Legyél tárgyilagos!
Tényszerűen, konkrétan fogalmazd meg, azt is ha valami nem
tetszik, és azt is ha valami a kedvedre van. (pl. Egy csomó építőkockát látok a
földön a hálószobában. Vagy Elmosogatott poharakat látok a konyhában.) Határozottan
és egyszerűen fogalmazd meg a rosszallásod és az elvárásaid.
- Beszélj minél kevesebbet!
Várd ki, míg magától mesél, ha találkoztok, „csak” örülj
neki. Üzenhetsz neki írásban vagy rajzzal is. Hagyd kibontakozni az ő ötleteit,
elméleteit, elképzeléseit. Cselekedj inkább (pl. fenyegetőzés helyett.) Egyetlen
szóval utalj rá, ha gyermeked ismételten elfelejtett valamit. Egyetlen szóval
fejezd ki a dicséretreméltó viselkedést.
A Szerzők saját megfogalmazása szerint ezek a kommunikációs
készségek segítenek együtt élni úgy, hogy
közben jól érezzük magunkat, segítünk szeretteinknek, hogy ők is jól érezzék
magukat. Segítenek szemrehányás és
vádaskodás nélkül élni. Segítenek érzékenyebbnek
lenni a másik érzései iránt. Segít
abban, h úgy fejezzük ki a dühünket, h közben nagyobb kárt nem okozunk.
Ha így kommunikálunk, akkor ezzel tiszteletben tarjuk a gyermekeink szükségleteit, és saját igényeinket
is és lehetővé tesszük a gyerekeinknek, hogy érző és felelősségteljes emberek
legyenek.
Vagyis egy harmonikus, érzelmileg érett, problémákat és feszültségeket
felnőtt módon kezelni tudó – sokunknak igen vonzó és vágyott – család képe
jelenhet meg előttünk.
Jobb szülő lehetek, ha elolvasom?!
Persze! :) Tájékozódni sosem árt; a jó pap is holtig tanul! Ha
csak elgondolkodtat az is jó, ha csak egy-két készség megmarad benned és
kipróbálod, már nyerhetsz, fejlődhetsz. Aki pedig kedvet kapott, hogy
elolvassa, feldogozza az egész könyvet, annak türelem, nem megy minden elsőre,
sőt a könyv szerzőpárosának is - saját állításuk szerint - több mint tíz év volt
az összes készség elsajátítása; én magam is közel három éve gyakorlom a
módszert.
Van olyan készség, amelyik könnyebben jön a szánkra, van, amelyik szinte sose jut
eszünkbe, amikor éppen kéne, van amelyik a négyévesnél működik jobban, van, amelyik a
tizenkét évessel. Ráadásul a gyermeknevelés egyben önismereti út is, mi szülő
honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, nekünk mit mondtak a szüleink anno, mi
hogyan birkózunk meg saját indulatainkkal és vágyainkkal… Nem megy egyik napról
a másikra, de sosem késő elkezdeni.
Hajrá!
Fekete-fehér, igen-nem: a rejtőzködő tisztelet
A példamutatásról eszembe jutott, hogy egyszer rég, pár
évvel ezelőtt egy nagyon beteg kisgyerek édesanyjával hallgattam
rádióbeszélgetést. A kislány mentálisan és motorosan is megsérült, és kis
kártyák segítségével kommunikált a szüleivel. Kezdetben konkrétan csak az igen és nem kártyákat használták: ha az édesanyja feltett egy eldöntendő
kérdést – például, hogy kér-e teát – és a gyermek mutatta az egyik kártyát –
hogy igen vagy nem – az édesanyja ennek megfelelően cselekedett, tette vagy nem
tette a dolgot, adta, vagy nem adta például a teát. Vagyis az „igen igent jelentett a nem nemet”. Ez nagyon megmaradt bennem.
Azóta megszületett a saját kislányom, aki – Istennek hála –
egészséges, de nála és bárkinél, miért lenne kevésbé fontos, hogy az igen igen legyen és nem nemet jelentsen?! Ha ez az alapigazság rendszeresen felborul,
mit tanulhat abból a gyermek?! Nem lesz valóban használható igen - és nem válasza, jelentésük eltorzul, és a következetlenség következtében
a gyermek összezavarodik.
