példamutatás

Jobb szülő a gyermekterapeuta?!

empátiafordításkommunikációneveléspéldamutatásszülőség
Dargay András és fia a Terápia c. sorozatban
Jobban értik-e a szülői mesterséget akik hivatás-szerűen foglalkoznak a gyerekek érzelmi világával? Jobban bánnak-e a saját gyermekeikkel, mint mások, vagy épp rosszabbul? - E kérdést feszegeti nyolc angol/amerikai gyermekpszichológus Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvének amerikai kiadásában.

Haim Ginott könyve az egyik kedvencem, (ahogy itt már írtam róla) ezért megkértem az Angliában élő unokatesómat, hogy szerezze meg nekem az angol nyelvű kiadást, hogy így is fejlesszem a nyelvtudásom. Dávid megvette ajándékba és elhozta nekem, amiért nagyon hálás vagyok ezúton is. E kiadás mellékletében találtam egy beszélgetést, amelyben nyolc gyerekekkel foglalkozó terapeuta vitatja meg ezt a kérdést. A beszélgetőtársak neve szerintem fiktív, beazonosíthatatlanok, illetve az a benyomásom, hogy férfiak, /apák / bár ez sem derül ki nyilvánvalóan.

Mivel ez egy izgalmas kérdés és a beszélgetés érdekes, lefordítottam és két részletben itt közlöm. A fordítási megtorpanásaimból szintén Dáv segített ki, köszi itt is. Elöljáróban annyit, hogy nem jobb szülők másoknál a gyerekpszichológusok, de nem is rosszabbak, és nem ez a fő kérdés igazán...

Az eredeti cikk:
How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220


Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel?


Mint szülő és gyermekpszichológus, gyakran megkérdeznek, hogy a szakmai tapasztalataim segítséget jelentenek-e a saját gyerekeim nevelésében. Jobb szülők-e a gyermekterapeuták mint a pszichológiai képzettség nélküli szülők? Gyakran elhangzó kérdés és a válasz nem nyilvánvaló. Egy csoport pszichológus és gyerekterapeuta összeült, hogy megvitassa ezt a érzékeny témát.

Dr. Adams: A közvélemény szerint a mentálhigiénés szakemberek jobb szülők, hiszen ha ők nem tudják a tudásukat és tapasztalataikat hasznosítani a gyereknevelésben, akkor miben reménykedhetnek a laikus szülők?
Dr. Bruce: Másrészről ugyanez a társadalom viccelődik a zavarodott, furcsa pszichológus-gyerekeken...
Dr. Chambers: Kérdés, hogy a szakmai kompetencia lehet-e személyre szóló? A pszichológiai alapelveket és tudást le lehet fordítani gyereknevelési praktikákra?
Dr. David: Vannak kétségeim. Megértő és toleráns vagyok a gyermek-pácienseimmel, de könnyen elveszítem a türelmem a saját gyerekeimmel. Dühbe gurulok, kiabálok, veszekszem és sértegetek – mint egy szülő...
Dr. Field: Egy előadáson egyszer azt mondtad, hogy a szülő-gyermek kapcsolatot az általános szülői attitűd határozza meg, és nem a konkrét nevelési eszközök. Tudom, hogy neked csodálatos a hozzáállásod a gyermekeidhez. Tehát hogy van az, hogy hétköznapokban mégis megnehezíted az életüket?
Dr. David: Nem tudok objektív lenni a gyerekeimmel, spontán vagyok, nem használok semmilyen tudatos technikát.
Dr. Adams: Miért probléma olyan módszereket alkalmaznod a saját gyermekeiden, amelyek hasznosnak bizonyultak fiatal pácienseidnél?!
Dr. David: Ez így nagyon manipulatívnak és hiányosnak tűnik.. 
Dr. Green: A világ tele van zavarodott, érzelmileg sérült felnőttekkel, akik gyerekként a „spontán bánásmódban” részesültek. Ami a szülők szívén az a száján... és a szájuk gorombaságokat és sértéseket köptek.
Dr. David: Úgy érted a spontaneitás ellen vagy a gyerekeidnél?
Dr. Green: Nem teljesen. Az impulzív színjáték ellen vagyok inkább. Abban nincs semmi rossz, ha a szülők megvizsgálják a természetes reakcióikat a gyerekeik felé, és megtanulják elválasztani a búzát a pelyvától, vagyis, hogy mi segít, és mi árt.
Dr. David: Azt mondod, hogy a némely spontán reakciónk káros lehet a gyerekeinkre nézve? Igazad lehet. Még provokáció ellenére sem történhetne meg velem, hogy sértő neveken szólítsam fiatal pácienseimet, ellenben megteszem a saját fiammal.
Dr. Ivy: Én szintén. Amikor az egyik gyermek-páciensem véletlenül kiöntötte a piros festéket a rendelőben, én pontosan tudtam hogyan válaszoljak: „Oh, a festék kifolyt. Rongyra van szükségünk és itt egy kis víz, tessék...” Ez volt a spontán, automatikus megjegyzésem. Nem volt tervezett, se véletlen; a terápiás rutinom mondatta velem.
Dr. Bruce: Tegyük fel, hogy a fiad véletlenül kiönti a festéket a otthon szőnyegen – mit tennél?
Dr. Ivy: Ne is kérdezd! Persze, ez az aktuális hangulatomtól is függ, de hibáztatnám és megszégyeníteném: „Nézd mit tettél! Ügyetlen vagy! Hányszor megmondtam, hogy óvatos legyél!” Belátom, hogy milyen körültekintő vagyok a pácienseimmel és milyen romboló tudok néha lenni a fiammal... A pillanat hevében, nem alkalmazom a képzettségemet a saját fiammal.
Dr. Adams: Egy kiváló mester egyszer azt mondta: „Tanulj módszereket, majd felejtsd el őket!” Ez minden kiváló technikára igaz és ránk is vonatkozik.
Dr. Bruce: Ahogy a sebész nem operálhatja a családtagjait, úgy a pszichiáter sem lehet a saját gyerekei terapeutája. Nem veszélyes, ha a saját gyereked terapeutájává válsz, nem a szülőjévé?
Dr. Adams: Nem teljesen ugyanaz. A gyermek pácienseimmel a legjobb tudásom szerint dolgozom, vagyis teljes időben értelmezem a tudattalan folyamatokat. Amikor a saját gyerekeimmel vagyok, akkor nem értelmezek és diagnosztizálok, játszva a pszichológust. De az érzékeny, könyörületes, és emberi hozzáállásom nem különbözik otthon és a rendelőben.
Dr. Field: Én szintén találtam megfeleléseket az orvosi és pszichiátriai tanulmányaimból a saját életemre. Amikor a fiam eltörte a karját, nem ájultam el a látványtól, hogy a csont átdöfte a bőrét. Elsősegélyben részesítettem fizikailag és érzelmileg is, miáltal ő könnyebben küzdhetett meg a saját fájdalmával és rémületével és az én érzéseimmel nem kellett törődnie.


.../az első rész vége/... 

Mit gondoltok?! 
Tovább

Aki veri a gyerekét: az az eszköztelen szülő

bizalomDrótengedelmességneveléspéldamutatáspozitív-fegyelmezésvélemény
E fenti címmel jelent meg a napokban az alábbi írásom a Drót összművészeti és társadalomkritikai portálon, miután több internetes újság is beszámolt Kay Kuzma keresztény szellemiségű tanácsadó "Az első hét év" című könyvében olvasható, részletesen kifejtett nézeteiről a gyerekek megverésének szükségességéről és módszertanáról.

Dr Kuzma könyvét nem ismerem, ahogy most utánanéztem, három éve jelent meg és bolti forgalomban nem is kapható.
A gyerekét megütő szülő legtöbbször nem szakkönyvek, vagy szakemberek tanácsára teszi ezt, hanem indulatból, amit nem tud kontrollálni és általában, vagy hirtelen nem jut jobb nevelési, fegyelmezési mód az eszébe. Erre szoktuk azt mondani, hogy eszköztelen a szülő, mert sok esetben őt is – ritkán, vagy gyakran – megütötte a saját apja, vagy anyja.

Létezik olyan lélektani megközelítés, amely szerint, és elég sok családban, vallási nézetektől függetlenül, a fizikai büntetésnek megvan a maga helye a fegyelmezési eszköztárban. Ennek lényege, hogy a testi fájdalomtól való félelem megakadályozza a gyereket, hogy újra megtegye, amit nem szabad. Rövid távon hatékony módszer, csak a szülő és a gyerek közti szeretetteljes és bizalmi kapcsolat lehetősége elvész és a gyerek önbecsülése egy életre megsérül, tehát nem éri meg.

Aki ilyet tanácsol, vagy e szerint él, az egy tekintélyelvű családmodellt követ, amelyben a parancs és az engedelmesség határozza meg a légkört és a feltétlen hatalom a szülőé. A gyilkos parancsokat vakon teljesítő katonák nőttek fel ilyen légkörben a húszas években Németországban.

A gyerekek mindent a szüleiktől tanulnak, az önmagukhoz és a világhoz való hozzáállásuk a szülők velük való kapcsolatán múlik. A megütött gyerek azt tanulja meg: 1. ütni ér, 2. megüthető, ütésre érdemes ember vagyok. Majd az óvodába megérkeznek az agresszív és szorongó gyerekek, vérmérséklettől függően.

Milyen a jó büntetés? Amiből tanul a gyerek. Helyrehozási lehetőséget, önkontrollt, szeretetet. A szülő minta, példakép, hogyan kell viselkedni egy elszúrt helyzetben.

