empátia

Jobb szülők a gyermekterapeuták?! - II.rész

családempátiafordításkommunikációnevelésszülőségtisztelet
Popper Péter és Popper Gábor
Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvének amerikai kiadásában megjelent egy beszélgetés, melyben nyolc gyermeknevelési szakember,  - pszichológusok, pszichiáterek, terapeuták - arról beszélgetnek, segíti-e a szülőségüket a pszichológiai tudás és terápiás rutin?

A fordítás első részét itt olvashatjátok.

Eredeti cikk:

How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220

Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel? [második rész]


Dr. Hill: Csodálkozom, hogy milyen kevéssé alkalmazzuk a klinikai tudásunkat a gyereknevelésben. Én például ugyanúgy veszekszem a fiammal, ahogy az anyám veszekedett velem, néha még a hangtónusom is ugyanolyan, mint az övé volt. Mintha egy ismert magnószalagot játszanék újra.
Dr. Chambers: Újféle szalagot keresel? Más viselkedés mintákat? Egy másik hangot?
Dr. Hill: Én sem kedvelem a szülői mintáimat. Tudatosság nélkül sok szülő automatikusan ismétli a régi mintákat. De mi elvileg tudatosak vagyunk és képesnek kellene lennünk új viselkedési forgatókönyveket írni és hasznát venni a gyerekterápiás képzettségünknek.
Dr. Bruce: Úgy hangzik, mint a tipikus szülők mondatai...
Dr. Hill: Igen és ez zavar engem. Otthon, amikor a dolgok rosszul mennek, nem tudom, hogyan változtathatnám meg a helyzetet. Mint más szülők, én is meghátrálok és megrettenek, a szakmai képzettségem és a sokéves gyerek-terápiás tapasztalataim ellenére.
Dr. Bruce: Minden szülő sérülékeny. Nem könnyű a gyerekeinkkel szemben nyerni. Ha fej, mi vesztünk, ha írás ők nyernek...
Dr. Adams: A gyerekek konkrét problémákat jelenítenek meg, amelyek nem felelnek meg a szeretet, elfogadás, tisztelet, egyéni különbségek és személyes egyediség csillogó általánosságainak. Ezek túl nagy fogalmak. Olyanok mint az ezer-dolláros csekk – jól hangzik, csak épp a napi szükségleteinkhez haszontalan, nem tudunk vele egy csésze kávét venni, taxit fogni, vagy telefonálni. A hétköznapokban apróra van szükség. A gyereknevelésben pszichológiai váltópénzre van szükség, hasonlóra, mint, amit a gyermekterápiában használunk.
Dr. David: Könyörgöm, áruld el, mi az a "pszichológiai aprópénz"?
Dr. Adams: A hatékony és emberi bánásmód speciális technikái a mindennapos történesek során: a kisebb összezördülésektől az időszakos konfliktusokon át a hirtelen krízisekig.
Dr. David: Mondd el nekünk, te hogyan hasznosítod a terápiás szemléletedet szülőként?!
Dr. Adams: Könyv-hosszúságú lenne a lista... Attól tartok, azt hiszed, hogy minden választ ismerek. Nos, ez nem így van. De megtanultam emberségesebben reagálni a gyerekeim okozta nehézségekre. Empatikus vagyok velük, ahogy a gyermek-pácienseimmel is. Próbálom a helyükbe képzelni magam, hogy megértsem, hogyan érezhetnek. Megtanultam, hogyan fejezzem ki a haragomat sértések nélkül. Provokáció ellenére sem szólítom megalázó neveken a gyerekeimet. Nem vádolom a személyiségüket és nem támadom a személyiségvonásaikat. Ehelyett, ahogy a terápiában is, azt állítom, amit látok, amit érzek és amit szükséges megtenni.
Dr. David: Azt mondod, hogy te sose jössz ki a sodrodból a gyerekeiddel?
Dr. Adams: Ellenkezőleg! De már nem félek a dühömtől, mert tudom, hogyan fejezzem ki anélkül, hogy kárt okoznék. Autentikus és hiteles vagyok: a szavaim illeszkednek az érzelmeimhez, például nem mutatok szeretetet, amikor dühös vagyok. Azt is megtanultam, hogy a bölcsesség kezdete a csend és ez tekintélyt ad. Röviden tehát beszélj kevesebbet és hallgass többet. Amikor a dolgok rosszul mennek, nem papolok, hanem megoldások után nézek. Megtanultam a gyermekeim panaszaira nem viszont-szemrehányásokkal válaszolni. Gyakran alkalmazom az együttérző hümmögést és a rövid kommentárokat.
Dr. Chambers: Mint például?
Dr. Adams: „Oh látom, tehát ez történt. Tehát így érzel. Tehát ez a megfontolt álláspontod. Értékelem, hogy megosztottad velem a nézeteidet. Köszönöm, hogy a figyelmembe ajánlottad őket. Hagy írjam le a javaslataidat, hogy emlékezzek rá...” Szándékosan tartózkodom a zavaró kérdésektől és a hideg logikától, érzelmileg túlfűtött helyzetekben. Mióta a világ az észhez beszél, én a szívhez szólok.
Dr. Bruce: Ez csak sima józan paraszti ész.
Dr. Green: Nem, azt hiszem ez inkább szokatlan gondolkodásmód. Például a gyerekterápiában megtanultam, hogy néhány dicséret romboló lehet, tehát nem is használok ilyeneket, se a rendelőben, se otthon. Tartózkodom az olyan dicséretektől, ami lehetetlenséget vár el a gyerekeimtől: „mindig olyan csodálatos vagy, mindig olyan előzékeny vagy, az angyalom vagy....” A dicséreteim elismerőek:  leírják a gyerekem erőfeszítéseit és tetteit és azt, ahogy érzek irántuk. Ebben nincs értékelés, bírálás, összehasonlítás és leereszkedés.
Dr. Chambers: Elmagyaráznád ezt részletesebben?
Dr. Green: Örülök a kérésednek, mert ez lehetőséget ad, hogy kifejtsem a nézeteimet. Értékelem az érdeklődésedet. Látod Dr. Chambers, ezek az elismerő dicséretek.
Dr. Chambers: Hogyan dicsértél volna a gyerekterápiás képzettséged előtt?
Dr. Green: „Nagyszerű vagy! Mindig a segítségemre vagy! Csodálatos munkát végzel ebben a csoportban!" Észrevetted, hogy az elismerő dicséretek esetén a mondatokat azzal kezdtem, hogy „én”, míg a bíráló dicséretben azzal a névmással kezdtem, hogy „te”.
Dr. Chambers: Tudom ezeket, ilyen dicséretek nélkül is... 
Dr. Green: Ahogy a gyerekek is. Nem tagadom a gyerek nézőpontját, nem tagadom meg a lányom érzéseit, nem veszekszem a tapasztalataival, elismerem mindezt: az észleléseiket, érzéseiket és tapasztalataikat...
Dr. Ivy: Nekünk is segítségre van szükségünk, hogy megfeleljünk a szülői szerepnek, és fel kell ismernünk, hogy a gyermekeinknek adott válaszainknak következménye van, szülői reakcióink mindenképpen hatással vannak a viselkedésükre és személyiségükre.  Az elméleti tudásunkat kell szülői kompetenciákká és készségekké lefordítani. Ez az átalakulás nem automatikusan történik, de pszichoterapeutaként - úgy tűnik - azért helyzeti előnyünk van.
 
Tovább

Jobb szülő a gyermekterapeuta?!

empátiafordításkommunikációneveléspéldamutatásszülőség
Dargay András és fia a Terápia c. sorozatban
Jobban értik-e a szülői mesterséget akik hivatás-szerűen foglalkoznak a gyerekek érzelmi világával? Jobban bánnak-e a saját gyermekeikkel, mint mások, vagy épp rosszabbul? - E kérdést feszegeti nyolc angol/amerikai gyermekpszichológus Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvének amerikai kiadásában.

