Most összeszedtem a Követendő Közléseket, melyekről itt-ott már esett szó. A listába belevettem néhány nem verbális kommunikációs eszközt is, amelyek az együttműködést segítik. Röviden mutatom most be ezeket. 

 

Írjátok meg, ha kiegészítenétek még valamivel!

A szeretetnyelvek után, most az elfogadás nyelvéről írok, Gordon az értő figyelem technikáját hívja így.

Thomas Gordon alapművére már többször hivatkoztam, de magáról a könyvről csak most írok, mert a Drót magazinnak írt gyereknevelési könyvsorozatomból ez a mű nem hiányozhat.

A „P.E.T.” az az a Parent Effectiveness Training, vagyis a szülői eredményesség tanulásának módszere 1962-ben jelent meg először Egyesült Államokban, majd azóta 32 nyelven több millió olvasóhoz eljutott. Gordon pszichológusként dolgozott gyerekekkel és családokkal, majd munkásságát a tanári és vezetői hatékonyság fejlesztése szolgálatába is állította.

1990-ben jelent meg magyarul F. Várkonyi Zsuzsa fordításában, aki később többek közt megírta a Már százszor megmondtam című olvasmányos és tanulságos saját könyvét magán viselve a gordoni alapokat.

A magyar kiadás címe egy ideig a „P.E.T. A szülői eredményesség tanulása – A Gordon módszer – Hogyan változtathatják a szülők a gyerekekhez fűződő egyoldalú viszonyukat egyenrangú, örömteli kapcsolattá?” majd 2000-től ezt némileg leegyszerűsítve „P.E.T A gyereknevelés aranykönyve” lett a címe változatlan tartalommal. Utoljára tavaly adta ki a a Gordon Kiadó.

A 250 oldalas, jól olvasható, áttekinthetően szerkesztett könyv – bár a gyereknevelésre fókuszál – valójában kommunikációs szakkönyv, a legtöbb kommunikációs készségfejlesztő tréning, tanfolyam merít a gordon-módszerből, annyira alapvető szabályokat, módszereket, jelenségeket ír le. Ha úgy tetszik minden későbbi kommunikációs tanácsadó Gordon köpenyegéből bújt elő. 

Melyek ezek?

A Gordon módszer három legfontosabb eleme közül az első, amit ő az „elfogadás nyelvének” is nevez és több fejezeten keresztül, alaposan körüljárja az „értő figyelem.” Ez azt jelenti, hogy a szülő nem csak a gyermek mondanivalójának a tartalmára figyel, hanem az érzelmi töltetére is, „dekódolja azt” és arra is, illetve elsősorban arra reagál, megnevezve az érzést: látom, feldúlt vagy, te aztán dühös vagy, úgy látom elkeseredtél... Az értő figyelem megnyilvánulása az is, ha más szavakkal, az érzelmekről való benyomásunkat is beleszőve átfogalmazzuk a gyerek mondandóját.

Gordon példája:

„GY: Amióta Zsoltiék nyaralnak, nincs kivel játszanom. Nem tudom mivel töltsem az időt.

SZ: Hiányzik, hogy nincs itt Zsolti, akivel játszhatnál és most nem tudod, mit találhatnál ki, ami szórakoztatna.

GY: Igen. Bárcsak ki tudnék találni valamit.”

Ahogy ebből a példából is látszik, a szülő „csak” érzelmileg tükrözi a gyerek állítását, nem minősít, nem ad tanácsot.

Az értő figyelem hatására a gyerek érzi, tapasztalja, hogy a szülő figyel rá, vele van, nem akar tőle semmit, de elérhető. Megtanulja az érzelmi állapotait az érzelem elnevezéseivel azonosítani, címkézni, a kellemetlen érzések is kimondhatóvá válnak, elmélyíti a szülő és gyermek közti kapcsolatot, és bátorítja a gyereket a saját megoldásait megtalálni.

