How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220

Dr. Hill: Csodálkozom, hogy milyen kevéssé alkalmazzuk a klinikai tudásunkat a gyereknevelésben. Én például ugyanúgy veszekszem a fiammal, ahogy az anyám veszekedett velem, néha még a hangtónusom is ugyanolyan, mint az övé volt. Mintha egy ismert magnószalagot játszanék újra.

Dr. Chambers: Újféle szalagot keresel? Más viselkedés mintákat? Egy másik hangot?

Dr. Hill: Én sem kedvelem a szülői mintáimat. Tudatosság nélkül sok szülő automatikusan ismétli a régi mintákat. De mi elvileg tudatosak vagyunk és képesnek kellene lennünk új viselkedési forgatókönyveket írni és hasznát venni a gyerekterápiás képzettségünknek.

Dr. Bruce: Úgy hangzik, mint a tipikus szülők mondatai...

Dr. Hill: Igen és ez zavar engem. Otthon, amikor a dolgok rosszul mennek, nem tudom, hogyan változtathatnám meg a helyzetet. Mint más szülők, én is meghátrálok és megrettenek, a szakmai képzettségem és a sokéves gyerek-terápiás tapasztalataim ellenére.

Dr. Bruce: Minden szülő sérülékeny. Nem könnyű a gyerekeinkkel szemben nyerni. Ha fej, mi vesztünk, ha írás ők nyernek...

Dr. Adams: A gyerekek konkrét problémákat jelenítenek meg, amelyek nem felelnek meg a szeretet, elfogadás, tisztelet, egyéni különbségek és személyes egyediség csillogó általánosságainak. Ezek túl nagy fogalmak. Olyanok mint az ezer-dolláros csekk – jól hangzik, csak épp a napi szükségleteinkhez haszontalan, nem tudunk vele egy csésze kávét venni, taxit fogni, vagy telefonálni. A hétköznapokban apróra van szükség. A gyereknevelésben pszichológiai váltópénzre van szükség, hasonlóra, mint, amit a gyermekterápiában használunk.

Dr. David: Könyörgöm, áruld el, mi az a "pszichológiai aprópénz"?

Dr. Adams: A hatékony és emberi bánásmód speciális technikái a mindennapos történesek során: a kisebb összezördülésektől az időszakos konfliktusokon át a hirtelen krízisekig.

Dr. David: Mondd el nekünk, te hogyan hasznosítod a terápiás szemléletedet szülőként?!

Dr. Adams: Könyv-hosszúságú lenne a lista... Attól tartok, azt hiszed, hogy minden választ ismerek. Nos, ez nem így van. De megtanultam emberségesebben reagálni a gyerekeim okozta nehézségekre. Empatikus vagyok velük, ahogy a gyermek-pácienseimmel is. Próbálom a helyükbe képzelni magam, hogy megértsem, hogyan érezhetnek. Megtanultam, hogyan fejezzem ki a haragomat sértések nélkül. Provokáció ellenére sem szólítom megalázó neveken a gyerekeimet. Nem vádolom a személyiségüket és nem támadom a személyiségvonásaikat. Ehelyett, ahogy a terápiában is, azt állítom, amit látok, amit érzek és amit szükséges megtenni.

Dr. David: Azt mondod, hogy te sose jössz ki a sodrodból a gyerekeiddel?

Dr. Adams: Ellenkezőleg! De már nem félek a dühömtől, mert tudom, hogyan fejezzem ki anélkül, hogy kárt okoznék. Autentikus és hiteles vagyok: a szavaim illeszkednek az érzelmeimhez, például nem mutatok szeretetet, amikor dühös vagyok. Azt is megtanultam, hogy a bölcsesség kezdete a csend és ez tekintélyt ad. Röviden tehát beszélj kevesebbet és hallgass többet. Amikor a dolgok rosszul mennek, nem papolok, hanem megoldások után nézek. Megtanultam a gyermekeim panaszaira nem viszont-szemrehányásokkal válaszolni. Gyakran alkalmazom az együttérző hümmögést és a rövid kommentárokat.

Dr. Chambers: Mint például?

Dr. Adams: „Oh látom, tehát ez történt. Tehát így érzel. Tehát ez a megfontolt álláspontod. Értékelem, hogy megosztottad velem a nézeteidet. Köszönöm, hogy a figyelmembe ajánlottad őket. Hagy írjam le a javaslataidat, hogy emlékezzek rá...” Szándékosan tartózkodom a zavaró kérdésektől és a hideg logikától, érzelmileg túlfűtött helyzetekben. Mióta a világ az észhez beszél, én a szívhez szólok.

Dr. Bruce: Ez csak sima józan paraszti ész.

Dr. Green: Nem, azt hiszem ez inkább szokatlan gondolkodásmód. Például a gyerekterápiában megtanultam, hogy néhány dicséret romboló lehet, tehát nem is használok ilyeneket, se a rendelőben, se otthon. Tartózkodom az olyan dicséretektől, ami lehetetlenséget vár el a gyerekeimtől: „mindig olyan csodálatos vagy, mindig olyan előzékeny vagy, az angyalom vagy....” A dicséreteim elismerőek:  leírják a gyerekem erőfeszítéseit és tetteit és azt, ahogy érzek irántuk. Ebben nincs értékelés, bírálás, összehasonlítás és leereszkedés.

Dr. Chambers: Elmagyaráznád ezt részletesebben?

Dr. Green: Örülök a kérésednek, mert ez lehetőséget ad, hogy kifejtsem a nézeteimet. Értékelem az érdeklődésedet. Látod Dr. Chambers, ezek az elismerő dicséretek.

Dr. Chambers: Hogyan dicsértél volna a gyerekterápiás képzettséged előtt?

Dr. Green: „Nagyszerű vagy! Mindig a segítségemre vagy! Csodálatos munkát végzel ebben a csoportban!" Észrevetted, hogy az elismerő dicséretek esetén a mondatokat azzal kezdtem, hogy „én”, míg a bíráló dicséretben azzal a névmással kezdtem, hogy „te”.

Dr. Chambers: Tudom ezeket, ilyen dicséretek nélkül is... 

Dr. Green: Ahogy a gyerekek is. Nem tagadom a gyerek nézőpontját, nem tagadom meg a lányom érzéseit, nem veszekszem a tapasztalataival, elismerem mindezt: az észleléseiket, érzéseiket és tapasztalataikat...

Dr. Ivy: Nekünk is segítségre van szükségünk, hogy megfeleljünk a szülői szerepnek, és fel kell ismernünk, hogy a gyermekeinknek adott válaszainknak következménye van, szülői reakcióink mindenképpen hatással vannak a viselkedésükre és személyiségükre.  Az elméleti tudásunkat kell szülői kompetenciákká és készségekké lefordítani. Ez az átalakulás nem automatikusan történik, de pszichoterapeutaként - úgy tűnik - azért helyzeti előnyünk van.

A fordítás első részét itt olvashatjátok.