E fenti címmel jelent meg a napokban az alábbi írásom a Drót összművészeti és társadalomkritikai portálon, miután több internetes újság is beszámolt Kay Kuzma keresztény szellemiségű tanácsadó "Az első hét év" című könyvében olvasható, részletesen kifejtett nézeteiről a gyerekek megverésének szükségességéről és módszertanáról.

Dr Kuzma könyvét nem ismerem, ahogy most utánanéztem, három éve jelent meg és bolti forgalomban nem is kapható.

A gyerekét megütő szülő legtöbbször nem szakkönyvek, vagy szakemberek tanácsára teszi ezt, hanem indulatból, amit nem tud kontrollálni és általában, vagy hirtelen nem jut jobb nevelési, fegyelmezési mód az eszébe. Erre szoktuk azt mondani, hogy eszköztelen a szülő, mert sok esetben őt is – ritkán, vagy gyakran – megütötte a saját apja, vagy anyja.

Létezik olyan lélektani megközelítés, amely szerint, és elég sok családban, vallási nézetektől függetlenül, a fizikai büntetésnek megvan a maga helye a fegyelmezési eszköztárban. Ennek lényege, hogy a testi fájdalomtól való félelem megakadályozza a gyereket, hogy újra megtegye, amit nem szabad. Rövid távon hatékony módszer, csak a szülő és a gyerek közti szeretetteljes és bizalmi kapcsolat lehetősége elvész és a gyerek önbecsülése egy életre megsérül, tehát nem éri meg.

Aki ilyet tanácsol, vagy e szerint él, az egy tekintélyelvű családmodellt követ, amelyben a parancs és az engedelmesség határozza meg a légkört és a feltétlen hatalom a szülőé. A gyilkos parancsokat vakon teljesítő katonák nőttek fel ilyen légkörben a húszas években Németországban.

A gyerekek mindent a szüleiktől tanulnak, az önmagukhoz és a világhoz való hozzáállásuk a szülők velük való kapcsolatán múlik. A megütött gyerek azt tanulja meg: 1. ütni ér, 2. megüthető, ütésre érdemes ember vagyok. Majd az óvodába megérkeznek az agresszív és szorongó gyerekek, vérmérséklettől függően.

Milyen a jó büntetés? Amiből tanul a gyerek. Helyrehozási lehetőséget, önkontrollt, szeretetet. A szülő minta, példakép, hogyan kell viselkedni egy elszúrt helyzetben.

A gyereket megütő, megverő felnőtt, legtöbbször a saját indulatait éli ki gyengébb másikon, aminek semmilyen nevelési tanácshoz, fegyelmezési eszközhöz nincs köze, az színtiszta bántalmazás.

Kedvelem az együttműködés kifejezést, olyan szemléletes ez a szóösszetétel; van benne partneri viszony, közös-ség, együttesség és aktivitás. Cél felé haladás.

Hogyan haladhatnánk a cél felé mindketten eléggé hatékonyan?

Jó, ha tudjuk, hogy mi a cél. Jó, ha sejtjük, hogy a gyereknek nem evidensen ugyanaz a célja, sőt. A legtöbbször őt meg kell nyerni. Sok szülő ilyenkor a fenyegetést használja, - ha nem jössz, itt hagylak, pápá – ami, ha kedves tónusban hangzik is el, azért nagyon félelmetes, és mindenképp visszaélés a „hatalmi” helyzetünkkel. (Finomíthatjuk ezt pl. a Gyere, nézd én elindultam mondattal.)

Fontos alapvetés, hogy a gyerekek szeretnének velünk együttműködni. Ha ebbe tartósan zavar csúszik, akkor az empátiás kapcsolatban lehet a hiba, amit gyakorlással, önfejlesztéssel korrigálni lehet.

Az együttműködés elérésére több „trükk” létezik, amiből választhatunk a stílusunknak megfelelően, próbálkozhatunk, hogy melyik gyereknél, melyik szituációban mi működik.

Az első még nem annyira kommunikációs eszköz: ez a napirend és hetirend. Az a gyerek, amelyik tudja, hogy milyen események következnek, jobban együttműködik, mint akinek spontán kell újra és újra alkalmazkodnia valami váratlanhoz. Ha előre szólunk, hogy mi következik, az is segítség, hogy átkapcsoljon.

A következő alapvetés, hogy jó, ha a gyereknek hagyjuk, hogy aktív legyen, hogy mi megsegítjük abban, hogy ő együttműködhessen velünk. Valami jellel emlékeztetjük a feladatára, csak a szemünkkel mutatjuk, ha valamit el kellene tennie, vagy fel kellene vennie, csak röviden utalunk rá, hogy mit várunk el tőle, és nem személyeskedünk, nem szövegelünk, nem szidalmazzuk, nem mártírkodunk. Segítünk, hogy segíthessen. A gyerekek szeretnek együtt-működni.

Segíti az együttműködést, ha választási lehetőséget kínálunk a gyereknek, kettő, max. három elemből. Segíti, ha feladatot adunk neki, ügyességi szintjének megfelelően részt vehet a házimunkákban, főzésben vásárlásban. A kisgyerekként konyhából kiküldött gyerekeket serdülőként könyörögve sem lehet majd visszahívni.

A gyerekekre szabott környezet is szűkíti a konfliktusok terét, ha elpakoljuk, amihez ne nyúljon.

Plattner a belülről jövő engedelmesség alapjának a bizalmat tekinti. Az a gyerek, akire rábíznak feladatokat, mert megbíznak bennük, azok túl azon, hogy örömmel végzik el a feladatot, ezt a képes-vagyok-rá én-érzést egy életre beépítik a személyiségükbe.