„Az értő figyelem arra bátorítja a gyereket, hogy önállóan gondolkodjon, maga állítson fel diagnózist a bajról és meglelje a saját megoldását.” (Thomas Gordon)

Az értő figyelemről szóló fejezetek számtalan jó példával segíti a megértést, tisztázzák a hibaforrásokat, a szükséges szemléletet és a beszélni még nem tudó kisbabákkal kapcsolatos tudnivalókat.

A második általam nagyon hasznosnak ítélt eszköz az „én-üzenetek”. Ez azt jelenti, hogy a szülő egyes szám első személyben fogalmaz meg állításokat, vagyis mondatait énnel kezdi, az róla közöl valamit. (Tehát nem a másikról, ami a „te-üzenet”)

Gordon példája:

Én-üzenet: „Jajj, ez nagyon fáj! Nem szeretem, ha megrúgnak!”

Te-zenet: „Rossz kisfiú vagy! Soha semkit ne rúgj meg!”

Ez arra jó, hogy a szülő a saját érzéseit, problémáit fogalmazza meg és a gyereknek marad tere korrigálni a viselkedését, változtatni azon, a saját belátása alapján. Az „én-üzenet” a gyerek felé irányuló bizalmat és felelősséget kommunikálja, azzal, hogy nem mondjuk meg mit csináljon, vagy mit gondolunk róla. A minősítő, bántó jelzők használata rombolja két ember kapcsolatát, míg az „én-üzenetek” gyógyítják, építik azt.

„Az „én-üzenet” elősegíti, hogy a gyerek fejlődjön, és megtanuljon felelősséget viselni saját tetteiért. Az „én-üzenettel” azt is közöljük vele, hogy nem vesszük át a felelősséget tőle, és megbízunk abban, hogy a helyzettel elboldogul; bízunk benne, hogy igényeinket tiszteletben fogja tartani és lehetőséget adunk neki, hogy maga találjon viselkedésének mindkettőnk számára elfogadható irányt.” (Thomas Gordon)

A harmadik általam kiemelt gordoni eljárás a „konfliktusmegoldás vereségmentes módszere”, ami azt jelenti, hogy egy konfliktusból mindkét fél jól jöjjön ki, elkerülve, hogy bármelyikük is vesztesnek érezze magát, kölcsönös megegyezéssel megtalálva a megoldást. Ehhez egy hat lépéses modellt javasol Gordon: 1. fogalmazzuk meg a konfliktust, 2. gyűjtsünk ötleteket a megoldáshoz (brain storming, értékelés nélkül) 3. mérlegeljük az ötleteket, 4. döntés a legjobb elfogadható javaslat mellett, 5. előkészületek a megvalósításhoz, 6. utólagos kiértékelés, hogy vált be.

A különböző kofliktus-megoldásokról öt fejezeten át olvashatunk a könyvben, a vereségmentes módszer gyakorlatát a 13. fejezetben fejti ki Gordon.

„A konfliktusmegoldás vereségmentes módszerével minden egyedi szülő és egyedi gyereke rendezheti egyedi konfliktusát, ha megtudják találni azt az egyedi megoldást, mely mindkét fél számára elfogadható.” (Thomas Gordon)

Az ismertetőből kihagytam legalább két fontos gordoni fogalmat: az egyik a „problémagazda”, nevezetesen, hogy éppen kinek van baja, problémája, bánata; elsősorban a gyereknek és akkor a szülő értő figyelemmel fordulhat felé; vagy a szülőnek, aki én-üzenettel jelezheti ezt.

A másik a „közlés-sorompók”, amelyek dialógus-akasztó megszólalások, különösen érzelmileg telített helyzetben, ezért lehetőleg kerüljük ezeket: utasítás, parancsolás, figyelmeztetés, fenyegetés, prédikálás, moralizálás, tanács, megoldási javaslatok, kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, kritizálás, hibáztatás, dicséret, egyetértés, kifigurázás, megbélyegzés, értelmezés,elemzés, diagnosztizálás, vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás, elterelés, humorizálás, visszavonulás. Ezekről már korábban volt szó. 

