„Empatizálni
annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani, a másik
ember fülével, és érezni a másik szíve szerint”
/Ismeretlen/
Egyszer, pár éve,amikor
a gyermekkori személyiségzavarokról tanultam, akkor a tanárom,
aki maga is anya és klinikai pszichológus azt mondta, hogy az anyai
empátia az, ami megóvja a gyermeket, hogy pszichés beteg legyen.
Akkor érteni véltem ezt a választ, hisz olyan evidensnek tűnt ez
a fogalom.
Most, miután jó-ideje
tervezem már, hogy az empátiáról írjak itt a Szalonban, ezért
hetek óta Buda Béla nagy, alapos tanulmányát, Az empátia –
a beleélés lélektana című könyvét olvasom, forgatom
inspirációként – rájöttem, hogy az empátiáról írni olyan
nehéz, mint amilyen fontos ez a fogalom. Buda 370 oldalban foglalta össze, a
lehető legrészletesebben körüljárva a témát, a fogalom
kialakulásától és fejlődésétől kezdve a kommunikációs
alapjain át, a személyiségben, személyiségfejlődésben és
különböző emberi kapcsolatokban elfoglalt szerepén keresztül, a
különböző segítő szakmákban és a vezetésben betöltött
jelentőségén át, a pszichoterápiákkal és művészetekkel való
kapcsolatáig.
Mit nevezünk empátiának?
Eredeti, ókori görög
jelentése, mint en/em-pátia/pátosz, felfokozott, erős
szenvedélyt, szenvedést jelent, majd évszázadokkal később már
a XIX. században már a „beleérzés” szinonimájaként
használták különböző európai szerzők.
Buda Béla ezt a
definíciót írja: „Az empátia a személyiség olyan
képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való
közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a
másik lelkiállapotába. Ennek a beleérzésnek a nyomán meg tud
érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és
törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki,és
amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek
törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy
az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik
érzelmei és különféle feszültségei.”
Más szavakkal, még
mindig Budát idézve: az empatizáló ember bevonja magába a
másikat, ehhez a ráhangolódás, rezonancia, együtt-rezgés
eszközeit használja. A beleélés akkor lesz valódi empátia, ha a
másikból megértett élményt tudatosan feldolgozzuk, és a másik
emberből megértett összefüggéseket önmagunk számára
megnevezzük és értelmezzük.
Vagyis egy másikra
nyitott és fogékony viszonyulás ez, amikor a másik érzelmi
állapotát szeretnénk átélve megérteni.
Miért fontos ez nekünk?!
Olyan egyértelmű, nem?
Az anya-gyerek kapcsolat
egy különlegesen fontos terepe az empátiának.
A gyerekek működése –
akár csecsemőről, tipegőről, kisgyermekről, vagy óvodásokról,
kisiskolásokról beszélünk – más, mint a felnőtteké, az ő
viselkedésüket, érzelmi állapotaikat – különböző mértékben
– a szükségleteik határozzák meg. Megértésükhöz a logikai,
racionális út, sokszor elégtelen, működésképtelen. Muszáj
jobban vagy kevésbé az empátiás képességünket bevetni, hogy
gyermekünk furcsa viselkedését megértsük, arra lehetőleg
adekvátan reagáljunk.
Ez a ráhangolódásra,
megértésre törekvés sok „agyból” vagy „izomból” való
megoldást – sírással, konfliktussal , daccal, dühvel terhelődő
helyzetet – helyettesíthet, kiválthat, mert feleslegessé válik
a „harc”, ha megértjük, hogy a gyerek nem „direkt rossz”,
nem „süket”, nem „gonosz”, csak még annyira benne van a
játékában, még annyira nehéz váltani, vagy hiába történik
meg valami mindennap, - „igazán megszokhatná már!” - neki az a
helyzet újra és újra nehéz...
Ugyanaz a szituáció
egész mást jelent a gyereknek és mást a felnőttnek/szülőnek. A
szülő lehetősége (és dolga) , hogy a gyermek perspektíváját
felvegye, empátiáját működtesse.
Empatikus hozzáállással
a gyermek nevelése sokkal könnyebbé válik, mert a gyerek a
megértettség biztonságában együttműködő(bb) lesz.
A gyerekek nagyon
érzékenyek a nem-verbális jelekre, a tekintetre, a hangsúlyra, a
mozdulatokra, az érintésekre, ezek jelentését köti össze a
verbális tartalommal, amely jóeseben illeszkedik a metakommunikatív
tartalomhoz. A nem-verbális jelekre való figyelem, azok (meg)értési
szándéka már önmagában egy empátiás igény. Vagyis a gyerekek
különös figyelemmel követik környezetüket, egyeztetik a
hangulatot a tartalommal, és a feléjük tanúsított empátiából
építik, tanulják – implicit, tudattalanul – a saját empátiás
képességüket.
Fontos tehát
mindkettőnknek, mert a gyermek együttérzési képessége fejlődik
abból, ahogy mi képesek vagyunk vele együtt-érezni, illetve mert
segíti, könnyíti a gyereknevelést, az összhangot, a
kölcsönösséget. Jó empatikus közegben a családtagok többnyire
„csak” együtt élnek, nem nevelik, fegyelmezik, irányítják
egymást.
Az empátia fejlesztésének
egyik lehetséges útja, ha magáról a fogalomról és jelenségről
tájékozódik, tanul az ember. Ezért összeállítottam nektek egy
háromrészes minitanfolyamot az empátiáról, amit hamarosan elérhettek itt a Szalonban.
Ezenfelül javaslom Buda
Béla fent említett művét, Daniel Goleman Érzelmi
Intelligencia című könyvének hetedik fejezetét, és a Saxum
kiadó „Az élet dolgai” sorozatának az Empátia – a
kapcsolatok érzékenysége című tanulmánykötetét.