A gyereket megütő, megverő felnőtt, legtöbbször a saját indulatait éli ki gyengébb másikon, aminek semmilyen nevelési tanácshoz, fegyelmezési eszközhöz nincs köze, az színtiszta bántalmazás.


Tovább

Szélessáv az otthonokban: áldás vagy átok?

internetszabályokKönyvismertetőneveléspéldamutatástinik
A cikk "Okostelefontól hülye gyerekek?" címmel jelent meg a Drót magazin hasábjain.

„Az internet egyértelműen nem megfelelő hely 
egy fiatal gyerek számára, aki egyedül és felügyelet nélkül nézelődik.”  
 (Steyer)

James P. Steyer amerikai jogász és kommunikációs szakember nem a klasszikus gyereknevelési témákról írt; az ő könyvének címe: Szólj vissza a Facebooknak! - Gyakorlati útmutató a gyerekneveléshez a digitális korszakban.

Milyen ártalmai vannak a gyerekkori netezésnek? Hogyan viszonyuljon a szülő ahhoz a jelenséghez, ami az ő gyerekkorában, még ismeretlen volt és számára is új, izgalmas, felfedezendő világ? Mit tehet a szülő? Melyik életkorban mire érdemes figyelni?

Ezekre a kérdésekre ad választ könnyen olvasható, élvezetes és kifejezetten érdekes, szemléletformáló könyvében Steyer, aki az amerikai Common Sense Media szervezetnél azon dolgozik, hogy minél több iskola és család ismerje meg a felelős internethasználat – digitális állampolgárság – szabályait, jelezze a veszélyforrásokat, és a felhasználók körültekintő, felelős informálására bírja a népszerű játékok és portálok fejlesztőit.

A könyv alapvetése, hogy a digitális világ nem kikerülhető, az életünk szerves része, a gyerekeké ugyanúgy, mint a felnőtteké. Ám ebben a világban is a szülőnek kell navigálnia tudni a gyereket, és a szülőnek felelőssége és lehetősége korlátozni, szűrni, megismerni a gyerekek internethasználati szokásait, illetve minél inkább kitolni azt az életkort, amikor bármilyen elektronikus eszközt, pláne okostelefont, tabletet adunk a gyereknek. (Ez nyilván komoly tudatosságot igényel a szülőktől egy olyan világban, ahol egyes termékekkel kifejezetten a bölcsődés és óvódás korosztályt célozzák meg.)
Mivel nem lehetséges megóvni a gyerekeket az összes nem nekik való tartalomtól, ezért a szülők fő feladata olyan értékeket és eszközöket adni amelyekkel képesek lesznek sikeresen válogatni és helyes ítéleteket hozni. A korlátozott hozzáféréssel, a médiaüzenetek közös feldolgozásával és megértésével, a technológia építő és kreatív felhasználásával segíthetjük, hogy a legtöbb jót hozzák ki az új, digitális korszak adta lehetőségekből.

Chelsea Clinton – aki Steyerrel dolgozik – előszavából megtudjuk, hogy bár Clinton elnök nemegyszer játszott Oregon Trail-t Chelsyvel, az ő családjukban szigorú médiaszabályok érvényesültek, és rendszeresen megbeszélték a látottakat; a könyv hiányossága, hogy a kiadó (Gabo) a fordításon túl nem járt utána a magyarországi adatoknak, cégeknek, szabályoknak.

Az első részben, 130 oldalon, az internetezés hatásait, veszélyeit és hasznát fejti ki a szerző, gyakori kitekintéssel a saját családjában tapasztaltakra, illetve sokat hivatkozik személyes és szakmai kapcsolatira a „szilícium-völgyi cégóriások” vezetőivel, ami nagyban emeli a könyv hitelét.

A K.A.P. rövidítés az azonosított veszélyek kezdőbetűiből áll össze.

Kapcsolatok: az egyre több monitor előtt töltött idő, a különböző üzenet-jelző hangok figyelemelterelő hatása, negatívan befolyásolják az emberi kapcsolatainkat, zavart kelt a tartós és osztatlan figyelmi-képességeinkben, rontja a nem-verbális kommunikációs, érzelmi jelek olvasásának képességét; a közösségi oldalakon meggondolatlan és vissza nem vonható, kapcsolatokat mérgező minősítéseket adhatunk és kaphatunk.

Addikció, figyelemzavar: a digitális média gyorsasága, intenzitása, a hatékonyság megélése igen addiktív. (sok profi játék-fejlesztő kifejezetten beépít addiktív elemeket) Minél korábbi életkorban és minél több időt tölt el a gyerek, vagy a fiatal az elektronikus felületekkel, annál valószínűbben veszélyeztetett a függőséggel szemben. A gyerekeknek nincs beépítve a stop gomb, ha a szülő nem szabályozza, a gyerekek órákat, napokat, éjszakákat játszanának/játszanak át.
A kutatók a figyelemzavar tünetegyüttes megtízszereződősét is a digitális korszak számlájára írják. A szimultán több felületen való munka, - sok megnyitott oldal, csevegő ablakok, közösségi oldalak – látszólag hatékony, figyelmünk ide-oda cikáz, de valójában az összteljesítményünk csökken, az agyunk fokozottan kifárad, letompul.

Privát szféra: a személyes életrészek, az intimitás normáinak drasztikus változása kiemelt jelentőségű Steyer szerint. Az utóbb kínossá váló megosztások, a szexüzenetek, a lájkokban mért önbecsülés jelenségei személyiség torzító hatásúak; a felhasználó engedélyét nem kérő helymeghatározó alkalmazások, az online tevékenység alapján célzott reklámok pedig mind visszaélnek az elavult szabályozással, amelyik a gyerekek privát szférához való jogát tárgyalják.

„Szülőként nem hagynánk, hogy az öt vagy hatévesünk kisétáljon az ajtón az engedélyünk nélkül anélkül, hogy pontosan tudnánk, hogy hová megy és meddig marad. Ugyanez az éberség szükséges, hogy a gyerekünket biztonságban tudjuk a digitális környezetben.” (Steyer)


A második részben, 100 oldalon, „Nevelés 2.0” címmel születéstől 15 éves korig, hét korcsoportra bontva részletesen végigveszi, hogy mi való és nem-való egy olyan idős gyereknek, és hogy mire figyeljen a szülő, milyen elvekhez tartsa magát.

Steyer többször ismétlődő, legfontosabb tanácsai:
  • A szülő legyen példakép; rendszeresen tartson médiaszünetet, figyeljen a gyerekre, ha vele van;
  • Meghatározott és következetesen betartott képernyő-idő: mennyi időt tölthet a gyerek bármilyen képernyő (tv, monitor) előtt: 2 év alatt lehetőleg semennyit, óvodás, kisiskolás korban maximum egy órát, és későbbis is limitált időt;
  • Saját szobájában ne legyen semmilyen digitális eszköz, játék;
  • A mobileszköz, tablet, laptop nem játék; csak engedéllyel, kívételes esetben kapja meg a gyerek;
  • A szülő nézze, tudja mit csinál, mivel játszik, kivel beszélget a gyerek;
  • A szülő szelektáljon: előre nézze meg azt a dvd-t, játékot, amit a gyereknek megenged, mert sok bizonyos korosztályosnak ajánlott termék valójában kifejezetten erőszakos, és/vagy reklámokat tartalmaz
Steyer szerint középiskolás kor előtt nem tanácsos okostelefont adni a gyerekeknek, mert a kontrollálhatatlan digitális világhoz szükséges érzelmi érettséget, önreflexiós- és ítélőképességet, kritikus gondolkodást ekkor érik el a gyerekek.

„A lényeg egyszerű: tudnunk kell, mi történik gyerekeink digitális világában, beszélnünk kell velük arról, amit látnak és tapasztalnak és meg kell tanítanunk őket arra, hogy kritikusan kezeljék a látottakat. Korlátoznunk kell hozzáférésüket bizonyos médiához és technológiához kicsi koruktól kezdve, és továbbra is felügyelnünk kell hogyan dolgozzák fel az üzeneteket és képeket miközben egyre függetlenebbek lesznek.” (Steyer)


Nálatok hány éves kortól interneteznek a gyerekek? Ellenőrzöd mit csinálnak a világhálón?



Tovább

Követendő Közlések ABC-je

ajándékbárcsakmódszercsaládi gyűlésérzelmekfigyelemhumorkommunikációpéldamutatásSzemináriumszeretet
KÖVETENDŐ KÖZLÉSEK ABC-JE
Pár éve elérhető már a Kerülendő Közlések ABC-je a letölthető anyagok közt.

Most összeszedtem a Követendő Közléseket, melyekről itt-ott már esett szó. A listába belevettem néhány nem verbális kommunikációs eszközt is, amelyek az együttműködést segítik. Röviden mutatom most be ezeket. 