Haim Ginott könyve az egyik kedvencem, (ahogy itt már írtam róla) ezért megkértem az Angliában élő unokatesómat, hogy szerezze meg nekem az angol nyelvű kiadást, hogy így is fejlesszem a nyelvtudásom. Dávid megvette ajándékba és elhozta nekem, amiért nagyon hálás vagyok ezúton is. E kiadás mellékletében találtam egy beszélgetést, amelyben nyolc gyerekekkel foglalkozó terapeuta vitatja meg ezt a kérdést. A beszélgetőtársak neve szerintem fiktív, beazonosíthatatlanok, illetve az a benyomásom, hogy férfiak, /apák / bár ez sem derül ki nyilvánvalóan.

Mivel ez egy izgalmas kérdés és a beszélgetés érdekes, lefordítottam és két részletben itt közlöm. A fordítási megtorpanásaimból szintén Dáv segített ki, köszi itt is. Elöljáróban annyit, hogy nem jobb szülők másoknál a gyerekpszichológusok, de nem is rosszabbak, és nem ez a fő kérdés igazán...

Az eredeti cikk:
How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220


Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel?


Mint szülő és gyermekpszichológus, gyakran megkérdeznek, hogy a szakmai tapasztalataim segítséget jelentenek-e a saját gyerekeim nevelésében. Jobb szülők-e a gyermekterapeuták mint a pszichológiai képzettség nélküli szülők? Gyakran elhangzó kérdés és a válasz nem nyilvánvaló. Egy csoport pszichológus és gyerekterapeuta összeült, hogy megvitassa ezt a érzékeny témát.

Dr. Adams: A közvélemény szerint a mentálhigiénés szakemberek jobb szülők, hiszen ha ők nem tudják a tudásukat és tapasztalataikat hasznosítani a gyereknevelésben, akkor miben reménykedhetnek a laikus szülők?
Dr. Bruce: Másrészről ugyanez a társadalom viccelődik a zavarodott, furcsa pszichológus-gyerekeken...
Dr. Chambers: Kérdés, hogy a szakmai kompetencia lehet-e személyre szóló? A pszichológiai alapelveket és tudást le lehet fordítani gyereknevelési praktikákra?
Dr. David: Vannak kétségeim. Megértő és toleráns vagyok a gyermek-pácienseimmel, de könnyen elveszítem a türelmem a saját gyerekeimmel. Dühbe gurulok, kiabálok, veszekszem és sértegetek – mint egy szülő...
Dr. Field: Egy előadáson egyszer azt mondtad, hogy a szülő-gyermek kapcsolatot az általános szülői attitűd határozza meg, és nem a konkrét nevelési eszközök. Tudom, hogy neked csodálatos a hozzáállásod a gyermekeidhez. Tehát hogy van az, hogy hétköznapokban mégis megnehezíted az életüket?
Dr. David: Nem tudok objektív lenni a gyerekeimmel, spontán vagyok, nem használok semmilyen tudatos technikát.
Dr. Adams: Miért probléma olyan módszereket alkalmaznod a saját gyermekeiden, amelyek hasznosnak bizonyultak fiatal pácienseidnél?!
Dr. David: Ez így nagyon manipulatívnak és hiányosnak tűnik.. 
Dr. Green: A világ tele van zavarodott, érzelmileg sérült felnőttekkel, akik gyerekként a „spontán bánásmódban” részesültek. Ami a szülők szívén az a száján... és a szájuk gorombaságokat és sértéseket köptek.
Dr. David: Úgy érted a spontaneitás ellen vagy a gyerekeidnél?
Dr. Green: Nem teljesen. Az impulzív színjáték ellen vagyok inkább. Abban nincs semmi rossz, ha a szülők megvizsgálják a természetes reakcióikat a gyerekeik felé, és megtanulják elválasztani a búzát a pelyvától, vagyis, hogy mi segít, és mi árt.
Dr. David: Azt mondod, hogy a némely spontán reakciónk káros lehet a gyerekeinkre nézve? Igazad lehet. Még provokáció ellenére sem történhetne meg velem, hogy sértő neveken szólítsam fiatal pácienseimet, ellenben megteszem a saját fiammal.
Dr. Ivy: Én szintén. Amikor az egyik gyermek-páciensem véletlenül kiöntötte a piros festéket a rendelőben, én pontosan tudtam hogyan válaszoljak: „Oh, a festék kifolyt. Rongyra van szükségünk és itt egy kis víz, tessék...” Ez volt a spontán, automatikus megjegyzésem. Nem volt tervezett, se véletlen; a terápiás rutinom mondatta velem.
Dr. Bruce: Tegyük fel, hogy a fiad véletlenül kiönti a festéket a otthon szőnyegen – mit tennél?
Dr. Ivy: Ne is kérdezd! Persze, ez az aktuális hangulatomtól is függ, de hibáztatnám és megszégyeníteném: „Nézd mit tettél! Ügyetlen vagy! Hányszor megmondtam, hogy óvatos legyél!” Belátom, hogy milyen körültekintő vagyok a pácienseimmel és milyen romboló tudok néha lenni a fiammal... A pillanat hevében, nem alkalmazom a képzettségemet a saját fiammal.
Dr. Adams: Egy kiváló mester egyszer azt mondta: „Tanulj módszereket, majd felejtsd el őket!” Ez minden kiváló technikára igaz és ránk is vonatkozik.
Dr. Bruce: Ahogy a sebész nem operálhatja a családtagjait, úgy a pszichiáter sem lehet a saját gyerekei terapeutája. Nem veszélyes, ha a saját gyereked terapeutájává válsz, nem a szülőjévé?
Dr. Adams: Nem teljesen ugyanaz. A gyermek pácienseimmel a legjobb tudásom szerint dolgozom, vagyis teljes időben értelmezem a tudattalan folyamatokat. Amikor a saját gyerekeimmel vagyok, akkor nem értelmezek és diagnosztizálok, játszva a pszichológust. De az érzékeny, könyörületes, és emberi hozzáállásom nem különbözik otthon és a rendelőben.
Dr. Field: Én szintén találtam megfeleléseket az orvosi és pszichiátriai tanulmányaimból a saját életemre. Amikor a fiam eltörte a karját, nem ájultam el a látványtól, hogy a csont átdöfte a bőrét. Elsősegélyben részesítettem fizikailag és érzelmileg is, miáltal ő könnyebben küzdhetett meg a saját fájdalmával és rémületével és az én érzéseimmel nem kellett törődnie.


.../az első rész vége/... 

Mit gondoltok?! 
Tovább

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

empátiafigyelemgyerekségidézet
*Harmadikos alsós voltam, amikor végre, kilenc év egykeség után testvérem született. Akkoriban került a kezembe Szabó Lőrinc "Lóci" verseinek gyerekeknek szóló  gyűjteménye, amelyek közül a Lóci órás lesz nagyon megérintett, talán a kisöcsém, talán magam miatt, és szinte erőlködés nélkül tanultam meg kívülről. Több szavalóversenyre is "vittem magammal", néhol még elsők is lettünk Lócival...! A gyermekkori memoriterek közül talán ez az egyetlen, amire ma is emlékszem, és így utólag azt is gondolom, hogy Szabó Lőrinc érzékeny empátiája és embersége egy mérföldkő volt a gyermekpszichológussá válásom útján. *



Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.



Tovább

A gyermeknevelés művészet! - szerinted is?