Például ha egy édesanya a fejébe veszi, hogy teát ad a
gyereknek, vagyis ez nem kérdés, akkor nem érdemes megkérdezni kér-e, mert ha
nem kér és mégis kap, akkor az ő válaszának az égvilágon semmi jelentőssége
nincs, csak megzavarodik. Ha azt tapasztalja, hogy az ő nem válasza nem számít, akkor az anyukája, vagy apukája nem válasza sem számít, pl. ha nem
engedik valamihez hozzányúlni. Ezzel pedig már a tekintélyelvűség tengerére
hajózunk ki, mert apa vagy anya nem
válasza valahogy erősebben érvényesül, mint az ő nem-je, miért van ez, hogy van ez?! Miért kérdezik meg akar-e
puszit kapni, elrámolni, segíteni teríteni, ha a nem válasza nem számít semmit? Mi értelme van a kérdésnek így? –
gondolhatja a gyermek – semmi.
Ezek az igen vagy nem válaszok voltaképp választások,
döntések. Ezt a kérdés-típust így is hívják, hogy eldöntendő kérdés. A
leghíresebb eldöntendő kérdés az esküvőkön hangzik el: „akarod-e az itt
megjelent XY-t férjednek/feleségednek?” Két döntésed lehet, igen, vagy nem.
Esetleg a nem tudom, ami szintén válasz: nem tudok dönteni. Amikor a szülő
ilyen kérdést tesz fel a gyermeknek, maga ajánlja fel neki, hogy döntsön, így
illő, hogy elfogadja a döntést, a választ, a benne rejlő választást. Ez a
tisztelet nagyon alapvető, szinte láthatatlan szintje, ami van, akinek
egyértelmű, van, akinek nehezen észrevehető, esetleg nem is érthető.
Praktikus magunkban tisztázni, hogy valóban szabad döntést
tudunk-e adni a gyereknek amikor eldöntendő kérdést teszünk fel, vagy magunkban
már voltaképp mi eldöntöttük mit,
hogyan akarunk és akkor inkább kérés, vagy utasítás formájában fogalmazzuk meg,
vagy kijelentő módban jelezzük előre mit szándékozunk tenni. Illetve ha a
gyermek döntésére bízzuk kér-e teát vagy nem, akar-e segíteni vagy nem,
felveszi-e a kék pulcsit vagy nem – akkor tartsuk ezt tiszteletben, hisz mi
adtuk neki a lehetőséget a döntésre, utólag már ne vegyük el tőle!
Lehet, hogy van, akinek szokása kérdésként megfogalmazni már
magában eldöntött dolgokat, például kérsz fagyit? – kérdezi egy apa, de már ott
áll a sorban, talán ki is kérte a fagyit már. Vagy "lemész a boltba egy liter
tejért? Tessék itt a pénz rá…" - mondja egy mama. Ezek álkérdések így, nem is
kérdések, félrevezethetik a gyermeket általában a kérdés mibenléte felől.
A gyermek nem gondolatolvasó, nem tudja és nem is tudhatja,
hogy mit szeretnénk, mit gondolunk magunkban. Ha gyakran tapasztalja, hogy az ő
válasza, választása értelmetlen, semmibe vett, el nem fogadott, akkor előbb
utóbb óvatos lesz, visszahúzódó vagy ellenálló, dacos, dühös. És rá leszünk
mérgesek, és csalódottak, hogy ilyen a gyerekünk, holott belőlünk indulnak ki a
feszültségek, akár abból, hogy a mondandónk formája és tartalma eltér, a kérdés
már el van döntve, a kérés voltaképp felszólítás és az utasítás már fenyegetés
egyben.
Ha kérdezünk, ha választást ajánlunk tegyük úgy, hogy
valóban nyitottak és felkészültek vagyunk mindkét (vagy több)
válaszlehetőségre.
Röviden az igen
jelentse, hogy igen, egyetértést, szándékot, beleegyezést, pozitív választ,
akár a gyermek mondja, akár a szülő, és a nem
nem-et jelentsen, elutasítást, negatív választást a szülő és gyermek szájából
ugyanúgy.
Elszúrtam, mit tegyek?
Ha figyelek erre és általában következetesen működik, akkor
belefér, hogy ha elszúrtuk és mégis,
annak ellenére, szeretnénk, hogy a gyermek megtegyen, vagy ne-tegyen valamit,
mikor ő máshogy döntött, akkor magyarázzuk el: figyelj, megkérdeztelek, de inkább kérnem kellett volna, hogy légyszi
segíts megteríteni, hogy hamarabb ebédelhessünk. Ekkor ő még kitarthat a nem mellett, amit inkább fogadjunk el,
és legközelebb mi figyeljünk jobban, hogy kérés, vagy felszólítás legyen a forma,
ne rábízzuk a döntést.