 

  • Ajándék – a szeretet kifejezésének egyik lehetősége; alanyi jogon jár, nem kell kiérdemelni
  • Átfogalmazás, tisztázó kérdések – a gyerek mondandójának összefoglalása vagy elismétlése más szavakkal; az érzelmek tükrözéséhez hasonló
  • Bárcsak módszer – a gyerek vágyának teljesítése képzeletben; a vágy létjogosultságának elismerése; annak közvetítése, hogy értjük és megértjük a vágyát („Bárcsak tarthatnánk igazi lovat is!”)
  • Családgyűlés – családi munkamegosztás, házirend és visszatérő konfliktusok megbeszélésének komplex, egész családot bevonó módszere.
  • Düh kifejezése szavakkal vagy szimbolikusan – a dühös érzések kifejező megfogalmazása, vagy lerajzolása; cél a dühös cselekedetek (ütés, rúgás stb) helyettesítése, elkerülése; pl: „Annyira, de annyira mérges vagyok, hogy legszívesebben az összes tányért a földhöz vágnám!”
  • Elismerős szavak – a szeretet kifejezésének egyik lehetősége; becézés, kedves szavak, a teljesítmény elismerése, cselekedetek megerősítése szavakkal
  • Egyedi igények, egyéni bánásmód – a testvérek egyenlő vagy azonos elismerése helyett, az egyedi igényeik és szükségleteik alapján adott elismerések és tárgyak
  • Empátia – szükséges szülői attitűd; a gyerek lehetséges érzéseinek átérzése, saját (gyerekkori) tapasztalataink alapján; annak tudata, hogy a gyermek testileg-lelkileg kiszolgáltatott a szüleinek
  • Értő figyelem, érzelmek tükrözése, elfogadása – a gyerek verbális és nem-verbális közléseinek érzelmi tartalmára való utalás, annak megfogalmazása, hogy értjük, vagy érteni véljük, hogyan érez. („Látom, nagyon feldúlt vagy.”)
  • Én-üzenetek, saját érzések, igények megfogalmazása – az érzések, elvárások megfogalmazása E/1-ben, kijelentő módban, kerülve a másik minősítését, vagy az utasítást (te-üzenet); pl: „Fáradt vagyok, lepihenek, aztán játszunk egy dominót”; „Nem tetszik, ha ilyen goromba szavakat használsz!”
  • Feltétel nélküli szeretet – a szeretet és elfogadás alanyi jogon, amit nem kell kiérdemelni, nem kell tenni érte, valamilyennek lenni; ez a személyiség építőanyaga
  • Gyengéd testi ráhatás – fizikai beavatkozás, finoman, de határozottan eltérítjük, kimozdítjuk a gyereket abból amit csinál
  • Humor – segítő attitűd, jó, ha elő tudjuk venni, amikor szükséges
  • Hümmögés – a figyelem kifejezőeszköze, a szemkontaktus, bólogatás (stb) kísérője, segítség, hogy ne beszéljünk sokat/feleslegesen
  • Hívogatók – a figyelmünk és kíváncsiságunk kifejező formáinak gyűjtőneve; a hümmögés is ide tartozik; továbbá: Igen?, valóban?, Nahát!, Ejjha!, Ezt nevezem!, Aztán mi történt...? stb
  • Információk – tárgyilagosságra törekvő technikák egyike; az elvárások, szabályok megfogalmazásának minél semlegesebb módja; pl: „7-kor vacsoraidő.” „A favonat nem ütögetésre való.” „A csizmának nem itt van a helye.” „Odaadom, de elvárom,hogy visszatedd, miután végeztél.”
  • Időhatár – a kérés kiegészítő eleme; adjuk meg, vagy beszéljük meg, hogy meddig bezárólag tegyen meg valamit a gyerek
  • Jövő-fókusz – a tapasztalatokra koncentrálás a hibáztatás és vádaskodás helyett; hogyan lehet elkerülni legközelebb...
  • Játékidő – a minőségi idő egy fontos lehetősége, megbeszélt időben és hosszban, a szülő osztatlan figyelmét adja a gyereknek, a játékot a gyerek megválaszthatja, a szülő is kreatívan részt vesz, valódi játszótárs; pl szerepcsere játék
  • Kérés – fontos kommunikációs forma; követeléstől elkülönítendő.
  • Kapcsolódás – ráhangolódás a gyerekre, a szeretetteli kapcsolat átélése, megélése
  • Következmény-fókusz – jövőfókusszal hasonló; adjuk meg a lehetőséget, hogy a gyerek segítsen jóvá tenni a hibáját, tapasztalja meg tettei következményeit
  • Leíró közlések – a tárgyilagosságra törekvő technikák közé tartozik, igényeinket és elismerésüket kifejezésének is követendő módja; pl: „Utcai cipőt látok a szőnyegen”; „Egy hibás példát láttam a matekfüzetedben”; Nadrág, póló és még zokni is, te egyedül felöltöztél, ez igen!” „Nagyon szép rendet látok a gyerekszobában, játékok, könyvek, ruhák mind a helyükön!”
  • Mondókák – a naponta (többször) ismétlődő helyzetek ritmust adó kísérője lehet egy-egy rövidebb-hosszabb mondóka, dalocska, versike; reggeli ébresztés, pelenkázás, fürdés/fürdetés, (hajmosás), evés/etetés, sétálás, lefekvés...
  • Melléguggolás, hozzáhajolás – az odafordulás és szemkontaktus mellett a figyelem és elfogadás fontos jelzése; a gyermek szem magasságába kerülünk
  • Minőségi idő – a szeretet kifejezésének egy lehetséges módja; teljes figyelmünket a gyereknek szenteljük, mással nem foglalkozunk; olyan közös tevékenységet választunk, amit mindketten, de a gyerek mindenképp élvez
  • Miért-mit-hogyan kérdések átgondolása – miért viselkedik úgy, ahogy, vajon? mit szeretnék megtanítani most neki? hogyan tudom ezt a legjobban megtenni?
  • Megfigyelés – tárgyilagosságra törekvő technika; az érzékszervekkel felfogható tényeket (amit látunk, hallunk) elkülönítsük az értékelésünktől, minősítésektől (mi erről a véleményünk); pl: „sáros cipőt látok a szőnyegen / gusztustalan sáros cipőt látok a tiszta szőnyegen...”
  • Napirend – a gyerekek ismétlődésre és ritmusokra való igényének a kiszolgálása; az együttműködés egyik alapköve
  • Odafordulás – a melléguggolás és szemkontaktus mellett a figyelem és elfogadás fontos jelzése; nagy erővel bír
  • Példamutatás – a szülők szavai akkor számítanak igazán, ha a tetteik is szinkronban vannak; a gyerekek abból tanulnak elsősorban amit látnak a felnőttektől
  • Pozitivitás – követendő alap-attitűd; a gyerek személyiségének, tulajdonságainak, tetteinek jó, előnyös oldalának hangsúlyozása, azt mondjuk,kérjük, amit szeretnénk, ne azt amit nem; jót feltételezzünk a gyerekről, és a gyakori tiltások, „nem-ek” helyett „feltételes igen” szerkezeteket használata; pl: „inkább ezzel a játék-késsel vágjál.”
  • Ránézés – a figyelem és elfogadás fontos jelzése
  • Súgás – egy kérés, vagy információ, vagy leíró közlés a fülbe súgva még hatásosabb; a gyerekek szeretnek sugdolózni, fizikai közelséget is jelent, „mellesleg” meg is érinthetjük
  • Saját megoldás-találás segítése – sok technikának ez a kifejezett célja; a kész megoldások, tanácsok, kinyilatkoztatások helyett, a gyerek jöjjön rá, hogy mi legyen a következő lépés, és önként tegye meg pl kiviszi a sáros cipőt a szőnyegről
  • Szeretetnyelvek – a szeretet kifejezésének öt lehetséges módja: ajándék, elismerő szavak, minőségi idő, szívességek, testi érintés
  • Szívességek, szolgálat – a szeretet kifejezésének egy lehetséges módja; szülőként sok ilyet teszünk, gondoskodó, törődő gesztusok
  • Szükségletek észlelése – saját szükségleteink és a gyerek szükségleteinek felismerése a kérések mögött
  • Szemkontaktus – a figyelem és elfogadás fontos jelzése
  • Testi érintés – a szeretet kifejezésének egy lehetséges módja; simogatás, ölelés, puszi, összebújás, stb.
  • Utalás, összefoglalás egyszóval – a felesleges (hegyi) beszéd elkerülésének technikája; visszatérő szituációk megoldása egy egy kulcs-szó kimondásával, pl: „Cipő...!”, vagy elismerés kifejezése egy-egy fogalommal, pl „...ezt nevezem kitartásnak!”
  • Vereségmentes konfliktusmegoldás – olyan komplex konfliktusmegoldási protokoll, amelyben mindenki számára elfogadható megoldást találnak a résztvevők; fontos eleme a minősítés, értékelés nélküli szabad ötletelés lehetőleg írásban
  • Választási lehetőség – együttműködést segítő fontos eszköz; a szülő kijelöli a választási lehetőségek körét (max 3 elemet) és a gyerek választhat; pl: a sárga vagy a piros pólót veszed ma fel?
  • Zárás – egyfelől ez a felsorolás vége, másfelől a gyereknek nem való, értékes, törékeny, veszélyes és gyakran-konfliktust okozó tárgyakat zárjuk el a gyerek elől, ezzel is segítve gyerekbarát, tiltás-szegény környezetet.

Írjátok meg, ha kiegészítenétek még valamivel!


Tovább

Gyerekek az interneten

fejlődésinternetszabályokóvodásokpéldamutatás
A tévé nem gyerekeknek való morgom néha, de hangosan már alig mondhatom, hisz igenis, az óvodás is tudja, hogy nyilvánvalóan vannak gyerekműsorok, gyerekcsatornák és csak én szeretném, hogy a tévé a felnőttek elfoglaltsága legyen, vagy még az övék se.