DrótempátiagyerekségidézetKönyvismertetőönismeret

„A gyermeknevelés kreatív vállalkozás, inkább művészet, semmint tudomány.”

(Bruno Bettelheim)

Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyve közel 400 oldalas, apró betűkkel, illusztrációk nélkül teleírt mű. Rendhagyó módon, a három részre tagolt teljes könyvből csak az elsőt fogom ismertetni, azt is főleg az impresszióim alapján.



Bettelheim sűrű és súlyos mondanivalójú, el-elgondolkodtató műve nehezen olvasható, nem illeszthető a polcról-lekapom-valami-gyors-segítségért típusú gyakorlatias kézikönyvek sorába. Olvasás, bölcsészet és gondolkodás iránt elkötelezett, nyitott, fejlődni vágyó és önvizsgálatra kész anyáknak és apáknak ajánlom, valamint gyerekekkel és szülőkkel foglalkozó szakembereknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak.



Míg erre a cikkre készültem, (Richard Pollack alapos biográfiájából) derült ki számomra, hogy Bettelheim – a bécsi fakereskedők gyermeke, aki a koncentrációs táborból megmenekülve Amerikában telepedett le – voltaképpen egy tehetséges csaló volt, aki máshonnan és másoktól szerzett korábbi tapasztalatait és információit sajátjaként és igen meggyőzően adta elő, vagyis csaknem a semmiből lett pszichológus, tanár, pszichoanalitikus és egy sérült gyerekeket nevelő intézmény igazgatója. A visszaemlékezések alapján ráadásul a „mester”, aki a megértést szorgalmazta és elutasított minden erőszakot a gyerekekkel szemben, a színfalak mögött egy tekintélyelvű, dührohamokra hajlamos lelkileg sérült ember volt.



Mindez azonban nem von le abból, hogy az itt tárgyalt műve, az Elég jó szülő, amit munkássága végén, utolsó könyveként, 1987-ben írt, fontos alapmű. Az alcím igen szabatos és nagyvonalú: „Könyv a gyermeknevelésről”. Az első rész címe: Szülő és gyermek, a második rész az „Én kialakításáról” ezen belül főleg a játék fontosságáról szól, majd a harmadik rész a „Család, gyermek, közösség” címet viseli, és többek közt a Mikulás és Jézuska jelenségek, „mágikus napok” is szóba kerülnek itt.



Bettelheim szerint a gyermeknevelés akkor tekinthető sikeresnek, ha a felnőtt visszamenőleg jónak tartja a neveltetését, nagyjából elégedett önmagával, képes megbirkózni az élet adta komoly akadályokkal és nehézségekkel, bízik önmagában és körülményeitől függetlenül gazdag és tartalmas a lelki élete.



„A szülőnek le kell küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét, amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve képes természeti adottságaival összhangban.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim – ahogy Winnicott is – a tökéletességre törekvés helyett az „elég-jót” állítja mércéül, amelyben a tévedésnek, hibának, „optimális frusztrációnak” is helye van. A szerző azt képviseli, hogy a gyermek nem a szülő tárgya, birtoka, amit/akit kedve és elképzelése szerint formálhat, hanem egyedi lény, akit a szülő abban segít, hogy önmagává válhasson. Ehhez fontosnak tarja, hogy a szülő kellő önbizalommal rendelkezzen, és a saját fejével (és szívével) gondolkozzon, többek közt, mert a szülő önmagába vetett bizalma alapozza meg a gyermek önbizalmát is. A szülői önbizalom a gyerek felé irányuló bizalmat is jelenti, hogy higgyünk benne, hogy megállja a helyét az életben.



Ha ezt az első 150 oldalt egy szóval kellene összefoglalnom, akkor az az empátia, holott ez a fogalom viszonylag ritkán szerepel a könyvben, miközben végig erről szól, különféle megközelítésből.



„Egy szülő legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát, hogyan látja a helyzetet a gyermeke.” (Bruno Bettelheim)

Bettelheim következetesen, több helyen kiáll amellett, hogy különösen sokat segít, sokat jelent a gyereknevelésben, ha a szülő minél gyakrabban felidézi a saját gyerekkorát, a saját gyermeki élményeit, érzéseit. Elgondolása szerint a szülő tudattalan, elfojtott, elfeledett gyermeki emlékei erősen befolyásolják a baba, majd gyermek iránti viszonyulást. Akár egy klasszikusnak tekinthető fegyelmezési-korlátozási helyzetben, akár a rossz álmok vagy a gyakran kért mesék esetében fontos segítő út a saját hasonló témájú emlékeinket felidézni és megérteni. Segíthet azt végig gondolni – tanácsolja Bettelheim – hogy mi lehet az a helyzet (most vagy régen) amikor mi hasonló viselkedésre ragadtattuk (volna) magunkat? Egyszerűbben: Én milyen helyzetben viselkednék így?



„Ha vissza tudjuk idézni saját hasonló gyermekkori tapasztalatainkat, akkor valószínűleg a haragunk is megszűnik” (Bruno Bettelheim)

A gyerekek szempontja a cselekvési indítékaik szükségszerűen mások, mint a felnőtteké, de a felnőttnek van módja megvizsgálni, megérteni a gyerek indítékait, vágyait és figyelembe venni, hogy a gyerek eredendően helyesnek ítéli, amit tesz, vagy tenni akar. Vagyis a megértés idejére át kell lépni a gyerek vonatkoztatási rendszerébe a sajátunkból.



„Legokosabb, ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy a gyermek, bármit csinál, mindig azt hiszi – jóllehet, olykor nagyot téved – hogy amit csinál, vagy tervez, az a legjobb megoldás.” (Bruno Bettelheim)


Az indítékok megértésén és elfogadása mellett a szülő nyugalma, és kiegyensúlyozottsága a gyermek biztonságérzetének másik forrása. Egyik példájában Anna Freud megfigyeléseire hivatkozik, aki a londoni bombázások idején arra lett figyelmes, hogy bizonyos gyerekek kifejezetten zavartak és nyugtalanok lettek más gyerekekre viszont nem volt ilyen hatása a hadiállapotoknak. Min múlott ez a különbség? Az anyák viselkedéséből, illetve pszichés terhelhetőségéből adódott az eltérés: hisztéria és látható szorongás helyett, egyes anyák a békeidőszakban jellemző napirendet és szokásokat tartották, adott esetben nem mentek le az óvóhelyre sem, nem hozták szóba a szükségállapotot. Ezzel mintegy átszűrték magukon a feszültséget és nem adták tovább a gyerekeknek.



„A gyerek számára semmi sem fontosabb, mint az, hogyan él meg a szülő bizonyos eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezi a világot önmaga számára.” (Bruno Bettelheim)



Manapság önismeretnek hívjuk, amit Bettelheim érzékenyen újra és újra körüljár és olyan zugokat világít meg, ahol eddig talán nem is kerestünk semmit.





„Ha igyekszünk megérteni, milyen szerepet játszottak a hasonló események saját fejlődésünkben, az mindig kedvező változásokat idéz elő, mert ettől kezdve tisztábban látjuk magunkat. … E tisztánlátás segítségével együttérzünk a gyermekkel minden érzelmileg jelentős helyzetben; ez szinte mindig elmélyíti a kapcsolatunkat és örömtelibbé teszi azt mindkettőnk számára.” (Bruno Bettelheim)
Tovább

Az idegpályák nevelése: empátia és következetesség

empátiafigyelemKönyvismertetőönismeretpozitív-fegyelmezéstanítás
Az amerikai orvos-pszichológus szerzőpáros könyvét egy kolléganőm ajánlotta, korábban nem is ismertem, a frissített Gyereknevelési Könyvek Listájában már szerepel.
Drámamentes fegyelmezés – így szól a cím és a fülszövegből kiderül, hogy a dráma, itt amolyan otthoni cirkusz, zajos családi jelenet, amikor kiabálás, esetleg dobálózás, ajtócsapkodás is előfordul. Ennek mellőzését, megelőzését ígérik a szerzők, és felidézik, hogy a fegyelmezés szó a legrégebbi jelentése alapján azt jelenti, hogy „tanítani” és legkevésbé sem azonos a büntetéssel.
A fegyelmezés, vagyis tanítás lényege, hogy olyan készségek elsajátításában segítsük a gyermekeket, amelyekkel hosszú távon képesek lesznek az önkontrollra, és rugalmasan tudják kezelni a kihívást vagy frusztrációt jelentő helyzeteket. Ezt ők integrált fegyelmezési szemléletnek nevezik.