A példamutatásról
A gyermekem apjának megvettem az augusztusi Interpress
Magazint. Ebben Szendi Gábor tollából egy témánkba-vágó terjedelmes cikk
olvasható „Boldogtalan szülők” címmel.
A neves szakember igen részletesen bemutatja, hogy a szinte
mindenhatónak gondolt neveléssel, vagyis szülői hatásokkal szemben főleg a
veleszületett adottságok, a testvérsorban betöltött helyünk és a családon
kívüli hatások határozzák meg a személyiségünket és képességeinket. Például a
fő személyiségjegyeinket – extraverzió, együttműködés, lelkiismeretesség,
érzelmi stabilitás, intellektuális nyitottság – csaknem fele arányban a
genetikai adottságok határozzák meg és csak hat százalékban számítanak a
családi hatások. A cikk nemzetközi kutatási eredményekre hivatkozva kitér a
nevelés intelligenciára való – létező, majd elenyésző – hatására, a
testvérsorrend fontos szerepére például a vallási és politikai attitűdök,
valamint a homoszexualitás terén; bemutatja, hogy az erkölcsi és szexuális
„nevelés” hatása is eltörpül a családi berendezkedés – együtt, vagy különélő
szülők – hatása mellett.
Akkor hátradőlhetünk? – kérdezi a szerző. Mi tehát a nevelés?
Szendi Gábor így zárja sorait: „…ne úgy képzeljük a gyermeknevelést, mint az anyag formázását, hanem
inkább úgy mint egy fát nevelő kertész munkáját, aki azon szorgoskodik, hogy
megadjon mindent a növekvő fának, az pedig nőjön, amerre nőnie kell. A szülő
hatása 5-10 %: hogyha ez alapvető értékek átadását jelenti, akkor meghatározó
lesz a gyermek fejlődésében. A nevelés nem más, mint együttélés illetve
modellnyújtás.” (Szendi Gábor)
Tehát modellnyújtás, példamutatás. Ez az amivel leginkább
hatni tudunk, útravalót adni abban az – ezek szerint – kevés, de annál
fontosabb én-részben, amit a gyermekünk tőlünk visz magával. Abból, amit lát,
hall, tapasztal, következtet.
Mi, – anyák és apák, akik a gyermek elsődleges környezetét
jelentjük, – vagyunk számára az „első univerzum” melynek szabályait megtanulja,
ellesi, megfigyeli. Látja, ahogy viselkedünk vele és egymással és hallja, amit
mondunk neki és egymásnak. Amikor a kettő, a cselekedetek és a mondások nem
passzolnak, esetleg ellentmondanak, abból is tanul: bizonyos kifejezések,
szavak nem mindig jelentik ugyanazt, bizonyos cselekedetek más reakciót
váltanak ki, ha apa, vagy a szomszéd, vagy a tanár néni csinálja és ha ő, a
gyerek csinálja. Cselekedeteinkből tanul szeretni, tisztelni, megbecsülni,
segíteni, tőlünk tanulja a kölcsönösséget, a megbízhatóságot, a tisztességet.
Haim Ginott ezt írja: „az
udvariasságot minden körülmények között udvariasan kell tanítani.” Köszönni,
megköszönni, elköszönni tipikus területe ennek. Sok elvárásoktól szorongó mama
hamarabb kezdi noszogatni a gyermeket, hogy köszönjön, mintsem, hogy ő maga
köszönne. Nemrég egy autó anyósüléséből láttam, ahogy egy fiatal apa és óvódáskorú fia mentek át a zebrán, és a kisfiú automatikusan felemelte a kezét
felénk, autósok felé, hogy megköszönje, hogy megálltunk. A mozdulat a papa
mozdulata volt, tőle látta és alkalmazta a kisfiú magától, bármilyen
kényszerítés nélkül. Nagyon helyes jelenet volt.
A példamutatás nem jelenti, hogy mi sosem hibázhatunk, nem
jelenti, hogy tökéletesnek kell lennünk, vagy valamilyennek kellene lennünk,
amilyenek nem vagyunk.
Adele Faber és Elaine Mazlish szerzőpáros konkrét tanácsa
így szól: „viselkedjünk úgy, ahogy
szeretnénk, ha gyermekünk viselkedne. Mert ebből tanul a legtöbbet, mert
így lehetünk hitelesek, mert így méltó szülőnek lenni, így lehet embernek
maradni.