Ezek az kommunikációs eszközök idővel és gyakorlással válnak készséggé, attól függően, hogy mennyire tudunk odafigyelni a szavainkra, a szituációk sajátosságaira. Az értő figyelem, az én-üzenetek és a vereségmentes módszer légkörében felnövő gyerekek egészséges önbizalommal és magas érzelmi intelligenciával vághatnak bele felnőtt életükbe. Elkezdeni sosem késő.

Idén egyszer, nyár elején tartok Szelíd Szülő Szemináriumot, amelyen többek közt ezeket a készségeket is gyakoroljuk. A Szemináriumra már lehet jelentkezni, szeretettel várlak! 

A szeretetről sok vallás, filozófus, pszichológus, ezoterikus-spirituális tanító gondolkozik(ott) és ír(t) hiszen a tartós emberi kapcsolatok legfontosabb, ám törékeny, múlékony és olykor veszélyes értéke ez.

Chapman könyvei, elmélete azért jó és feltehetőleg azért ilyen népszerűek, mert a filozofálás, elmélkedés helyett konkrétumokhoz köti a szeretetet, megragadhatóvá, kézzel-foghatóvá teszi.

Azt a végtelen sok módot, ahogy kifejezhetjük a szeretetünket, öt csoportba osztja, nyelvnek nevezi, és azt mondja, hogy ebből egy, vagy kettő igazán a sajátunk, amiből a legjobban érezzük, hogy szeretve vagyunk és ez többnyire az, amelyiken mi magunk is könnyen kifejezzük szeretetünket. Mindazonáltal minden könyvben ad tippeket, hogy mi módon deríthetjük fel valaki szeretetnyelvét.

A gyerekekről szóló részt a gyermekpszichiáter Ross Campbell-lel írta, akinek a legelgondolkodtatóbb állítása, hogy a gyerekek minden megnyilvánulásukkal, szüntelenül azt kérdezik: „szeretsz?” Ha a szülő újra és újra megerősíti, hogy igen, mindig minden körülmény közt és feltételek nélkül szereti a gyermekét, akkor a feltöltött szeretettankkal a gyermek megnyugszik és sokkal együttműködőbb lesz. A helytelen viselkedés mögött az üres szeretet tank áll. - állítják a szerzők.

A gyerekek saját szeretetnyelve öt éves koruk körül formálódik. Előtte kevéssé megállapítható, illetve a szülő akkor tesz helyesen, ha mind az öt szeretetnyelven beszél a gyermekkel, vagyis megismerteti vele az összes szeretet-csatornát, és ki tudja alakítani a saját szeretet-nyelvét.

Honnan tudod, hogy anya/apa szeret? - kérdezhetjük meg a gyermekünktől.

A Gyerekekre hangolva című könyv azonban nem csak a szeretetnyelvekről szól. A 8.-9.-10. fejezetek a fegyelmezés, a tanulás és a harag témaköreit elemzik és fontos alapvető megállapításokat tesznek.

A fegyelmezésnek – mint a helytelen magatartás korrigálásának – szeretetből kell fakadnia. Minél inkább érzi a gyermek a szeretetet, annál könnyebben fegyelmezhető – írják a szerzők. Tehát fegyelmezés előtt mutatnunk kell, hogy szeretjük őt. (Ez pedig egy az egyben összecseng azzal, amit az „Integrált fegyelmezési szemlélet” képvisel.) A gyerekek viselkedésének két pozitív irányító módszere, amit ajánlanak a szerzők a kérés és a gyengéd testi ráhatás. Az általuk említett két kevésbé pozitív és csak ritkán és nagy körültekintéssel alkalmazandó módszer az utasítás, a büntetés, és a magatartás megváltoztatása. Ezeket röviden mind kifejtik a szerzők.
Ennek a résznek nagy értéke még, hogy tisztázza, hogy a gyerekek még máshogy - éretlenül és önközpontúan - szeretnek, mint a felnőttek, nekik elemi (lét)szükségletük, hogy szeretve legyenek.