Az első fejezetben kifejtett fegyelmezés-elméleti részben érvelnek az elfenekelés és a kizárás (elküldés) büntető módszerek ellen és javasolják a „miért-mit-hogyan kérdések” átgondolását, vagyis, hogy miért viselkedik vajon így a gyerek?, mit szeretnék most megtanítani neki?, hogyan tudom ezt legjobban megtanítani neki most? A fegyelmezési filozófiánk átgondolására is bátorítanak egy nyolctételes kérdéssor alapján.

A szerzők orvosi érdeklődésének megfelelően a fegyelmezés máshol is olvasható – amúgy üdvözlendő – érzékenyebb, figyelmesebb megközelítésén túl a gyereknevelési módszerek, fegyelmezési eszközök agyra, agyfejlődésre gyakorolt hatásával érvelnek, miszerint a megfelelő, szeretetteljes tanítás/fegyelmezés olyan jó, hasznos, új idegpálya kapcsolatokat épít ki az agyban, amelyet a gyerek hosszútávon és más helyzeteben is használni tud.

Az agyról szóló második fejezetből kiderül, hogy a racionálisabb, döntésekért, önkontrollért, empátiáért felelős felsőbb agyterület a húszas éveinkig fejlődik, gyermekkorban kifejezetten éretlen. A gyerekek főleg az alsóbb, primitívebb, érzelemvezérelt – harcolj vagy menekülj – agyterületeiket használják. A szerzők – kísérletekre és kutatási eredményekre hivatkozva – azt állítják, hogy egy feldúlt lelkiállapotú gyerekkel nyugodtan, kedvesen, szeretetteljesen és világos határokat kijelölve beszélünk, akkor ezzel az „okosabb” felsőbb agyterületekre hatunk miáltal az egyfelől fejlődik másfelől idegi kapcsolat alakul ki a két agyterület közt, ami az önkontroll alapja lesz a későbbiekben. Ekképpen ez a drámamentes, integrált fegyelmezési módszer egyúttal az elmét is fejleszti.
A materiálisabb, racionálisabb szemléletű szülőknek, például az apáknak, ez valós és nyomós érv lehet, hogy elgondolkozzanak saját nevelési beállítottságukon, és annak a gyerekekre való hatásán.

A szerzők a fegyelmezés két lépését ajánlják: kapcsolódás és átformálás. E két fogalmat bontják ki a könyv központi részében, (a 3. fejezettől a 6. fejezetig), elméleti és gyakorlati oldalról is megközelítve.
A „kapcsolódás” azt jelenti, hogy világosan kinyilvánítjuk a köztünk lévő mély kapcsolatot azzal, hogy figyelünk rá, meghallgatjuk, közöljük, hogy az ő oldalán állunk, ha nem tetszik a viselkedése, akkor is. Ennek eszközei a megnyugtatás, megerősítés (ráhangolódás az érzéseire), figyelmes hallgatás, és a hallottak visszatükrözése.
Az „átformálás” azt jelenti, hogy miután a gyermekhez kapcsolódva, együttérzésünkről és szeretetünkről biztosítottuk, felmérjük, hogy a gyermek készen áll, hogy figyeljen és tanuljon, és mi magunk is nyugodtak és összeszedettek vagyunk. Ezután a megbízható, következetes és szükséges mértékben rugalmas életfilozófiánk szerint tisztázzuk újra és újra, hogy mit várunk el és mire számíthatnak.

Mindezt igen részletesen és számtalan példával megvilágítva fejtik ki a szerzők. Szerintük a fegyelmezés voltaképp készségfejlesztés, és ha a fenti módon járunk el, akkor a gyermek mind a saját mind a mások érzelmi állapotaira reflektív lesz

Merrillee Liddiard illusztrációja az agyról a 63.oldalon
Személyes véleményem szerint Daniel Siegel és Tina Payne Bryson könyve kifejezetten túlírt, tele didaktikus önismétléssel, bonyolultnak ható jelenségekkel. A fogalmazás döcögős, maníros; én a tréfásnak szánt részeken sem tudtam mosolyogni. Már az alcím is sokat elárul: „A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása.”
A 300 oldalas mű legpraktikusabb része az a két függelék, amelyben vázlatosan, majd tömören összefoglalva újra elismétlik amit a korábbi 270 oldalon már leírtak. A szemléltető, képregényszerű rajzok „e helyett, ezt” szerkezete nagyon hasonló a Faber-Mazlish könyvek illusztrációihoz, illetve Merrilee Liddiard egyéb grafikái nagyon szellemesek és emelik a könyv értékét.

Mindazonáltal szemléletében ez egy jó könyv, hisz amellett érvel, hogy a fegyelmezésnek a gyermeket segíteni kell és nem rossz érzéseket, dühöt okozni. A szerzők fontosabbnak tartják a hosszú távú hatást, a hirtelen megoldásoknál és a gyermek érzéseire és az erre való mélyebb, alaposabb figyelemre fókuszál. Thomas Gordon, Haim Ginott, Faber-Mazlish, Gary Chapman hasonló gondolatokat írt le más, talán egyszerűbb fogalomhasználattal és hangsúlyozással. Az agyra, a „fejlődő gyermeki elmére” való tudományosan alátámasztott és közérthetően megfogalmazott hivatkozás emeli ki a szerzőpáros könyvét a többi közül, amit köszönünk szépen.


Tovább

Mi-volt-ma?

empátianapló-írásóvodásokönismeretpraktikák
A napi ritmusok, ismétlődések fontos biztonságteremtő elemek a kisgyermekek (és a nagyobbak) életében. A család hétköznapjaiba szinte végtelen számú kis ismétlődő szokást beszúrhatunk, például minden reggel elénekelni vagy elmondókázni egy napindító dalocskát, vagy valamilyen egyszerűbb mesébe szőni fogmosást, vagy hajmosást. 

Este mi a „Mi-volt-ma?” elmesélésével zárjuk a napot, mindennap, kb. mióta a lányom beszélni tud. A napi eseményekre koncentrálunk még, (kevésbé az érzésekre) és azon belül is az ismétlődésekre, és a különleges eseményekre, ha volt olyan.

Ez egy alap, amire később ráfűzhető a naplóírás szokása, de segít a napok elválasztásában és lezárásában, vagyis maga ez a szokás is egy rítus. Egy jó ideig az anya/szülő mondja mi volt a gyerekkel, még akkor is, amikor a gyerek ezt már el tudja mondani. (Az én lányom egy külön töltött nap végén elhadarja mi volt, majd várja, hogy én elmeséljem neki.)
Ez még inkább a konkrétumok, a külső események világa, - kevésbé az érzelmeké - de a főszereplő ezekben az elmesélt történetekben a gyerek, az ő szempontjából hangzanak el a napi események, jelezve ezzel is az ő fontosságát, létjogosultságát, értékességét. Nekünk szülőknek is érdekes tapasztalat gondolatban utólag bemenni a gyerekkel az óvodába vele játszani, tízóraizni, ebédelni, csendespihenőzni, az udvarra menni, uzsonnázni, majd valamikor este találkozni önmagunkkal, amikor hazaértünk a munkából. A gyerek látószögének ez a rendszeres felvételétele a mi empátiánkat is fejleszti, saját egocentrikus világunkat tágítja.