A gyerekek, szerte a világon sokat néznek tévét, egy angol kutatás szerint az angol hétévesek már egy évet eltévéztek az életükből!

A gyerekek tévézésének gyakorlatilag csak hátránya van.
- Helyhez köti, inaktívvá teszi a gyereket
- A fantáziájuk, képzeletük használata helyett a kész képeket szokják meg
- Károsan befolyásolja a fejlődő agyat
- Sok erőszakkal találkozhatnak, (mesében, filmben, híradóban is) amitől megijedhet aztán érzéketlenné, vagy maga is erőszakossá válhat
- A mesék és filmek világát és az élet valóságát összemossák, torz képzetek alakulnak, pl a valós vagy mesebeli lényekről/állatokról, vagy a lányos és fiús dolgokról
- Reklámok hatnak rájuk, ami ellen nem tudnak védekezni
- A sok tévézés addiktív, a visszatérő műsorok, szereplők hívják, marasztalják a nézőket és a gyereknek nincs eszköze megóvni magát

Az orvos-szakmai ajánlások szerint a 2-3 éven aluli gyerekek egyáltalán ne nézzenek tévét, és később is csak válogatott, reklám és erőszakmentes műsorokat nézzen, a szülővel együtt és beszéljék meg amit láttak. A televíziózás ideje eleinte max egy, aztán max kettő óra legyen.

Ez mennyire életszerű, szerintetek? 


Eredetileg az internetezésről akartam írni, mert nemrég a kezembe került egy tanulmány, amely szerint
- az 1 éven aluli holland gyerekek 5%-a már internetezik (!)
- a 3-4 éves svéd, belga, holland gyerekek 70-80 % internetezik
- az osztrák 3-6 éves gyerekek 48%-a online
- a norvég 6 év alatti gyerekek 58% netezik
- az angol 5-7 évesek 87% felhasználó
- a német 6-7 évesek 21%-a és a 8-9 évesek 48%-a internet használó
Európán kívül:
- a dél-koreai 3-9 évesek 93% internetezik heti 8-9 órát (!)
- az amerikai 5 évesek fele, 8 évesek 70% felhasználó
- az ausztrál 5-8 évesek 79%-a online.
Ez az összefoglaló magyar adatokat nem említ.
Ez másik tanulmány szerint a magyar gyerekek 9 éves koruktól kezdik önállóan használni a netet. 

A gyerekek leggyakrabban okostelefonon és táblagépeken interneteznek. A kisebbek közt legnépszerűbbek a videók, videómegosztó portálok, például a YouTube, aztán az online játékok és 8-9 évtől a közösségi oldalak, például a Facebook, ahol a regisztrálás elméleti korhatára 13 év, amúgy.

Az alábbi táblázat az EU KID ONLINE II nevű kutatás összefoglalójából származik és az gyerekek online életének lehetőségeit és kockázatait foglalja össze, tartalmi, kapcsolati és viselkedési oldalról.
EU KIDS ONLINE II kutatás; www.ithaka.hu

Mindez minimum azt jelenti, hogy a digitális világ nem megkerülhető a gyerekek életében sem, egy ponton túl és ez legoptimálisabb esetben 15-16 év, mire kialakulhatnak a megfelelő intellektuális és érzelmi szűrői a fiataloknak és működő stratégiával kezelhetnek olyan veszélyt, vagy ártalmat jelentő helyzeteket, amelyek egy fiatalabb gyereket még kifejezetten összezavarhat, vagy nagyobb elakadást is okozhat a fejlődésében.

A legtöbb gyerek (mint fentebb olvashattuk) azonban bőven hamarabb lesz online és ez a képernyő előtt töltött idő már nem passzív, mint a tv előtt, hanem nagyon is aktív, interaktív.


Nálatok milyen internetezési szabály van otthon? Hány éves kortól netezhetnek a gyerekek nálatok? Ellenőrzitek mit csinál online?

Tovább

A kötődő nevelés margójára

kapcsolatkötődésneveléspéldamutatás
A barátnőm kifakadt, hogy ő igazán nem akart kötődő módon nevelni; még a kislánya születése előtt „tudta”, hogy a gyerek a gyerekszobában fog aludni, hogy nyolc hónapig fogja szoptatni, és hordozni sem szándékozta különösebben. Ehhez képest, a kiságy azonnal bekerült hálóba, hisz hogy lehetne magára hagyni; egy éves múlt, és miért ne kapna anyatejet, hisz van, az övé, kap, ha kér, és evidens, hogy kendőben viszi-hozza a barátnőm, amikor útra kelnek... A kötődő nevelés egy műszó, egy szükségszerű konstrukció, ami azt jelenti, hogy a gyerek igényeit figyelembe veszed és előrébb helyezed a sajátjaidnál, mert ez így természetes. A barátnőm az ösztöneit, a szívét követte, ahogy számtalan anya rajta kívül. Mindez nem áldozat, ha néha úgy is tűnik. A bizalom és biztonság örök-termő magvait kapja meg a gyermek, azt, hogy ő számít. Kiegyensúlyozottság, nyitottság, barátságosság, belülről fakadó engedelmesség lesz aztán a közös jutalmatok.

Ezzel szemben még mindig sok agresszióval körülvett gyereket látok, főleg az utcán, járókelőként, tömegközlekedve. Anyák és apák eltorzult arccal fröcsögnek válogatatlan káromkodással tarkított parancsokat, fenyegetéseket... A minap egy zokogó két év körüli fiúcskát ráncigált az anyja egyik kezével, a másikkal a fenekét ütötte és hangosan kiabálva kérdezte, „miért bőgsz?!”, „miért bőgsz?!” Ha ez az anya láthatná saját magát e jelenet alatt talán belátná, hogy többek közt épp őmiatta „bőg” a kisfia.

A gyerekek abból tanultak, amit látnak, átélnek. Egy testi fenyítéssel büntető/nevelő szülő verekedős, agresszív gyerekével beláttatni, hogy verekedni nem szép dolog, meddő próbálkozás bárki részéről.

Sok családban kifejezetten nehéz lehet gyereknek lenni. Ahol a felnőtt csak a termetével nagyobb, lelkileg gyerek maga is: irigy rá, rivalizál vele, fél tőle...

Szerintetek mit jelent felnőttnek lenni?

Tovább

Együttműködés, engedelmesség, szófogadás

bizalomengedelmességpéldamutatásSzeminárium
Veletek is előfordul, hogy rendszeresen ismétlődő helyzetekben rendszeresen ismétlődnek a konfliktusok is? Nem öltözik fel, pedig tudja hogy sietni kell, elmászkál az asztaltól, pedig mindenki ott ül nyugton, nem vesz papucsot, holott megvetted neki a sokadikat már... Lassú, elbámészkodik, nem hallja amit mondasz...?

Kedvelem az együttműködés kifejezést, olyan szemléletes ez a szóösszetétel; van benne partneri viszony, közös-ség, együttesség és aktivitás. Cél felé haladás.

Hogyan haladhatnánk a cél felé mindketten eléggé hatékonyan?

Jó, ha tudjuk, hogy mi a cél. Jó, ha sejtjük, hogy a gyereknek nem evidensen ugyanaz a célja, sőt. A legtöbbször őt meg kell nyerni. Sok szülő ilyenkor a fenyegetést használja, - ha nem jössz, itt hagylak, pápá – ami, ha kedves tónusban hangzik is el, azért nagyon félelmetes, és mindenképp visszaélés a „hatalmi” helyzetünkkel. (Finomíthatjuk ezt pl. a Gyere, nézd én elindultam mondattal.)

Fontos alapvetés, hogy a gyerekek szeretnének velünk együttműködni. Ha ebbe tartósan zavar csúszik, akkor az empátiás kapcsolatban lehet a hiba, amit gyakorlással, önfejlesztéssel korrigálni lehet.

Az együttműködés elérésére több „trükk” létezik, amiből választhatunk a stílusunknak megfelelően, próbálkozhatunk, hogy melyik gyereknél, melyik szituációban mi működik.

Az első még nem annyira kommunikációs eszköz: ez a napirend és hetirend. Az a gyerek, amelyik tudja, hogy milyen események következnek, jobban együttműködik, mint akinek spontán kell újra és újra alkalmazkodnia valami váratlanhoz. Ha előre szólunk, hogy mi következik, az is segítség, hogy átkapcsoljon.

A következő alapvetés, hogy jó, ha a gyereknek hagyjuk, hogy aktív legyen, hogy mi megsegítjük abban, hogy ő együttműködhessen velünk. Valami jellel emlékeztetjük a feladatára, csak a szemünkkel mutatjuk, ha valamit el kellene tennie, vagy fel kellene vennie, csak röviden utalunk rá, hogy mit várunk el tőle, és nem személyeskedünk, nem szövegelünk, nem szidalmazzuk, nem mártírkodunk. Segítünk, hogy segíthessen. A gyerekek szeretnek együtt-működni.

Segíti az együttműködést, ha választási lehetőséget kínálunk a gyereknek, kettő, max. három elemből. Segíti, ha feladatot adunk neki, ügyességi szintjének megfelelően részt vehet a házimunkákban, főzésben vásárlásban. A kisgyerekként konyhából kiküldött gyerekeket serdülőként könyörögve sem lehet majd visszahívni.

A gyerekekre szabott környezet is szűkíti a konfliktusok terét, ha elpakoljuk, amihez ne nyúljon.