A szülei szeretetét érző gyermek a tanulásra is motiváltabb. Fontos cél, hogy az iskolai feladatok elvégzése a gyermek felelőssége legyen, a szülő támogató segítőként álljon mögötte, de ne helyette oldja meg a házi feladatokat.

A harag az élet része, nem jó, vagy rossz, bár tény, hogy sok problémát tud okozni a családi életben. Saját példánkkal mutatva taníthatjuk meg, hogy a haragos (romboló) tetteknél jobbak a haragos szavak, amit a szülőnek érdemes és fontos kibírni, aztán jelezni, hogy látja, hogy a gyerek mérges. A szerzők szerint a teli szeretet-tank jelentősen csökkenti a dühös érzéseket és jeleneteket.

A te gyerekeidnek melyik a szeretetnyelve?

Drámamentes fegyelmezés – így szól a cím és a fülszövegből kiderül, hogy a dráma, itt amolyan otthoni cirkusz, zajos családi jelenet, amikor kiabálás, esetleg dobálózás, ajtócsapkodás is előfordul. Ennek mellőzését, megelőzését ígérik a szerzők, és felidézik, hogy a fegyelmezés szó a legrégebbi jelentése alapján azt jelenti, hogy „tanítani” és legkevésbé sem azonos a büntetéssel.

A fegyelmezés, vagyis tanítás lényege, hogy olyan készségek elsajátításában segítsük a gyermekeket, amelyekkel hosszú távon képesek lesznek az önkontrollra, és rugalmasan tudják kezelni a kihívást vagy frusztrációt jelentő helyzeteket. Ezt ők integrált fegyelmezési szemléletnek nevezik.

Az első fejezetben kifejtett fegyelmezés-elméleti részben érvelnek az elfenekelés és a kizárás (elküldés) büntető módszerek ellen és javasolják a „miért-mit-hogyan kérdések” átgondolását, vagyis, hogy miért viselkedik vajon így a gyerek?, mit szeretnék most megtanítani neki?, hogyan tudom ezt legjobban megtanítani neki most? A fegyelmezési filozófiánk átgondolására is bátorítanak egy nyolctételes kérdéssor alapján.

A szerzők orvosi érdeklődésének megfelelően a fegyelmezés máshol is olvasható – amúgy üdvözlendő – érzékenyebb, figyelmesebb megközelítésén túl a gyereknevelési módszerek, fegyelmezési eszközök agyra, agyfejlődésre gyakorolt hatásával érvelnek, miszerint a megfelelő, szeretetteljes tanítás/fegyelmezés olyan jó, hasznos, új idegpálya kapcsolatokat épít ki az agyban, amelyet a gyerek hosszútávon és más helyzeteben is használni tud.

Az agyról szóló második fejezetből kiderül, hogy a racionálisabb, döntésekért, önkontrollért, empátiáért felelős felsőbb agyterület a húszas éveinkig fejlődik, gyermekkorban kifejezetten éretlen. A gyerekek főleg az alsóbb, primitívebb, érzelemvezérelt – harcolj vagy menekülj – agyterületeiket használják. A szerzők – kísérletekre és kutatási eredményekre hivatkozva – azt állítják, hogy egy feldúlt lelkiállapotú gyerekkel nyugodtan, kedvesen, szeretetteljesen és világos határokat kijelölve beszélünk, akkor ezzel az „okosabb” felsőbb agyterületekre hatunk miáltal az egyfelől fejlődik másfelől idegi kapcsolat alakul ki a két agyterület közt, ami az önkontroll alapja lesz a későbbiekben. Ekképpen ez a drámamentes, integrált fegyelmezési módszer egyúttal az elmét is fejleszti.