A mese utáni, lámpaoltás utáni intim légkör azt a bizalmat is sokszor megteremti, amikor a gyerek elmesél olyan epizódokat az óvodai, iskolai életéből, amit napközben magában tartott, kérdésre és kérdés nélkül se mondta.
A jótékony figyelem egy érzékeny megvalósulása ez a helyzet, amikor szinte nulla a külső (zavaró) inger, félhomály van, és a szülő a gyerek napját meséli el, az ő perspektíváját veszi fel, kihagyva saját útjait, nehézségeit. Erre rezonál a gyerek, amikor megnyílik ilyenkor, és magától, önként elmesél valamit.

A kiskamasz vagy kamaszkor beköszöntével már feltehetőleg önmagával igényi a gyerek ezt az intim légkört, napját, titkait önmagával osztja meg elsőként, 13-14 évesen már a naplóírása is bátoríthatjuk, fontos személyiségfejlesztő eszközt adva a kezébe. A napi eseményekre, önmagára, az érzésekre való tudatosabb reflexiót és az erre való igényt alapozzunk meg, ha már kiskorban esténként elmeséljük „közösen”, hogy mi történt aznap a gyerekkel, vagyis „mivoltmázunk” - ahogy mifelénk mondják.


Tovább

A megértés fékjei avagy miért fontosak az érzelmek?

bárcsakmódszerempátiaérzelmekGordonkapcsolat
Az érzelmeink befolyásolják tetteinket, kinek jobban, kinek kevésbé.
A gyerekeknek nagyon.

A gyerekek érzelmi lények, náluk előbb van az érzelem és aztán a viselkedés. Ez az a működés, ami elsősorban megkülönbözteti a gyerekeket a felnőttektől. Az érése, növekedése során tanulja meg az érzelmeit szabályozni, tetteit kivonni az érzelmek fennhatósága alól, amennyire lehet.

Ez felnőttként sem könnyű, hányszor teszünk indulatos mozdulatot, hányszor beszélünk idegesen a szeretteinkkel, hányszor ragad el a mérgünk...

Hogyan érthetjük meg mit érez a gyerek?

Ez egyfajta kódolási munka. Fordítás. Kis odafigyeléssel nem olyan nehéz meglátni mit üzen a testbeszéde, a hangsúlya, az arca, a beszédének a ritmusa...

Amikor a gyerek érzelmeit felismerjük, és kimondjuk, megnevezzük, ezzel több fontos dolgot érünk el. Megnevezünk valami nem-megfoghatót, ami mégis jelen van. Legitimáljuk. Az érzelmet és ezzel a gyereket is. Így érzel, és én látlak és elfogadlak az érzelmeiddel együtt. A szeretetünket fejezzük ezzel ki felé; az elfogadás kifejezése a gyerekek elsődleges szeretetnyelve.

A mindennapokban számtalan olyan verbális falba, kommunikációs sorompóba ütközünk, amelyekkel semmibe vesszük az érzelmeket. Szülőként is gyakran csináljuk, észre sem vesszük, ártalmait nem ismerjük. Egyszerű példa a „Ne bőgj már!” vagy a „Ezért a hülyeséségért bőgsz?” Ezek pont azok a kerülendő megszólalások, amik elmagányosítják a gyereket, jelentéktelenné minősítik. A szülőt zavarja a sírás, lekicsinyli a sírás okát, bagatellizálja a gyerek problémáját, és/vagy simán megtiltja, leállítja.

Thomas Gordon a nagy kommunikációs mester egy csokorra való ilyen „verbális sorompót” összegyűjtött, amelyek közös tulajdonsága, hogy megakasztják a párbeszéd érzelmi fonalát, és vakvágányra terelik, kisiklatják. Sőt némelyik kifejezetten ártalmas is. Mind használjuk ezeket, gyakrabban vagy ritkábban, főleg mert velünk is használták, akár máig is halljuk.

Melyek ezek a verbális sorompók?
A kiindulási helyzetben a gyereknek van valami baja, problémája, érzelmi egyensúlya kibillent. Például a sírva jön mellettünk, mert maradni szeretett volna még a játszótéren.

Utasítás, parancsolás: Hagyd abba a bőgést!

Fenyegetés, figyelmeztetés: Ha nem hagyod abba, itt hagylak! / Fejezd be, különben nem kapsz édességet!

Prédikálás: Látod, látod, jobb lett volna el sem jönni, akkor most nem bőgnél így... csupa kosz vagy, és most még ez a takony is...

Tanács, megoldási javaslatok: Inkább nézelődj, nézd a néniket, a kutyákat, a fákat...!

Kioktatás, logikai érvelés: Én szóltam, hogy haza kell érnünk időre. Ha nem érünk haza, nem leszek kész estére a vacsorával.

Ítélkezés, hibáztatás, kritizálás: Ha ebédnél nem húzod az időt, többet maradhatunk volna.

Kifigurázás, gúny: Úgy bőgsz, mint egy csecsemő, oáááááá, oááááááá.....

Értelmezés, diagnosztizálás: Pont úgy bőgsz, mint a testvéred, ez valami családi vonás lehet nálatok...

Bagatellizálás: Nna, emiatt ne bőgj már, katonadolog, semmiség...

Kérdezősködés: Mi bajod van még mindig? Fáj valamid? Szorít a cipőd? Szomjas vagy?

Dicséret, egyetértés: Milyen szépen jössz mellettem...

Elterelés, humorizálás: Nézd mennyi kutya van ott, számoljuk meg hány lábuk van!?


Az ilyen reakciók semmibe veszik a gyerek érzéseit, amiből a gyerek azt tanulja meg, hogy az érzések nem számítanak, illetve az ő érzései nem számítanak, nem fontos. Ez hosszú távon nagyon káros tapasztalat. A szülőt frusztrálhatja, hogy sír a gyereke, de attől szülő, hogy uralkodjon ezen és a gyerek valós fájdalmát, hogy nem maradhatott annyit a játszótéren, amennyit szeretettett volna, átérezze és elfogadja.

Mit mondhat a szülő:

Empatikus reakció: Látom szomorú vagy, hogy el kellett jönnünk. El vagy nagyon keseredve. Szerettél volna még játszani... Mivel játszottál volna...?

Ahogy a „Bárcsak módszer” esetében, itt is elképzelhetjük együtt, amit szeretne a gyerek. A gyerek a szülő mellett érzi biztonságban magát fizikailag. Ha a vágyaiban a szülő osztozni képes, akkor lelkileg is nagy biztonságban, otthon lesz veled, bárhol vagytok.

Tovább

Kötődő nevelés? Igen!

empátiaérzelmekkötődésnevelés
Úttörő cikk ez a mostani, hiszen, bár érdeklődésünk középpontjában a már beszélni tudó gyerekek és szüleik állnak, a kisbaba időszak nem megkerülhető. 