Plattner a belülről jövő engedelmesség alapjának a bizalmat tekinti. Az a gyerek, akire rábíznak feladatokat, mert megbíznak bennük, azok túl azon, hogy örömmel végzik el a feladatot, ezt a képes-vagyok-rá én-érzést egy életre beépítik a személyiségükbe.
A szigorral, fenyegetéssel elért engedelmesség félelemből fakad, ami félelemre és kívülre való megfelelésre, függésre tanít – torzít.

Végül de nem utolsó sorban a „nevelés” lényege a példamutatás. A hétköznapi életben mi felnőttek is sokszor működünk-együtt házastársunkkal, saját szüleinkkel, munkatársainkkal, és gyerekeinkkel – amely interakciókat látnak és magukévá tesznek a gyerekek.
Aztán viselkedésükkel tükörként szembesítenek magunkkal, gyenge pontjainkkal.

Tovább

A gyermek és a gyász

családérzelmekpéldamutatás
Mit mondjunk a temetőről a gyereknek? Mit mondjunk a halálról? Hogyan gyászoljunk otthon, ha elveszítettünk valakit, akit szerettünk?

Mindez akkor nehéz, ha a felnőttnek nehéz. A szülők, a család szemléletén, hagyományain, érzelmein múlik, hogy a halál, az elmúlás hogyan jelenik meg, hogyan jelenhet meg a családban, a hétköznapokban, a játékokban. A felnőtt akkor hiteles, ha valóban azt mondja amiben hisz. A felnőtté válás természetes része a halálhoz való kapcsolatunkat újra újra átgondolni, s ennek egy évről évre ismétlődő lehetősége a halottak napja, illetve ahogy ismerőseink és szeretteink halálát megtapasztaljuk, átéljük. Az elmúlás kérlelhetetlensége, visszafordíthatatlansága fájdalmas, amit sokszor nehéz természetesként kezelni. A szülés-születés, hasonlóan a halálhoz, visszafordíthatatlan lezárása egy életszakasznak, fájdalommal is jár, mégis könnyebb természetes folyamatként gondolni rá.

A gyerekek egyfelől saját életkoruk-érettségük alapján gondolkodnak a halálról, másfelől hat rájuk amit otthon látnak, hallanak. Ami nekik természetes lenne, ijesztővé válhat ha a szülők (például a saját érzelmi feldolgozatlanságaik, vagy lélektani tudatlanság miatt) többértelmű, bonyolult, irreális magyarázatokkal állnak elő, például, hogy a nagyapa a föld alatt alszik, vagy hogy az égben van és figyeli, hogy mit teszünk... Ezek károsan ható megfogalmazások, ha belegondolunk, hogy ezek után a gyerek mit érezhet az alvással kapcsolatban, vagy milyen érzéseket kelthet benne az állandóan figyelő (ellenőrző?) nagyapa, akkor talán nem mondunk ilyeneket.

A óvodások már érdeklődnek a téma iránt, de a visszafordíthatatlanság még nem értelmezhető, nem átélhető számukra. Játékaikban aki meghalhat, az fel is támadhat. A meghaláson természetesen tudnak átsiklani. Az alsó tagozat időszaka alatt – a kognitív éréssel párhuzamosan – az irreverzibilitás már felfogható, és a halálnak is nagyobb súlya, jelentősége lesz, ha a családból meghal valaki. Számít, hogy milyen intenzív, mennyire rendszeres, közeli volt a kapcsolat az elhunyttal, ez a kapcsolat örömteli, pozitív volt inkább, vagy kritikus, nehéz. A gyerekek én-központú világában könnyen adódik a gondolat, hogy ő tehet a papa haláláról, hisz milyen mérges volt rá... Ha a haláleset után a gyerek viselkedése (tanulmányi eredménye, testi állapota) jelentősen megváltozik, akkor érdemes pszichológushoz fordulni.

Ahogy a temetőbe készülődünk vagy ha más alkalommal a halál témája szóba kerül lehetőleg egyértelműen, konkrétan, tárgyilagosan fogalmazzunk, hitünknek megfelelően és illeszkedve a gyerek életkorához és érdeklődésének mélységéhez, minél inkább kerülve a félreérthető (és ezáltal ijesztő) megfogalmazásokat.
Meghalt. Már nem dobog a szíve. Ilyenkor az a szokás, hogy eltemetjük az embereket. Megyünk a temetőbe, hogy emlékezzünk rájuk; ez egy emlékhely ahol gyertyát gyújtunk. Már nem tudunk vele találkozni, de emlékezni tudunk rá. Akár fel is idézhetünk egy emléket az elhunyttal kapcsolatban. Amíg a gyerek nem kérdezi, amíg spontán nem kerül szóba, addig én kerülném, hogy például hamvasztásról, urnáról, szétszórásról beszéljek.
A legfontosabb, hogy mi felnőttek összhangban legyünk azzal, amit mondunk. Érdemes át is gondolni, akár társunkkal, barátainkkal átbeszélni, hogy vagyunk mi a halállal, elmúlással, elhunyt nagyszüleinkkel, vagy szüleinkkel, mielőtt a gyermekkel beszélgetnénk erről.

Ha a családot veszteség éri, egy szerettünk meghal gyakran felmerülő kérdés, dilemma, vagy ijedtség, hogy mit tehetünk a gyermekkel ebben az időszakban?
A mi gyászunk az övé is, természetes ez a folyamat, nagyobb hiba kizárni őt, elrejteni előle, mint bevonni, vele együtt átélni. Érdemes ekkor is megfogalmazni például, hogy anya szomorú, mert a papa nagyon hiányzik, fáj hogy meghalt. Felidézhetünk közös emlékeket a gyerekkel együtt. Az élet azonban valóban megy tovább és a gyász ideje alatt is szabad és fontos nevetni, örülni tudni együtt a gyerekkel. Mintha lenne egy gyászoló énünk, amellett, hogy a gyereket szeretni tudó anyák maradunk. Ha a gyászoló azonban nem tud a gyerekre hangolódni, rá figyelni, szükség esetén megnyugtatni és a gyerek kényszerül az erősebbnek lenni, akkor szintén érdemes segítséget keresni a felnőtt vagy akár az egész család számára.
A gyász időszak legfontosabb feladata az elhunyttal való kapcsolat újraírása, a megmaradt kapcsolatok újrarendezése. Ebben az időszakban felidézünk, újraélünk sok régi emléket, azonosulunk az elhunyt egyes tulajdonságaival, szeretetünket visszavonjuk. A gyász búcsú, elengedés és újraépítés, meghatározott, természetes lelki és akár testi folyamatokon keresztül. Lázadás, düh, önvád, belenyugvás, elengedés – megannyit nehéz érzés, viharos vagy éppen nagyon passzív lelki állapot. A gyász ideje az a gyász ideje. Ahogy a születés utáni első hat hét, az újszülöttkor is egy speciális, sok változást, érzelmi hullámzást okozó időszak. Legyünk türelmesek gyászoló önmagunkkal vagy ismerőseinkkel.


Végezetül szeretném megjegyezni, hogy nem mindegy, hogy mi az amit a gyerek lát tévében, számítógépen, elektronikus játékokban és mi az amit elképzel a mesék, népmesék, tündérmesék szimbólumokkal sűrített szövegei által. A kész képek sokkal félelmetesebbek, a fikciót valóságossá teszi, a természetes folyamatoknak torz jelentést ad, és természetellenes (gyilkos) folyamatokat a hétköznapok szintjére emel. Sem a tévé sem a számítógép nem gyerekeknek való. Ha engedjük nézni, ellenőrizzük a látható tartalmakat és beszélgessünk a gyerekkel.



Tovább

Mi fán terem az empátia?!

empátiaKönyvismertetőneveléspéldamutatásSzeminárium


„Empatizálni annyit jelent, mint látni a másik ember szemével, hallani, a másik ember fülével, és érezni a másik szíve szerint” 
                                                                   /Ismeretlen/



  



Egyszer, pár éve,amikor a gyermekkori személyiségzavarokról tanultam, akkor a tanárom, aki maga is anya és klinikai pszichológus azt mondta, hogy az anyai empátia az, ami megóvja a gyermeket, hogy pszichés beteg legyen. Akkor érteni véltem ezt a választ, hisz olyan evidensnek tűnt ez a fogalom.



Most, miután jó-ideje tervezem már, hogy az empátiáról írjak itt a Szalonban, ezért hetek óta Buda Béla nagy, alapos tanulmányát, Az empátia – a beleélés lélektana című könyvét olvasom, forgatom inspirációként – rájöttem, hogy az empátiáról írni olyan nehéz, mint amilyen fontos ez a fogalom. Buda 370 oldalban foglalta össze, a lehető legrészletesebben körüljárva a témát, a fogalom kialakulásától és fejlődésétől kezdve a kommunikációs alapjain át, a személyiségben, személyiségfejlődésben és különböző emberi kapcsolatokban elfoglalt szerepén keresztül, a különböző segítő szakmákban és a vezetésben betöltött jelentőségén át, a pszichoterápiákkal és művészetekkel való kapcsolatáig.



Mit nevezünk empátiának?



Eredeti, ókori görög jelentése, mint en/em-pátia/pátosz, felfokozott, erős szenvedélyt, szenvedést jelent, majd évszázadokkal később már a XIX. században már a „beleérzés” szinonimájaként használták különböző európai szerzők.



Buda Béla ezt a definíciót írja: „Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. Ennek a beleérzésnek a nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki,és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megértés és megérzés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei.”