A szigorral, fenyegetéssel elért engedelmesség félelemből fakad, ami félelemre és kívülre való megfelelésre, függésre tanít – torzít.

Végül de nem utolsó sorban a „nevelés” lényege a példamutatás. A hétköznapi életben mi felnőttek is sokszor működünk-együtt házastársunkkal, saját szüleinkkel, munkatársainkkal, és gyerekeinkkel – amely interakciókat látnak és magukévá tesznek a gyerekek.

Aztán viselkedésükkel tükörként szembesítenek magunkkal, gyenge pontjainkkal.

Elisabeth Plattner A nevelés mindennapi művészete című könyvével folytatom a könyvismertetőim sorát, amelyik szintén az ajánlott irodalmak közt szerepel a jobb oldalon. A német pedagógus és többszörös anya könyve kakukktojás, amennyiben Dr Szőke Henrik antropózófus orvos magánkiadásában jelent meg, és nála is lehet megrendelni.

A több mint 500 oldalas könyv gyengesége, a nehezen átlátható tartalom, a sajátos szerkesztési mód, ahogy sok-sok kisebb egységet találunk egymás után, amelyek közül sok nem érthető az előtte vagy utána levő rész nélkül. Vagyis gyakorlati kézikönyvként nehezen használható, de a szerző és a szerkesztő ajánlásai szerint is a könyv inkább „beszélgetőtárs” és „tapasztalatgyűjtemény.” Ezt a töredezettséget ellensúlyozza a könyv végén található tárgymutató, ami összeköti az összetartozó témákat, megmutatja a lelőhelyüket.

Az erőssége viszont az a gyermekbarát, érzékeny szemlélet, kölcsönös bizalomra építés, ahogy a gyermekekhez fordul. Következetesen és bátran képviseli, hogy a gyermeknevelés a gyerek segítését jelenti vagyis azok a jó eszközök, amelyek őt segítve terelik.

Egyik első üzenete, hogy adjunk magunknak illetve a gyermeknek több időt – nekünk megérteni, hogy ő milyen hangulatban/játékban lehet még, és neki, hogy ebből váltani tudjon, lezárhassa a játékát, felkészülhessen a következő „programra”, feladatra...

Számomra a legtanulságosabb az az újszerűnek, szokatlannak ható megközelítés, amely szerint a szerző elkülöníti a valódi engedelmesség és a látszatengedelmesség, és ennek mentén a valódi/jó büntetést és a látszatbüntetést. 

Eszerint látszatengedelmesség az, amit a szülő kikényszerít, legtöbbször a hatalmával visszaélve és félelmet keltve. Ilyenkor a gyerek látszólag együtt működik, szót fogad, de, ha a szülő nem látja, nincs jelen, akkor a szabály érvényét veszti. Az így szót fogadó gyerekben ellenkezés és dac fogan. Plattner így fogalmaz: „ Ez a látszatengedelmesség idomítás eredménye, tehát emberhez méltatlan.”

A valódi engedelmesség alapja (és a jó-büntetés alapja is) a bizalom. Az a hit, hogy tudom, elhiszem, kommunikálom, hogy képes rá és a gyerek ezzel a bizalmi háttérrel a saját elhatározásából cselekszik!

Plattner felhívja a figyelmet a dac fontos jelzésértékére is: „a dac léfontosságú védekező eszköz a lélek számára” -írja. Ha a gyerek valamit nem önszántából, hanem kényszer vagy félelem hatására tesz vagy nem tesz meg, akkor az egészséges ellenkezése nyilvánul meg a dacban, a gyermeki dühben, „hisztiben”. Ha a szülő ezt jelzésnek tekinti és komolyan veszi, akkor elkerülheti a felesleges tiltásokat és alapozhat a gyerek meglévő együttműködési igényére. A dacos viselkedés ezt jelenti: valami bajom van, figyelj jobban!

Ezzel párhuzamosan a látszatbüntetés is a megfélemlítésre épül és legtöbbször a szülő feszültségének, frusztrációjának, a levezetésére (is) szolgál. A szándékos és a rejtett kényszerítő eszközök többszörösen ártalmasak: aláássák a bizalmat a felnőttel szemben, félelmet keltenek és rombolják a gyerek önértékelését.

„A büntetés segítség.” - írja Plattner. A jó büntetést a gyermek igazságosnak tartja és tanul belőle, vigaszt nyújt . A jó büntetés az, ha a gyerek jóvá teheti amit elrontott, részt vehet a helyreállításban. A jó büntetés tehát nem erőszakos, nem korlátozó, nem kényszerítő. Hajtóereje nem a szülő dühe, hanem a gyerek segítésének az igénye, hogy jól jöhessen ki a helyzetből.

(Egy másik szerző, Gary Chapman Gyerekekre hangolva című könyvében úgy fogalmaz, hogy mielőtt „büntetnénk” jelezzük, fejezzük ki a gyerek számára, hogy szeretjük őt. Vagyis a szülő indulata, haragja nem tárgyköre a büntetésnek.)

Végezetül egy harmadik jellegzetessége a könyvnek, hogy az „ördögi kör” kifejezés és jelenség párhuzamába állítja a „jótékony spirál” kifejezést és jelenséget. Azt érti ez alatt, hogy a jó megoldások további jó megoldásokat szülnek. Ha képesek vagyunk bizalmat adni, a gyermek is bizalommal fordul felénk és önmaga felé is.