Nemrég egy beszámoló kapcsán kezembe került egy családterápiás szakkönyv, amelyben felkeltette a figyelmem, hogy a szerző kiemelte, hogy milyen nehéz a családi mintákat megváltoztatni, milyen erősen orientál mindaz, ahogy a mi szüleink csinálták, ahogy minket neveltek. Elköteleződünk, vagy elhatárolódunk, vagy szelektálunk – ez tetszik, ez nem... Van, aki gondolkodás nélkül követi a mintát, vagy aki kritizálja magában, de nem tud, nem mer változtatni, van, aki megpróbálja és új módikat, új szemléletet, új viszonyulásokat próbál ki, vállalva a konfrontációkat akár. A szakkönyv szerzője, John Byng-Hall, angol családterapeuta szerint az igazi változtatás nagyon nehéz, különösen egy érzelmileg telített helyzetben, amikor a tudatosságot elfedi az indulat, és azt cselekedjük, mondjuk ami a vérünkben van, és „mintha az anyámat hallanám”... Nehéz út ez. Ám nem reménytelen.

Az utóbbi időben – évtizedekben – egyre többet tudunk a magzatok és kisbabák kompetenciáiról, és igényeiről, a szülés-születés minőségének fontosságáról, a babák érzelmi fejlődését legjobban elősegítő szülői viselkedésről. Mindez egyre inkább szembehelyezkedik az előző szülő-generációk szokásrendjével, azzal ahogy a kisbabák igényeire, jelzéseire mennyire voltak tekintettel. A kötődő nevelés spektrumának ellenkező pontja az elkülönítő nevelés.

A kötődő nevelés kifejezés egy szemléletet takar, amelyben a szülők hangsúlyozott(abb)an tekintetbe veszik a babáik igényeit, akár, főleg kezdetben a saját igényeiket fokozott(abb) háttérbe szorításával.
A cél, ami miatt ez megéri, hogy a kötődés biztonságban a babák kiegyensúlyozottabban fejlődnek, feltöltött bizalom tankokkal indulnak az útjukon. A fokozott figyelem légkörében a babák is figyelmes és érzékeny kisgyermekké cseperednek.

Hogyan lehetnék a lehető legjobb mamája a babámnak? Mit tehetnék, hogy a lehető legjobban érezze magát?

Ezekre adhat választ a kötődő nevelés.

Miből áll ez a szemlélet?

☀ A várandósság és születés időszaka már lehet a felkészülés ideje, amikor elkötelezett szeretetkapcsolatban várják a szülők a kisbabát és lehetővé teszik, hogy a saját ritmusában, beavatkozások nélkül születhessen meg, és együtt maradhassunk miután kibújt.

☀ A baba szophasson a saját igényei szerint és lehetőleg addig amíg ő maga elválasztja magát az anyamellről.

☀ A baba legyen minél többet a mama közelében, érezhesse, láthassa őt, legyenek szoros fizikai, testi kapcsolatban. Használjunk hordozókat, kendőt, mei-tait, vagy csatos hordozót, a baba életkorának és a szülők preferenciának megfelelően.

☀ A baba jelez a sírásával, kommunikál. Mindig reagáljunk rá, ha sír (gőgicsél, nyöszörög) a csecsemő. Mindig. Az induló tapasztalata lesz ez, hogy számíthat-e a szüleire, hogy ő számít-e, hogy hallható, látható-e, érthető-e...

☀ Aludjunk minél közelebb a babához, egy ágyban, vagy egymás melletti ágyban, vagy legalább egy szobában. Az újszülött korábban még egy testben volt az édesanyjával. Nem várható el tőle, hogy biztonságban érezze magát egy külön szobában egyedül.


Mindezek a témák, javaslatok sok kérdést felvethetnek, sokfelé sok mindent olvashattok. Ha van kérdés, hozzászólás – írjatok.

Mindez nem kötelező. Van választási lehetőség, sőt a kötődést elősegítő nevelés összetevőit, elemeit, mélységét, határait összeválogathatod, saját határaid és igényeid alapján, szem előtt tartva a babád igényeit.

Lehet bátorságod választani, újat kipróbálni.

Ezek az irodalmak és közösségek segíthetnek, hogy tájékozódj:

Dr. Büky Andrea: Ölelj át; a kötődő nevelésről mindenkinek
Dr. William Sears: Éjszakai gondoskodás
Jan Lieloff: Az elveszett boldogság nyomában

Közösségek:



Tovább

Érzelmek és alapérzelmek

családempátiaérzelmekfigyelemjátékóvodásoktanítás
Öröm
Félelem, düh, szomorúság, öröm, meglepődés, undor/elutasítás - ez az evolúciós eredetű hat alapérzelem, aminek a kifejezése minden kultúrában és rasszban megegyezik és a tapasztalataim szerint ezeket már az óvodások is ismerik és felismerik. (Az undor némileg kakukktojás, hisz ezt a köznapi nyelvben ritkán használjuk; eredeti jelentősége a túlélés, a rossz, a mérgező jelzésével és visszautasításával. Undor jellegű arckifejezés köznapi címkézése a „nem tetszik”, „nem ízlik”, „nem kell”, amit szintén nagyon tudnak a gyerekek.) 





Szomorúság
Az érzelmi tanulás-tanítás egyik alappillére, amikor felismerjük, hogy a gyermekünk valamilyen érzelmi állapotban van és ezt meg is nevezzük neki. Látom, mérges vagy; látom, szomorú vagy; látom megijedtél... Az alapérzelmekről azért is jó tudni, mert gyakori és fontos érzelmek már gyermekkorban is, sokszor visszautalhatunk rá, sok érzelem ennek a hatnak a rokona, árnyalata. Például az örömnek a vidámság, derű, jókedv, boldogság; a szomorúságnak a csalódottság, a félelemnek a szorongás és feszültség...stb.

A hétköznapok és szabadnapok eseményei érzelmek láncolata a gyermek és a felnőtt életében is. Természetes érési folyamatok határozzák meg, hogy a gyermek még „rabja” az érzelmeinek, az érzelmi szabályozás, a késleltetés képessége, az önuralom, az érzelmi tudatosság kialakulása lassú folyamat.

Meglepődés
Csecsemőkortól kezdve, ahogy az anya visszajelzi, lereagálja a baba jelzéseit, úgy épül fel ezen a kommunikációs rendszeren keresztül a tudásunk arról, hogy a jelzéseinknek jelentése van a másik számára. A beszéd kialakulása előtti időszakban a gügyögés, sírás, rúgkapálás, mosolygás, nyúlás, mutatás mozgósítja a környezetet, a kezdetben öntudatlan akciónak eredménye lesz, valami változik: a baba enni kap, játékot kap, puszit kap, betakarják, vagy ki, felemelik, kicserélik a pelusát. A mamák automatikusan szavakkal kísérik saját válaszreakcióikat, és a babák akcióit érzelmekre, állapotokra, szándékokra fordítják le.
Így kezdődik az érzelmek tanulása, és szabályozása. Az anyai empátiás ösztön és a babák nonverbális kommunikációs sajátossága megsegíti az anyákat. A beszéd kialakulásával bonyolódik a helyzet, mert a szavak és érzelmek táguló birodalmában könnyen el lehet tévedni: egymást félreérteni, az érzelmeket bagatellizálni, a saját érzelmeiknek áldozatául esni.

Düh
Sok szakkönyv és cikk azért emlegeti sokat az önismeret és ön-fejlődés témakörét a gyereknevelés kapcsán (is), mert a folyamat szükségszerű része hogy a felnőttek és a gyerekek érzelmi rendszerét külön tudjuk választani és tudjuk mi mit érzünk és mit érez a gyerek és újra és újra el tudjuk dönteni, hogy épp melyik a fontosabb. A felnőtt személyiségfejlődés egyik állomása, amikor az érzelmek fontosságát elismerjük, és elkezdjük magunkat monitorozni: mit érzek, miért érzem?
A teoretikusok érzelmeknek négy összetevőjét különböztetik meg: a fizikai, fiziológiai változásokat (pl szapora szívverés), a kognitív kiértékelést (ez egy ijesztő helyzet), az arckifejezést (nagyra tágult szemek) és a megnevezést (félelem, rémület). Ebből áll össze az érzelem. A gyerek csak a fizikai-idegrendszeri változásokat érzékeli és nem tudja, hogy mitől van.