Más szavakkal, még mindig Budát idézve: az empatizáló ember bevonja magába a másikat, ehhez a ráhangolódás, rezonancia, együtt-rezgés eszközeit használja. A beleélés akkor lesz valódi empátia, ha a másikból megértett élményt tudatosan feldolgozzuk, és a másik emberből megértett összefüggéseket önmagunk számára megnevezzük és értelmezzük.



Vagyis egy másikra nyitott és fogékony viszonyulás ez, amikor a másik érzelmi állapotát szeretnénk átélve megérteni.



Miért fontos ez nekünk?! Olyan egyértelmű, nem?



Az anya-gyerek kapcsolat egy különlegesen fontos terepe az empátiának.

A gyerekek működése – akár csecsemőről, tipegőről, kisgyermekről, vagy óvodásokról, kisiskolásokról beszélünk – más, mint a felnőtteké, az ő viselkedésüket, érzelmi állapotaikat – különböző mértékben – a szükségleteik határozzák meg. Megértésükhöz a logikai, racionális út, sokszor elégtelen, működésképtelen. Muszáj jobban vagy kevésbé az empátiás képességünket bevetni, hogy gyermekünk furcsa viselkedését megértsük, arra lehetőleg adekvátan reagáljunk.



Ez a ráhangolódásra, megértésre törekvés sok „agyból” vagy „izomból” való megoldást – sírással, konfliktussal , daccal, dühvel terhelődő helyzetet – helyettesíthet, kiválthat, mert feleslegessé válik a „harc”, ha megértjük, hogy a gyerek nem „direkt rossz”, nem „süket”, nem „gonosz”, csak még annyira benne van a játékában, még annyira nehéz váltani, vagy hiába történik meg valami mindennap, - „igazán megszokhatná már!” - neki az a helyzet újra és újra nehéz...

Ugyanaz a szituáció egész mást jelent a gyereknek és mást a felnőttnek/szülőnek. A szülő lehetősége (és dolga) , hogy a gyermek perspektíváját felvegye, empátiáját működtesse.

Empatikus hozzáállással a gyermek nevelése sokkal könnyebbé válik, mert a gyerek a megértettség biztonságában együttműködő(bb) lesz.



A gyerekek nagyon érzékenyek a nem-verbális jelekre, a tekintetre, a hangsúlyra, a mozdulatokra, az érintésekre, ezek jelentését köti össze a verbális tartalommal, amely jóeseben illeszkedik a metakommunikatív tartalomhoz. A nem-verbális jelekre való figyelem, azok (meg)értési szándéka már önmagában egy empátiás igény. Vagyis a gyerekek különös figyelemmel követik környezetüket, egyeztetik a hangulatot a tartalommal, és a feléjük tanúsított empátiából építik, tanulják – implicit, tudattalanul – a saját empátiás képességüket.



Fontos tehát mindkettőnknek, mert a gyermek együttérzési képessége fejlődik abból, ahogy mi képesek vagyunk vele együtt-érezni, illetve mert segíti, könnyíti a gyereknevelést, az összhangot, a kölcsönösséget. Jó empatikus közegben a családtagok többnyire „csak” együtt élnek, nem nevelik, fegyelmezik, irányítják egymást.



Az empátia fejlesztésének egyik lehetséges útja, ha magáról a fogalomról és jelenségről tájékozódik, tanul az ember. Ezért összeállítottam nektek egy háromrészes minitanfolyamot az empátiáról, amit hamarosan elérhettek itt a Szalonban. 
Ezenfelül javaslom Buda Béla fent említett művét, Daniel Goleman Érzelmi Intelligencia című könyvének hetedik fejezetét, és a Saxum kiadó „Az élet dolgai” sorozatának az Empátia – a kapcsolatok érzékenysége című tanulmánykötetét.




Tovább

Szelíd düh?? Hogy lehet ez?!

érzelmekgyerekségpéldamutatás
Hogyan lehetnék szelíd szülő, ha a gyerekem sem szelíd? - kérdezte a barátnőm a minap és én eltűnődtem ezen, a beszélgetésünk kapcsán.

A szelídség nem feltétlen jelent nyugodt gyereket, vagy nyugodt szülőt. Önuralmat és empátiát viszont jelent, akkor is, ha amúgy temperamentumunk inkább tüzes, erőteljes.
A gyerekek fontos sajátossága, – életkori jellegzetessége – hogy a viselkedését nagyban befolyásolják az érzelmi és testi állapotok, míg a felnőtt „életkori sajátossága” épp az, hogy ezeken uralkodni tudjon.

Mit jelent az uralkodás?

Azt a mozzanatot, hogy még azelőtt felfogom, hogy dühös vagyok, mielőtt földhöz csapnám a tényért, és módomban áll ezt lefékezni annyira, hogy legkevésbé legyen félelmetes a gyereknek.
A feladat az, hogy megtaláljuk azt a módot, amivel az indulatunk a felszínre jön, és lehetőleg valamelyest megnyugszunk, de ez sem fizikailag, sem verbálisan nem bánt senkit és nem is ijesztő.

A szakkönyvek így fejezik ki: a düh biztonságos kifejezése. Én dühöngök de biztonságban van a környezetem, és én is biztonságban vagyok, hogy nem lesz rossz következménye annak ha dühös leszek, pl nem szül dühöt, bosszút, félelmet, vagy igazságtalanságérzést, ergo nem leszek büntetve, a dühös viselkedésem is el van fogadva.

Anyának (szülőknek) és a gyereknek is joga van dühösnek lenni. Az, hogy ezt hogyan lehet kifejezni cselekvésekkel és szavakkal, az temperamentum és családi konszenzus függvénye, leszámítva azt a határt, hogy senki testi épségét nem lehet veszélyeztetni.

Nálatok ez hogy megy?

Takarót, bútort, párnát püfölni, toporzékolni, némán, vagy hangosan kiáltani, papírt széjjeltépni, papírra erőteljesen firkálni, esetleg valamit eldobni, földhöz csapni, amit használhatunk erre a célra. Lehet csak szavakkal „dobálózni”: megfogalmazni hasonlatokkal, amit érzünk, amit megtennénk, de nem teszünk meg, csak elképzeljük és kimondjuk: legszívesebben ripityomra törném az összes tányért, olyan mérges vagyok! Felnőtteknek jobb ilyenkor is inkább tárgyakkal példálózni, nem családtagokkal, hogy pl. kinek a fején akarjuk szétverni a tányérokat.
A gyerekek, ha ez nincs tiltva, simán kimondják, hogyan géppisztolyoznák szét az osztálytárs beleit, ami a szavak/érzések szintjén megengedhető, sőt.
Ez a „mintha mező”, a megosztott képzeleteink tere, egy nagyon fontos hely és lehetőség, hogy úgy élhessünk át élményeket, érzéseket, hogy az valójában nem történik meg. A gyerekek legtöbb (szerep)játéka ebben a lehetőleg biztonságos képzeleti térben játszódik, ahol teljes lehet a szabadság. 

Az indulatokkal különféle módon bánunk, van aki kifele éli ki, van aki befele rágódik. Bár lehet eredendő különbség, de a gyerekek alapesetben kifele működnek, kiadják magukból az érzelmeiket, ha erre lehetőséget kapnak. 

A teátrálisan dühös szülőknek is érdemes számolni azzal, hogy a gyerekük mint valami kamera rögzíti a viselkedést és beépíti, hogy ezt így kell, így lehet...

Hogyan lehetek tehát szelíden (biztonságosan) dühös?
- Megfogalmazhatom mennyire nagyon dühös vagyok, mit tennék legszívesebben. (A másik sértegetése ekkor is tilos.)
- Kifejezhetem ténylegesen élettelen tárgyakon, szimbolikusan. (Embert, állatot bántani tilos.)

Ahogy minden szabályt, ezt is sokszor és lehetőleg mindig higgadtan érdemes elmondani, és határozottan leállítani újra és újra, mert attól még, hogy elmondom egyszer-kétszer-háromszor az még nem épül be, és ez a kisgyerekektől nem is elvárható. Amikor pedig a gyerek megteszi, amit kérünk, (a „szabály” szerint) akkor ezt vegyük észre és jutalmazzuk meg puszival, érintéssel, szavakkal.



Tovább

Anyák Napja után

családérzelmekpéldamutatás


Eltelt pár hét. Újra hétköznapok. Anyának lenni nem csak ünnep. Sőt. sokszor igen nehéz. Ha az érzelmi terheken nem számolom, akkor is ott van iszonyú sok teendő, odafigyelni való, szervezések, egyeztetések, összehangolások, megvenni valók… 
Ehhez jönnek azért az érzelmi terhek, mert ez egy lélektani szalon, ez a mi fő témánk. Nem elég, hogy az ember gyakorlatilag helyt áll, és háziasszony és feleség, és dolgozó nő, több irtóra különböző gyermek anyukája, még tudatosítjuk az is, hogy a mi érzelmi odafordulásunk, a szeretésünk lesz a gyereknek a forrás, ahonnan elindul, aztán ezt fogja keresni, vagy épp kerülni, vagy csak ebbe ütközik folyton.

Anyának lenni módosult tudatállapot, és minél több gyerkőd van, annál módosultabb. Lehetetlenség egy ideál képnek megfelelni, lehetetlenség mindig élvezni, mindig csak örülni nekik, hiába írják ezt az okos könyvek.

Anyának lenni csak akkor csodálatos, ha néha borzalmas is. Kiönti, eltöri, hangos, hisztizik, belebeszél, folyton kérdez, nem köszön, bohóckodik, zsarnokoskodik, elutasít, nem hagyja, hogy másra figyeljünk. Ez kicsinál.