Miért éppen kommunikáció?
„A kedves és figyelmes élet művészetét nem lehet senkinek sem a fejébe verni
gőzkalapáccsal.” Haim Ginott
Az, hogy a kommunikáció átszövi az életünk, lassan úgy válik
közhellyé, hogy elvész mögüle a valódi tartalom és hamarabb jutnak eszünkbe a
különböző telekommunikációs eszközök, az újságok, a rádió, a tévé vagy az
internet és az óriásplakátok. Tévút ez, bár jobban ki van világítva, hangosabb,
látványosabb, - de ezeket a felületeket és csatornákat mások által
összeválogatott, megszerkesztett, megkoreografált, megírt, pontos dramaturgiát
követő tartalmak, műsorok, írások, beszédek töltik meg.
A kommunikáció amire én rácsodálkozom éppen, az mindaz, ami
a konkrét tartalmakon túl van, az, hogy mi van a „sorok közt”, hogy amit mondani
szándékozom, azt hogyan mondom és miért, tudom-e máshogy is mondani, hogyan
érti akinek mondom és azt érti-e, amit szerettem volna közölni.
A kommunikáció több annál, ki mit mond a családi vacsorán. Kommunikáció
mindaz, hogy ki hol ül, mennyit néznek egymásra, hogyan szólítják meg egymást,
hogyan mondják, amit mondanak, ki mennyit beszél. Vagyis az egész helyzet,
kontextus, minden látható és nem látható részletével együtt kommunikáció;
kommunikál, tájékoztat. Többlet jelentése van hangulatokról, kapcsolódásokról,
viszonyulásokról, és talán arról is ki mennyire (volt) éhes.Kommunikáció a KRESZ és az abban való részvétel, akár
autósként, gyalogosként, kerékpárosként, vagy buszvezetőként, kommunikáció,
ahogy a mama a csecsemőjére néz és ahogy a karjába veszi, és kommunikáció, ahogy a
beszélni még nem tudó gyerekek végül is eldöntik melyikük játsszon a mozdonnyal.
Kommunikálunk – jelzünk – a testünkkel, a test-tartásunkkal,
a ruháinkkal, az arckifejezésünkkel, a cselekedeteinkkel és a szavainkkal.
Hogy a témámhoz megérkezzek: a gyermeknevelés is
kommunikáció. Az, hogy milyen társadalmi lénnyé formálom, szocializálom a
gyermekemet – nagyjából ez a nevelés – az kommunikációs kérdés. Mindaz, ahogy
feléje fordulok, ahogy vele vagyok, viselkedem, beszélek, érzek – az hat rá,
formálja őt, tanul belőle, tapasztal, nevelődik.
Ha azt gondolom, hogy tisztelem a gyermekemet és ezt –
mondjuk – mondom is, ez még nem kommunikáció. Ha aztán rángatom, lassú csigának
nevezem, kinevetem, a szavába vágok és ne-adj-isten megütöm, akkor ez már
kommunikáció – arról, hogy voltaképpen nemigaz, hogy tisztelem a gyermekemet,
jól hangzik, de nem igaz. Hazugság, ha erősebben fogalmazok.
Nem lehet büntetlenül akármit mondani a
házastársunknak/szerelmünknek sem, nem hogy a gyermeknek, aki készségesen
elhiszi, amit mondunk. Nem érti ő az élt, a gúnyt, még a viccet sem nagyon. Ezért
a tiszteletlen, bántó gesztusok, szavak, tettek mély, láthatatlan, nehezen,
vagy soha nem gyógyuló sebet okoznak.
Megszületésével a gyermekem megtisztelt önmagával, én azzal
tudom őt tisztelni, ha teljes figyelmemmel felé fordulok, (ha nem is megy
mindig, de rendszeresen). Kifejezi a tiszteletemet, ha türelmes vagyok azzal,
hogy ő lassúbb, ügyetlenebb, szétszórtabb; ha megbízom benne, hogy nem töri
össze se magát a játszótéren, se a tányért terítésnél; ha bevonom őt az őt (is) érintő családi vagy
hétköznapi döntésekbe; ha észreveszem, hogy elrámolta a játékait, ha nem
árasztom el a kérdéseimmel, de éreztetem, hogy mindig számíthat rám, érzelmileg elérhető vagyok számára.
Mit gondoltok?