Félelem
A felnőttől elvárható, hogy tudja mit érez. A gyerektől nem várható el. A szülő dolga felismerni a csalódottság, félelem, nyugtalanság, feszültség viselkedéses jeleit a gyermeknél, és kisegíteni őt a kognitív kiértékeléssel és megnevezéssel.

Az arckifejezések felismerését is lehet gyakorolni: olyat játszani, hogy különböző érzelmeket megjelenítünk az arcunkon, vagy megkérjük a gyereket tükör előtt, vagy le is lehet fényképezni. Nagyon jó móka! Ha a jól sikerült képeket kinyomtatjuk és módunkban áll laminálni, akkor házi készítésű kártyákat gyárthatunk, amin a gyerek mutatja be mondjuk a hat alapérzelmet, vagy akár többet is.

Na, kipróbáljátok?!



Tovább

Mi fán terem az empátia?!

empátiaKönyvismertetőneveléspéldamutatásSzeminárium


„Empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani, a másik ember fülével, és érezni a másik szíve szerint” 
                                                                   /Ismeretlen/



  



Egyszer, pár éve,amikor a gyermekkori személyiségzavarokról tanultam, akkor a tanárom, aki maga is anya és klinikai pszichológus azt mondta, hogy az anyai empátia az, ami megóvja a gyermeket, hogy pszichés beteg legyen. Akkor érteni véltem ezt a választ, hisz olyan evidensnek tűnt ez a fogalom.



Most, miután jó-ideje tervezem már, hogy az empátiáról írjak itt a Szalonban, ezért hetek óta Buda Béla nagy, alapos tanulmányát, Az empátia – a beleélés lélektana című könyvét olvasom, forgatom inspirációként – rájöttem, hogy az empátiáról írni olyan nehéz, mint amilyen fontos ez a fogalom. Buda 370 oldalban foglalta össze, a lehető legrészletesebben körüljárva a témát, a fogalom kialakulásától és fejlődésétől kezdve a kommunikációs alapjain át, a személyiségben, személyiségfejlődésben és különböző emberi kapcsolatokban elfoglalt szerepén keresztül, a különböző segítő szakmákban és a vezetésben betöltött jelentőségén át, a pszichoterápiákkal és művészetekkel való kapcsolatáig.



Mit nevezünk empátiának?



Eredeti, ókori görög jelentése, mint en/em-pátia/pátosz, felfokozott, erős szenvedélyt, szenvedést jelent, majd évszázadokkal később már a XIX. században már a „beleérzés” szinonimájaként használták különböző európai szerzők.



Buda Béla ezt a definíciót írja: „Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleérzésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki,és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei.”



Más szavakkal, még mindig Budát idézve: az empatizáló ember bevonja magába a másikat, ehhez a ráhangolódás, rezonancia, együtt-rezgés eszközeit használja. A beleélés akkor lesz valódi empátia, ha a másikból megértett élményt tudatosan feldolgozzuk, és a másik emberből megértett összefüggéseket önmagunk számára megnevezzük és értelmezzük.



Vagyis egy másikra nyitott és fogékony viszonyulás ez, amikor a másik érzelmi állapotát szeretnénk átélve megérteni.



Miért fontos ez nekünk?! Olyan egyértelmű, nem?



Az anya-gyerek kapcsolat egy különlegesen fontos terepe az empátiának.

A gyerekek működése – akár csecsemőről, tipegőről, kisgyermekről, vagy óvodásokról, kisiskolásokról beszélünk – más, mint a felnőtteké, az ő viselkedésüket, érzelmi állapotaikat – különböző mértékben – a szükségleteik határozzák meg. Megértésükhöz a logikai, racionális út, sokszor elégtelen, működésképtelen. Muszáj jobban vagy kevésbé az empátiás képességünket bevetni, hogy gyermekünk furcsa viselkedését megértsük, arra lehetőleg adekvátan reagáljunk.



Ez a ráhangolódásra, megértésre törekvés sok „agyból” vagy „izomból” való megoldást – sírással, konfliktussal , daccal, dühvel terhelődő helyzetet – helyettesíthet, kiválthat, mert feleslegessé válik a „harc”, ha megértjük, hogy a gyerek nem „direkt rossz”, nem „süket”, nem „gonosz”, csak még annyira benne van a játékában, még annyira nehéz váltani, vagy hiába történik meg valami mindennap, - „igazán megszokhatná már!” - neki az a helyzet újra és újra nehéz...

Ugyanaz a szituáció egész mást jelent a gyereknek és mást a felnőttnek/szülőnek. A szülő lehetősége (és dolga) , hogy a gyermek perspektíváját felvegye, empátiáját működtesse.

Empatikus hozzáállással a gyermek nevelése sokkal könnyebbé válik, mert a gyerek a megértettség biztonságában együttműködő(bb) lesz.



A gyerekek nagyon érzékenyek a nem-verbális jelekre, a tekintetre, a hangsúlyra, a mozdulatokra, az érintésekre, ezek jelentését köti össze a verbális tartalommal, amely jóeseben illeszkedik a metakommunikatív tartalomhoz. A nem-verbális jelekre való figyelem, azok (meg)értési szándéka már önmagában egy empátiás igény. Vagyis a gyerekek különös figyelemmel követik környezetüket, egyeztetik a hangulatot a tartalommal, és a feléjük tanúsított empátiából építik, tanulják – implicit, tudattalanul – a saját empátiás képességüket.



Fontos tehát mindkettőnknek, mert a gyermek együttérzési képessége fejlődik abból, ahogy mi képesek vagyunk vele együtt-érezni, illetve mert segíti, könnyíti a gyereknevelést, az összhangot, a kölcsönösséget. Jó empatikus közegben a családtagok többnyire „csak” együtt élnek, nem nevelik, fegyelmezik, irányítják egymást.



Az empátia fejlesztésének egyik lehetséges útja, ha magáról a fogalomról és jelenségről tájékozódik, tanul az ember. Ezért összeállítottam nektek egy háromrészes minitanfolyamot az empátiáról, amit hamarosan elérhettek itt a Szalonban. 
Ezenfelül javaslom Buda Béla fent említett művét, Daniel Goleman Érzelmi Intelligencia című könyvének hetedik fejezetét, és a Saxum kiadó „Az élet dolgai” sorozatának az Empátia – a kapcsolatok érzékenysége című tanulmánykötetét.




Tovább

Féltés és engedés – a bizalom nehézségei

bizalomempátiaérzelmekszeretet
***

- Ne menj oda, ott a csalán. Megszúr. Nem menj oda, az szúrós növény, fájni fog és te bőgni fogsz... - ismételgeti az apa kedves és határozott hangon kétéves kisfiának, aki még nem tudja mi az a csalán, és mit jelent a csaláncsípés. Szeretné megóvni a kisfiút a csaláncsípés okozta égő, viszkető érzéstől és önmagát attól a kíntól, hogy a gyerek sír, és ezt el kell viselni, meg kell őt vigasztalni.

Később az apja nélkül, egy másik felnőttel megy arra a gyerek és a kert azon a részén egy ponton nem megy tovább, mert fél, hogy megszúrja a csalán, karba kéredzkedik... A felnőtt nem emeli fel, bátorítja, hogy jöhet a lábán, nem kell félni és megfogja a kisfiú kezét, aki elfogadja ezt, együtt lépdelnek...