A materiálisabb, racionálisabb szemléletű szülőknek, például az apáknak, ez valós és nyomós érv lehet, hogy elgondolkozzanak saját nevelési beállítottságukon, és annak a gyerekekre való hatásán.

A szerzők a fegyelmezés két lépését ajánlják: kapcsolódás és átformálás. E két fogalmat bontják ki a könyv központi részében, (a 3. fejezettől a 6. fejezetig), elméleti és gyakorlati oldalról is megközelítve.

A „kapcsolódás” azt jelenti, hogy világosan kinyilvánítjuk a köztünk lévő mély kapcsolatot azzal, hogy figyelünk rá, meghallgatjuk, közöljük, hogy az ő oldalán állunk, ha nem tetszik a viselkedése, akkor is. Ennek eszközei a megnyugtatás, megerősítés (ráhangolódás az érzéseire), figyelmes hallgatás, és a hallottak visszatükrözése.

Az „átformálás” azt jelenti, hogy miután a gyermekhez kapcsolódva, együttérzésünkről és szeretetünkről biztosítottuk, felmérjük, hogy a gyermek készen áll, hogy figyeljen és tanuljon, és mi magunk is nyugodtak és összeszedettek vagyunk. Ezután a megbízható, következetes és szükséges mértékben rugalmas életfilozófiánk szerint tisztázzuk újra és újra, hogy mit várunk el és mire számíthatnak.

Mindezt igen részletesen és számtalan példával megvilágítva fejtik ki a szerzők. Szerintük a fegyelmezés voltaképp készségfejlesztés, és ha a fenti módon járunk el, akkor a gyermek mind a saját mind a mások érzelmi állapotaira reflektív lesz

Személyes véleményem szerint Daniel Siegel és Tina Payne Bryson könyve kifejezetten túlírt, tele didaktikus önismétléssel, bonyolultnak ható jelenségekkel. A fogalmazás döcögős, maníros; én a tréfásnak szánt részeken sem tudtam mosolyogni. Már az alcím is sokat elárul: „A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása.”

A 300 oldalas mű legpraktikusabb része az a két függelék, amelyben vázlatosan, majd tömören összefoglalva újra elismétlik amit a korábbi 270 oldalon már leírtak. A szemléltető, képregényszerű rajzok „e helyett, ezt” szerkezete nagyon hasonló a Faber-Mazlish könyvek illusztrációihoz, illetve Merrilee Liddiard egyéb grafikái nagyon szellemesek és emelik a könyv értékét.

Mindazonáltal szemléletében ez egy jó könyv, hisz amellett érvel, hogy a fegyelmezésnek a gyermeket segíteni kell és nem rossz érzéseket, dühöt okozni. A szerzők fontosabbnak tartják a hosszú távú hatást, a hirtelen megoldásoknál és a gyermek érzéseire és az erre való mélyebb, alaposabb figyelemre fókuszál. Thomas Gordon, Haim Ginott, Faber-Mazlish, Gary Chapman hasonló gondolatokat írt le más, talán egyszerűbb fogalomhasználattal és hangsúlyozással. Az agyra, a „fejlődő gyermeki elmére” való tudományosan alátámasztott és közérthetően megfogalmazott hivatkozás emeli ki a szerzőpáros könyvét a többi közül, amit köszönünk szépen.

Brian Tracy nevét és egy-két könyvét eredetileg az vállalkozási ismereteim bővítése során ismertem meg, majd véletlenül futottam bele a YouTube-on Szabó Péter egyik lendületes előadásába, ahol ő a legkülönfélébb témákban idézte nagy tisztelettel Brian Tracy gondolatait. Ekkor kezdtem olvasni a Maximális Teljesítmény című könyvet...