Bevállalhatod.
Tovább

A bűvös nem

kommunikációneveléspéldamutatáspozitív-fegyelmezésSzeminárium


Nem, nem, ne, csináld, nem szabad, nem mehetsz, nem jöhet, ne nyúlj hozzá…, és a szegény gyerek a végén egy tárgynak érezheti magát a vitrinben. Stop a sok nem-nek!
Aztán jönnek a vért-izzadt pedagógusok, hogy a gyerekek fegyelmezetlenek, neveletlenek, agresszívek, tiszteletlenek és nem ismerik azt a szót, hogy nem. A szülő nézhet bambán, hogy akkor most mi van, kinek higgyen?!

Nyilvánvalóan szükség van határozott és következetes tiltásokra, amikor a nem szükséges és fontos. Ilyenek azok a veszélyes helyzetek, amelyben a gyerek, vagy a felnőtt megsérülhet, baja eshet. Ilyen, amikor fizikailag bántani akarja a gyerek a gyerektársát és vagy a szüleit. A düh, harag, méreg nagyon fontos érzelmek, de ezeket meg kell tanulni úgy kifejezni, hogy nem bántunk senkit, csak jelezzük, szimbolizáljuk, eljátsszuk, vagy megfogalmazzuk. Ezt először a szülőnek kell megtanulnia, hogy aztán ezt megtaníthassa, átadhassa a gyerekének.

A vezérelv az az, hogy kimondani lehet, megcselekedni nem lehet. Ekkor jogos és fontos a nem.

Ezen felül a családokban igen eltérő lehet, hogy mi tartozik a kemény korlátok alá és melyek a lágyabb tiltások. Mindenesetre jó, ha a vörös zónában relatíve kevés szabály van és azok mindig és mindenkor tilosak.

Azonban egy átlagos napon, ha a gyerek éppen semmi ön- vagy közveszélyeset nem csinál, akkor is repkednek a nemek; ne mászkáljon papucs nélkül, ne kekszet reggelizzen, ne pacsálja ki a kakaót, ne kiskabátot vegyen télen, ne mondogassa, hogy a többiek dolgozata milyen lett, ne tapicskoljon bele az összes létező pocsolyába, ne ficánkoljon a széken az étkezőasztalnál, ne beszéljen annyit, ne lógjon egész este a fészbúkon, ne hagyja a leckéit éjszakára…
Ez igen kimerítő.
A végén nem is anyák leszünk, hanem rendfelügyelők.

Az engedékenység nem azt jelenti, hogy valami légüres térben lebeg a gyerek és azt csinál amit akar, sőt ő ugráltatja a szüleit, hanem azt, hogy megengedjük a gyereknek, hogy gyerek legyen, például, hogy elég sokat mozogjon, mert nekik az nagyon fontos. A legtöbb óvódás azért kergül meg délutánra, mert nincs elég helye, tere annyit  mozogni, szaladni, ugrálni, mint amennyit szeretne. Ha nem is könnyű, de lehet, sőt fontos tolerálni, hogy gyerek, hogy lassúbb, ügyetlenebb, olykor egyszerűbb dolgokat sem ért. Vagy épp valami betegség miatt van szükség nagyobb türelemre. A nagyobbaknál is lehet és célszerű tolerálni, hogy igénye lesz privát szférára, személyes térre, hogy az ő tárgyai, ruhái, a fizikai megjelenése, a zenei ízlése az ő dolga már, épp ezekkel fejezi, hogy érik, keresi önmagát.

Mégis, akár így, akár úgy van egy csomó szabály, aktuális visszautasítás, vagy permanens korlát, amelyek nem a veszélytől óvnak, hanem például keretezik az együttélésünket. Ekkor hasznosak azok a trükkök, hogy hogyan mondjunk nemet nem nélkül.

Tények és érvek; hagyd ki a nemet a mondatból:
Ildi       Átmehetek Noémihez játszani?
Anya    Tíz perc múlva kész a vacsora.

Móni    Anya, elvinnél az edzésre, olyan hideg van kint?
Anya    Szívesen elvinnélek, de ötre jön a szerelő és most ¾  öt van.

Értő figyelem / Fogadd el az érzéseit:
Peti      Maradjunk még! Még csak most jöttünk! Még nem is homokoztam! Naa, apaaa! Én nem megyek!
Apa     Szeretnél még maradni, olyan gyorsan eltelt az idő itt a játszótéren, hogy még nem is tudtál homokozni sem. Rossz érzés, ha valamit abba kell hagyni, amit szívesen csinálunk. Jó lenne maradni még, de mennünk kell, anya vár minket otthon.

Fogalmazz pozitívan; adj magadnak gondolkodási időt: 
Kati     Anya, ehetek egy kekszet?
Anya    Ebéd után ehetsz, persze.

Márk   Apa, elmehetek nyáron a fiúkkal a Tátrába túrázni?
Apa     Ezen elgondolkodom, térjünk erre vissza pár nap múlva.

Miért fontos, vagy szükséges ez?

A nem rövid és egyértelmű, ez igaz, de egyúttal sokadszorra nagyon unalmas, és még annál is negatívabb. Célunk, hogy kölcsönösen jól, örömtelien érezzük magunkat egymás társaságában, ahol jó-esetben a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Ha odafigyelünk, és kipróbáljuk, használjuk ezeket a trükköket, azzal kifejezzük a tiszteletünket a gyerek felé, hogy figyelembe és komolyan vesszük a vágyát, kérését, és arra akkor is pozitív jellegű választ adunk, ha konkrétan nem tudjuk az óhaját teljesíteni, vagy nem azonnal tudjuk. Ennek a pozitív légkörnek nem csak az a haszna, hogy a gyermekünk nyugodtabb és együttműködőbb lesz, hanem, hogy esetleg a saját életünkbe is átszivárog némi pozitív szemlélet. Ha például a munkahelyünkön nem lettünk kész egy feladattal, ez azt is jelenti, hogy egy csomó más feladatot viszont elvégeztünk. Némi energia ráfordítással minden negatív jellegű kijelentésünket átfordíthatunk pozitívba és ez aztán visszahat ránk, és visszahat a gyermekeinkre is.
Tovább

Szeminárium a Szelíd Szülőkért

empátiahisztiminikérdőívpéldamutatáspraktikákSzemináriumszolgáltatás


 Az elmúlt héten több, mint harmincan töltöttétek ki a Szelíd Szülő Mini Tesztet, és kaptátok meg a pontszámaitokat. (Aki adott elérhetőséget.)  
A legtöbben nem jeleztetek vissza, hogy mennyire illett rátok az eredmény, akiktől kaptam visszajelzést, arra "semennyire" és "teljesen" passzoltak a megállapítások. 

Aki eddig nem tette, de most kedvet kapott kitölteni, 
az itt találja a Mini Tesztet. 


Mit adhat, miben segíthet a Szelíd Szülő Szeminárium? 

Találkozhatsz más anyukákkal, akik hasonló cipőben járnak mint te, hasonló problémákkal találkoznak nap mint nap. A Szemináriumon lehetőség nyílik a tapasztalatokat átbeszélni. 


Segítséget kaphatsz, hogy jobban megértsd a gyermekeidet és konkrét kommunikációs technikákat tanulunk, hogy elvárásainkat úgy fogalmazzuk meg, hogy eközben ne sértsük meg a gyermek önérzetét, önbecsülését.

A Szelíd Szülő Szemináriumon azt a szemléletet képviseljük, hogy a szülő dolga, hogy megértő, együttérző módon kísérje, segítse a gyermeket a nehézségeiben. Konkrét és azonnal kipróbálható módszereket tanulunk, hogy hogyan vehetjük rá a gyermekinket az együttműködésre anélkül, hogy fenyegetőznénk, és mi módon fegyelmezhetünk és büntethetünk úgy, hogy az ne fájjon.

Átbeszéljük, hogyan tudod azokat a téged zavaró dolgokat úgy megfogalmazni, hogy az ne a sokadik veszekedés legyen, hanem hatékony utalás arra, hogy valami változást szeretnél.

Megoszthatod a többi résztvevővel saját szelíd és jól működő megoldásaidat, hogy ők is tanulhassanak belőle, miközben új készségekkel is gazdagodsz.


Hol és mikor indul Szeminárium? 

Az aktuális Szeminárumi csoportról itt Szalon jobb oldalán és az oldalakon tudtok tájékozódni.
A helyszín Budapest, az alkalmak hétvégén szoktak lenni hetente vagy kéthetente három óra egy alkalom.
A következő csoport 2016 május végén indul, érdeklődj, jelentkezz ezen az oldalon, vagy e-mailban: kabaipiroska@szelidszulo.hu 

Tovább

Fekete-fehér, igen-nem: a rejtőzködő tisztelet

kommunikációpéldamutatástisztelet

A példamutatásról eszembe jutott, hogy egyszer rég, pár évvel ezelőtt egy nagyon beteg kisgyerek édesanyjával hallgattam rádióbeszélgetést. A kislány mentálisan és motorosan is megsérült, és kis kártyák segítségével kommunikált a szüleivel. Kezdetben konkrétan csak az igen és nem kártyákat használták: ha az édesanyja feltett egy eldöntendő kérdést – például, hogy kér-e teát – és a gyermek mutatta az egyik kártyát – hogy igen vagy nem – az édesanyja ennek megfelelően cselekedett, tette vagy nem tette a dolgot, adta, vagy nem adta például a teát. Vagyis az „igen igent jelentett a nem nemet”. Ez nagyon megmaradt bennem.