***

A lányommal gyakran utazunk héven. Egyik reggel kért, hogy hagy szálljon le egy másik ajtónál hozzám képes. Megrémültem és elképzeltem, amint beesik a kocsi alá, vagy összepréseli az ajtó és ezeket az irreális veszélyérzéseimet nem is tudtam ilyen gyorsan (hisz mindjárt leszállunk) felülbírálni – nem engedtem neki.
Aznap egy jóbarátomnak elmeséltem ezt az esetet, mert bántott, hogy elutasítottam a gyereket. A. azt mondta bölcsen, - engem bátorított, - hogy ha a gyerek kéri, akarja, akkor engedhetem, kész rá.
Legközelebb a héven, szóba hoztam a lányomnak a múltkori kérését és mondtam, hogy ma leszállhat a másik ajtónál, ha szeretne és ő hálásan, ragyogó szemmel nézett rám.


***

A szeretet sokszor jelent féltést, aggódást, amikor nem könnyű a bizalmat megadni... Lehetetlen feladat minden ártalomtól megóvni, nem is célszerű, sőt.

Rágcsálhat-e fűszálat, szopogathat-e kavicsot, mászhat-e, tipeghet-e – eleshet-e szabadon, legurulhat-e a lejtőn a kismotorral, aztán biciklivel, mászhat-e fára, felmászhat-e a mászókára, megvajazhatja-e késsel a kenyerét, gyakorolhat-e ollóval vágni, utazhat-e egyedül buszon, villamoson... Sok sok mindennapi döntés, bizalmi helyzetek...

Én azt gondolom engedd és legyél vele. Ha elesik, elbotlik, megsérül, öleld meg, adj gyógypuszit, tegyél rá sebtapaszt, vagy vidd sebészetre, ha szükséges, mert a testi seb begyógyul, a bizalmatlanság hege viszont örökre szól.

Én ráharapok az ujjamra, hogy aggódó sikolyaimat visszatartsam olykor.

Te mit teszel?



Tovább

1 + 1 = 3

empátiakapcsolatszeretet


Nagyon boldog lettem, mikor erre az összefüggésre rájöttem. Lehet, hogy a klasszikus matematika iránt elkötelezett olvasóim felszisszenek most, de remélem, hogy megértik ők is ezt  más gondolatmenetet.
A kulcsszó a kapcsolat. A pluszjel. A jelek összege.
Apa és anya nem csak egy nő és egy férfi, akik ismerik egymást, hanem ők szeretik egymást, ők egy pár, és ez egy új minőség, egy létrejövő harmadik szál, melyben ott vannak mindketten, de már máshogy, egymásra hatva. Mindkettő belead a közösbe valamit önmagából és ez a kapcsolat. Ez a kapcsolat mindenütt ott van, ahol két ember intenzív, figyelmes, élő kapcsolódásban, viszonyban van egymással. Anya és a gyermekei – minddel külön külön. Az óvónéni és a gyerekek – minddel külön más és más. A pszichológus és a kliens. A kapcsolat köztük.
Ami láthatatlan, megfoghatatlan. Mondhatom kommunikációnak is, amelyben nem csak a szavak és mondatok tartoznak, hanem minden: a hangsúlyok, hangszínek, a mimika, a testbeszéd, a csöndek, a tekintet változásai.
A gyerekek nehézségei legtöbbször a kapcsolat sérülését, betegségét jelzik. Minél kisebb a gyermek annál inkább. A nagyon nehéz, rosszul funkcionáló csecsemők szülei ha pszichológushoz fordulnak, akkor legtöbbször baba-mama konzultáción találják magukat, ahol a szakember őket együtt nézi, a kettejük közti kapcsolatot. Ránéz-e a mama a gyermekre, megérinti-e? Elhúzódik-e a gyermek tőle? Reagál-e a vigasztalásra? 
A pszichológus a kapcsolatot igyekszik segíteni, gyógyítani, helyreállítani, foltozni. Egyfelől azzal, hogy figyel, másfelől azzal, hogy ő maga is belép mint szereplő a kapcsolódásokban. Azzal segít, hogy máshogy reagál.
A mamák és a gyermekek közti kapcsolat már a születés előtt elkezdődik. Kezdődik a szülők kapcsolatával – sőt akár a szülők szüleinek a kapcsolatával, de ez már igazán messzire vezet – azzal, ahogy tervezik a kisbabát, vagy a kisbaba váratlanul bukkan fel „köztük”. Hogy mennyire problémás, vagy gondtalan, örömteli a várandósság, majd a szülés. Aztán mennyire tud a babájára hangolódni a mama. Mennyire viseli nehezen vagy könnyen a papa az új családi felállást… És így tovább…
Erről nem könnyű gondolkodni, annyira láthatatlan. Legtöbbször akkor válik láthatóvá, ha valami zavar támad benne. De megpróbálkozhatunk vele akkor is nyomára bukkanni, amikor épp, vagy még nincs köztünk konfliktus. Amikor a gyerek boldog, elégedett mosollyal néz ránk. Amikor ujjait a markunkba csúsztatja. Amikor arcához érintjük az ajkunkat. Amikor együtt dúdolunk el egy mondókát. Mintha a szívünk elé tennénk egy nagyítót. Hogy jobban lássunk vele.

Tovább

Szeminárium a Szelíd Szülőkért

empátiahisztiminikérdőívpéldamutatáspraktikákSzemináriumszolgáltatás


 Az elmúlt héten több, mint harmincan töltöttétek ki a Szelíd Szülő Mini Tesztet, és kaptátok meg a pontszámaitokat. (Aki adott elérhetőséget.)  
A legtöbben nem jeleztetek vissza, hogy mennyire illett rátok az eredmény, akiktől kaptam visszajelzést, arra "semennyire" és "teljesen" passzoltak a megállapítások. 

Aki eddig nem tette, de most kedvet kapott kitölteni, 
az itt találja a Mini Tesztet. 


Mit adhat, miben segíthet a Szelíd Szülő Szeminárium? 

Találkozhatsz más anyukákkal, akik hasonló cipőben járnak mint te, hasonló problémákkal találkoznak nap mint nap. A Szemináriumon lehetőség nyílik a tapasztalatokat átbeszélni. 


Segítséget kaphatsz, hogy jobban megértsd a gyermekeidet és konkrét kommunikációs technikákat tanulunk, hogy elvárásainkat úgy fogalmazzuk meg, hogy eközben ne sértsük meg a gyermek önérzetét, önbecsülését.

A Szelíd Szülő Szemináriumon azt a szemléletet képviseljük, hogy a szülő dolga, hogy megértő, együttérző módon kísérje, segítse a gyermeket a nehézségeiben. Konkrét és azonnal kipróbálható módszereket tanulunk, hogy hogyan vehetjük rá a gyermekinket az együttműködésre anélkül, hogy fenyegetőznénk, és mi módon fegyelmezhetünk és büntethetünk úgy, hogy az ne fájjon.

Átbeszéljük, hogyan tudod azokat a téged zavaró dolgokat úgy megfogalmazni, hogy az ne a sokadik veszekedés legyen, hanem hatékony utalás arra, hogy valami változást szeretnél.

Megoszthatod a többi résztvevővel saját szelíd és jól működő megoldásaidat, hogy ők is tanulhassanak belőle, miközben új készségekkel is gazdagodsz.


Hol és mikor indul Szeminárium? 

Az aktuális Szeminárumi csoportról itt Szalon jobb oldalán és az oldalakon tudtok tájékozódni.
A helyszín Budapest, az alkalmak hétvégén szoktak lenni hetente vagy kéthetente három óra egy alkalom.
A következő csoport 2016 május végén indul, érdeklődj, jelentkezz ezen az oldalon, vagy e-mailban: kabaipiroska@szelidszulo.hu 

Tovább