Mindez azért is érdekes, mert éppen frissítettem a Gyereknevelési Könyvlistámat és ez a mű távolról sincs benne, mégis erről fogok írni: Brian Tracy gyereknevelési tanácsairól.

Tracy eredetileg a sikerességet kutatta, aztán oktatta. Több tucat könyve-, hang és videóanyaga jelent meg ebben a témában. Szerinte sok kulcstényező közt az egyik legfontosabb az önbecsülés, az a mód ahogy saját magunkhoz viszonyulunk és a teljesség igényével kitér arra is, hogy szülőként mit kell tenni ahhoz hogy sikeres „tökéletes” gyerekünk legyen.

A destruktív kritika romboló hatását ecsetelve is hivatkozik a gyerekekre, illetve a gyerekkora, majd a könyv végén egy teljes fejezetet szentel a témának. Mondanivalója egyszerű és nagyon fontos.

Úgy véli, hogy a szülői gondoskodás legfontosabb megnyilvánulása, hogy mindig mindenkor szeressük a gyerekünket és ezt mutassunk is ki felé: nézzünk rá kedvesen, szeretettel, gyengéden, érintsük, öleljük, pusziljuk, mondjuk ki mindennap, hogy szeretjük, figyeljünk rá, dicsérjük, bátorítsuk őt. A szeretetet nem lehet túlzásba vinni. A gyermekkorban kapott szeretet minősége és mennyisége az egészséges személyiség építőköve, olyan alapvető, mint növénynek az eső és a napfény.

Ebben a feltétel nélkül elfogadó légkörben megfelelően erősödik gyermek önérzete és önbizalma, amelyre később alapozhatja az életét.

Nem tetszésünk, fegyelmezési akcióink mindig a gyerek viselkedésére irányuljanak, ne a személyére. („Akkor is nagyon szeretlek, ha beküldelek a szobádba.”)

Tracy szerint sok szülő a birtokának tekinti a gyereket és valamilyennek akarja őt. Ha a gyerek ennek az elvárásnak nem felel meg akkor a szeretet megvonásával büntet, ami olyan a gyereknek mintha „elzárnánk az érzelmi fejlődést tápláló életvezetéket.” A gyerekkori lelki-viselkedéses problémák hátterében legtöbbször a visszatartott szeretet áll és Tracy szerint ez a legsúlyosabb csapás ami egy gyereket érhet. A kevés, hiányos szeretet áll legtöbbször az érzelmileg sérült felnőttek előtörténetében is.

A gyermek ajándék és a szülő legfontosabb feladata, hogy csodálja és fejlessze a gyermek különleges képességeit, ezzel megalapozva az önbecsülését és önbizalmát, vagyis azt a megingathatatlan hitet, hogy ő szerethető és bármire képes.

Tracy egy másik kutatótól idéz, aki a kimagaslóan sikeres fiatalok családi hátterét vizsgálta. Azt találták, hogy a demokratikus otthoni légkör, (amelyben kikérik a gyerek véleményét), a gyerek felé irányuló pozitivitás és hit, a tanulás tisztelete, a szülők elérhetősége érzelmileg és fizikailag egyaránt és a szülők példamutató és egymást is szerető magatartása a közös nevező a különlegesen eredményes fiatalok családjaiban.

Tracy mind a szülőknek, mind a munkahelyi vezetőknek a „pozitív visszacsatolást” javasolja a romboló kritika helyett, mert az ilyen bírálatok sosem ösztönzőek, inkább aláássák az önbecsülést és a motivációt és csak romlik az eredmény. A gyerekkorban kapott gyakori, rendszeres kritika hosszútávon kihat: állandó elégedetlenség-érzés, önbántás, alacsony önbizalom lesz a következmény.

A „bírálat”, visszajelzés, értékelés, véleményezés célja a segítés, nem a bántás. Mivel lehet ezt elérni? Az attitűdünk legyen nyugodt, türelmes, megértő, világos, építő.