Azóta megszületett a saját kislányom, aki – Istennek hála – egészséges, de nála és bárkinél, miért lenne kevésbé fontos, hogy az igen igen legyen és nem nemet jelentsen?! Ha ez az alapigazság rendszeresen felborul, mit tanulhat abból a gyermek?! Nem lesz valóban használható igen - és nem válasza, jelentésük eltorzul, és a következetlenség következtében a gyermek összezavarodik.
Például ha egy édesanya a fejébe veszi, hogy teát ad a gyereknek, vagyis ez nem kérdés, akkor nem érdemes megkérdezni kér-e, mert ha nem kér és mégis kap, akkor az ő válaszának az égvilágon semmi jelentőssége nincs, csak megzavarodik. Ha azt tapasztalja, hogy az ő nem válasza nem számít, akkor az anyukája, vagy apukája nem válasza sem számít, pl. ha nem engedik valamihez hozzányúlni. Ezzel pedig már a tekintélyelvűség tengerére hajózunk ki, mert apa vagy anya nem válasza valahogy erősebben érvényesül, mint az ő nem-je, miért van ez, hogy van ez?! Miért kérdezik meg akar-e puszit kapni, elrámolni, segíteni teríteni, ha a nem válasza nem számít semmit? Mi értelme van a kérdésnek így? – gondolhatja a gyermek – semmi.

Ezek az igen vagy nem válaszok voltaképp választások, döntések. Ezt a kérdés-típust így is hívják, hogy eldöntendő kérdés. A leghíresebb eldöntendő kérdés az esküvőkön hangzik el: „akarod-e az itt megjelent XY-t férjednek/feleségednek?” Két döntésed lehet, igen, vagy nem. Esetleg a nem tudom, ami szintén válasz: nem tudok dönteni. Amikor a szülő ilyen kérdést tesz fel a gyermeknek, maga ajánlja fel neki, hogy döntsön, így illő, hogy elfogadja a döntést, a választ, a benne rejlő választást. Ez a tisztelet nagyon alapvető, szinte láthatatlan szintje, ami van, akinek egyértelmű, van, akinek nehezen észrevehető, esetleg nem is érthető.

Praktikus magunkban tisztázni, hogy valóban szabad döntést tudunk-e adni a gyereknek amikor eldöntendő kérdést teszünk fel, vagy magunkban már voltaképp mi eldöntöttük mit, hogyan akarunk és akkor inkább kérés, vagy utasítás formájában fogalmazzuk meg, vagy kijelentő módban jelezzük előre mit szándékozunk tenni. Illetve ha a gyermek döntésére bízzuk kér-e teát vagy nem, akar-e segíteni vagy nem, felveszi-e a kék pulcsit vagy nem – akkor tartsuk ezt tiszteletben, hisz mi adtuk neki a lehetőséget a döntésre, utólag már ne vegyük el tőle!

Lehet, hogy van, akinek szokása kérdésként megfogalmazni már magában eldöntött dolgokat, például kérsz fagyit? – kérdezi egy apa, de már ott áll a sorban, talán ki is kérte a fagyit már. Vagy "lemész a boltba egy liter tejért? Tessék itt a pénz rá…" - mondja egy mama. Ezek álkérdések így, nem is kérdések, félrevezethetik a gyermeket általában a kérdés mibenléte felől.
A gyermek nem gondolatolvasó, nem tudja és nem is tudhatja, hogy mit szeretnénk, mit gondolunk magunkban. Ha gyakran tapasztalja, hogy az ő válasza, választása értelmetlen, semmibe vett, el nem fogadott, akkor előbb utóbb óvatos lesz, visszahúzódó vagy ellenálló, dacos, dühös. És rá leszünk mérgesek, és csalódottak, hogy ilyen a gyerekünk, holott belőlünk indulnak ki a feszültségek, akár abból, hogy a mondandónk formája és tartalma eltér, a kérdés már el van döntve, a kérés voltaképp felszólítás és az utasítás már fenyegetés egyben.
Ha kérdezünk, ha választást ajánlunk tegyük úgy, hogy valóban nyitottak és felkészültek vagyunk mindkét (vagy több) válaszlehetőségre.

Röviden az igen jelentse, hogy igen, egyetértést, szándékot, beleegyezést, pozitív választ, akár a gyermek mondja, akár a szülő, és a nem nem-et jelentsen, elutasítást, negatív választást a szülő és gyermek szájából ugyanúgy.

Elszúrtam, mit tegyek?
Ha figyelek erre és általában következetesen működik, akkor belefér, hogy ha elszúrtuk és mégis, annak ellenére, szeretnénk, hogy a gyermek megtegyen, vagy ne-tegyen valamit, mikor ő máshogy döntött, akkor magyarázzuk el: figyelj, megkérdeztelek, de inkább kérnem kellett volna, hogy légyszi segíts megteríteni, hogy hamarabb ebédelhessünk. Ekkor ő még kitarthat a nem mellett, amit inkább fogadjunk el, és legközelebb mi figyeljünk jobban, hogy kérés, vagy felszólítás legyen a forma, ne rábízzuk a döntést.


Tovább

A példamutatásról

bizalomneveléspéldamutatásszeretettisztelet

A gyermekem apjának megvettem az augusztusi Interpress Magazint. Ebben Szendi Gábor tollából egy témánkba-vágó terjedelmes cikk olvasható „Boldogtalan szülők” címmel.
A neves szakember igen részletesen bemutatja, hogy a szinte mindenhatónak gondolt neveléssel, vagyis szülői hatásokkal szemben főleg a veleszületett adottságok, a testvérsorban betöltött helyünk és a családon kívüli hatások határozzák meg a személyiségünket és képességeinket. Például a fő személyiségjegyeinket – extraverzió, együttműködés, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás, intellektuális nyitottság – csaknem fele arányban a genetikai adottságok határozzák meg és csak hat százalékban számítanak a családi hatások. A cikk nemzetközi kutatási eredményekre hivatkozva kitér a nevelés intelligenciára való – létező, majd elenyésző – hatására, a testvérsorrend fontos szerepére például a vallási és politikai attitűdök, valamint a homoszexualitás terén; bemutatja, hogy az erkölcsi és szexuális „nevelés” hatása is eltörpül a családi berendezkedés – együtt, vagy különélő szülők – hatása mellett.

Akkor hátradőlhetünk? – kérdezi a szerző. Mi tehát a nevelés?

Szendi Gábor így zárja sorait: „…ne úgy képzeljük a gyermeknevelést, mint az anyag formázását, hanem inkább úgy mint egy fát nevelő kertész munkáját, aki azon szorgoskodik, hogy megadjon mindent a növekvő fának, az pedig nőjön, amerre nőnie kell. A szülő hatása 5-10 %: hogyha ez alapvető értékek átadását jelenti, akkor meghatározó lesz a gyermek fejlődésében. A nevelés nem más, mint együttélés illetve modellnyújtás.” (Szendi Gábor)
Tehát modellnyújtás, példamutatás. Ez az amivel leginkább hatni tudunk, útravalót adni abban az – ezek szerint – kevés, de annál fontosabb én-részben, amit a gyermekünk tőlünk visz magával. Abból, amit lát, hall, tapasztal, következtet.

Mi, – anyák és apák, akik a gyermek elsődleges környezetét jelentjük, – vagyunk számára az „első univerzum” melynek szabályait megtanulja, ellesi, megfigyeli. Látja, ahogy viselkedünk vele és egymással és hallja, amit mondunk neki és egymásnak. Amikor a kettő, a cselekedetek és a mondások nem passzolnak, esetleg ellentmondanak, abból is tanul: bizonyos kifejezések, szavak nem mindig jelentik ugyanazt, bizonyos cselekedetek más reakciót váltanak ki, ha apa, vagy a szomszéd, vagy a tanár néni csinálja és ha ő, a gyerek csinálja. Cselekedeteinkből tanul szeretni, tisztelni, megbecsülni, segíteni, tőlünk tanulja a kölcsönösséget, a megbízhatóságot, a tisztességet.

Haim Ginott ezt írja: „az udvariasságot minden körülmények között udvariasan kell tanítani.” Köszönni, megköszönni, elköszönni tipikus területe ennek. Sok elvárásoktól szorongó mama hamarabb kezdi noszogatni a gyermeket, hogy köszönjön, mintsem, hogy ő maga köszönne. Nemrég egy autó anyósüléséből láttam, ahogy egy fiatal apa és óvódáskorú fia mentek át a zebrán, és a kisfiú automatikusan felemelte a kezét felénk, autósok felé, hogy megköszönje, hogy megálltunk. A mozdulat a papa mozdulata volt, tőle látta és alkalmazta a kisfiú magától, bármilyen kényszerítés nélkül. Nagyon helyes jelenet volt.

A példamutatás nem jelenti, hogy mi sosem hibázhatunk, nem jelenti, hogy tökéletesnek kell lennünk, vagy valamilyennek kellene lennünk, amilyenek nem vagyunk.

Adele Faber és Elaine Mazlish szerzőpáros konkrét tanácsa így szól: „viselkedjünk úgy, ahogy szeretnénk, ha gyermekünk viselkedne. Mert ebből tanul a legtöbbet, mert így lehetünk hitelesek, mert így méltó szülőnek lenni, így lehet embernek maradni.




Tovább