A másik fontos témakör amit gyermekkorban a szülők (és más felnőttek) közreműködésével tanulunk a rossz beidegződéseink. .

A túlóvott, túlféltett, felfedező aktivitásukban leállított gyerekek előbb utóbb maguk is alkalmatlannak fogják érezni magukat és már bele sem kezdenek a dolgokba, mert úgyse fog menni. Ez a kudarctól való félelem aztán átveszi az irányítást.

A visszautasítástól való félelmet is a szüleink által „kapjuk”, amikor feltételekhez kötik a szeretetüket és megbecsülésüket, pl a Mikulás csak a jó gyerekekhez jön, vagy csak akkor lesz esti mese, ha elrámolja a játékait.

Ezek a kora-gyerekkorban beivódó félelmek sok felnőttkori kudarc és alacsony önbecsülés okai lehetnek.

Szülői működésünk tehát hosszútávon, akár egy életen át meghatározza vagy befolyásolja gyermekünk önbecsülését és ezáltal az életben való beválását. Tekintsünk tehát a gyermekre isteni ajándékként és állandó, aktív, megkérdőjelezhetetlen és feltétel nélküli szeretetforrásként álljunk mellette.

(Brian Tracy gyerekneveléssel kapcsolatos gondolatai itt meghallgathatóak.)

Nyáron több kisebb, három év alatti kicsivel találkoztam, kisfiúkkal és kislányokkal, akik kivétel nélkül imádták a kukucs-játékot. Akár csak a szememet eltakartam a kezemmel, vagy egy nem-túl-nagy tárggyal, aztán kinéztem a babára mellette, felette, alatta – széles mosoly, kacagás lett a jutalmam, de minimum intenzív figyelem.

A bújócska is igen népszerű, amikor már a gyerek elbújik – legalább a feje – és meg kell őt keresni. A három négyévesek szólnak is, segítenek, nem nem az ágy alatt vagyok, - rikkantja a függöny...

Az öt-hat évesek már nem szólnak és már egymással is bújócskáznak, ami máshogy izgalmas, mint anyáékkal. 

Az elbújás egyes teoretikusok szerint ösztön, párja a megmutatkozás, amit gyerekeknél szintén gyakran láthatunk, amikor két egyszerű bohóckodó mozdulattal már „fellép”, előadást tart.

Az elbújás, - vagy akár kistesója az eltakarva levés - sok jelentésű, nagy jelentőségű játék, és ezáltal fontos fejlődési, átdolgozási lehetőséget kínál gyereknek, szülőnek, szakembereknek egyaránt.

Amikor a gyerek – mondjuk - a függöny mögé bújik és egyfelől kilóg alul lába, másfelől pontosan hallja a szülőjét, aki keresi, merre lépked, hol keresi, főleg ha a szülő kommentálja is mozdulatait, hol van ez a manógyerek, talán a fotel alatt, nem, akkor talán a ruhásszekrényben..., nem, - eközben (a gyerek ott, a függöny mögött) sok érzelmet átélhet, izgatottságot, türelmetlenséget, örömet, várakozást. A gyereknek az az elvárása, hogy megtalálják és örüljenek neki. A kölcsönös örömteli találkozás az otthoni bújócska lényege, sokadjára is. „Találj meg és örülj nekem!” - üzeni játékával, mert ezt átélni az én építőköve. Az elbújásban a boldog megtalálás-megtaláltság a fő motívum; az a gyerek, akit következetesen nem szívesen keresnek, nem örömmel találnak meg, nem fog bújócskát játszani, talán játszani sem nagyon fog.

Az első elbújásunk és legjelentősebb találkozásunk a magzati kor és utána a szülés-születés. Ennek a rendkívüli folyamatnak a kisebb nagyobb sérüléseit, örömeit ismétlik, gyógyítják a gyerekek, öntudatlanul újra és újra; minden gyerek, mindig, mindenhol a világon. A nehezebb születések utáni években kifejezetten terápiás hatású lehet a bújócska; lelki fejlődésükben elakadt nagyobb gyerekek is vissza vissza térhetnek az „anyaméhbe”, épített sátrakba, bunkerekbe, kuckókba elbújva. Sokszor nehéz kibújni, megszületni újra, több idő kell hozzá...

A legtöbb szülő ráérez erre, különösen amikor tapasztalja, hogy mennyire igényli a gyerek ezt a játékot és aztán mennyire boldog, amikor megtaláltatik. Mindeközben pedig a szülő is ajándékot kap: a gyerek örömét őfelé, a felé áradó szeretetet. Ez a kölcsönös adok-kapok mint egyfajta közös orgazmus járja át a feleket.

Az elbújás ösztönének felnőtt(ebb) korban a rejtőzködés felel meg. Akiket talán nem találtak elég sokszor kellő örömmel, akiket akarva-akaratlan megszégyenítettek gyerekként, akik zártan, szerényen, sokszor önként vállalt magányban élnek és lelkük mélyén – tudattalanul – még mindig arra várnak, hogy megtalálják, szeressék, elismerjék őket, úgy ahogy vannak.

Ahogyan Ti a  gyerekeiteket: nevetve, átölelve, teljes szívvel szeretgetve...

A minap újra a „hisztiről” beszélgettünk és én újra elgondolkodtam a kérdésről.... 

A „hiszti” egy pejoratív, lekezelő kifejezés legtöbbször, főleg ha egy felnőtt nő, vagy férfi „hisztizik”, de a gyerekek hangos, erőszakos, sokszor érthetetlen hisztijeit sem szoktuk szeretni, minimum idegesek leszünk tőle, de sokszor agresszívek is.

Éppen emiatt a lekezelő hangnem és tisztázatlan jelentés miatt nem szeretem ezt a kifejezést.

A „hisztit” talán pontosabb, ha gyermeki dacnak nevezzük, de mindenképpen egy komplex érzelmi kommunikációs aktusnak tekintjük, ami életkorilag egy érési szakasz, kb másfél éves kortól akár végig az óvodáskoron át, attól függ mennyire „tanul rá” a gyerek erre a kommunikációra.

A „hiszti” bár a gyerek „csinálja” a szülői kommunikáción múlik, hogy mennyire, hogyan, meddig marad abban az érzelmi feszültségben a gyerek, amit így tud kifejezni. Még nem tudja máshogy.

Az empátia az, amit tudatosan be kell kapcsolni egy ilyen helyzetben, és a saját frusztrációnk, amit tudatosan ki kell kapcsolni, mert a gyerek nem akarattal bosszant, nem célja az idegesítés, nem „rossz”, sőt ő éppen eléggé rosszul érzi magát valami miatt. Vagy rájövünk, vagy nem, hogy mi miatt, de az biztos, hogy türelmes megértéssel megvárhatjuk, míg kijön ebből a frusztrált állapotból, uralkodva saját indulatainkon.

Hogyan előzhető meg a hiszti?

Az empatikus családban, ahol a gyermeket életkorának és érettségének megfelelő környezet veszi körül, a gyerekek minimálisan hisztiznek.

Hogyan lehet reagálni, amikor a gyerek nagyon szeretne valamit, de vissza kell őt utasítani, és félő, hogy épp ilyenkor lesz hiszti a válasza... Lehet megadni, amit kér. Ez nyilván nem megy a végtelenségig. Lehet kapásból támadni őt, ráncigálni, fenyegetni – ebből sem tanul igazán semmi hasznosat. És lehetünk megértőek, hogy ő márpedig szeretne valamit. Olyan jó lenne, ha megkaphatná. Valóban szeretné. Egy darabka édességet, valami csillogó tárgyat, vagy nyakbaülni … de ezt nem lehet éppen most. Az akadályoztatás számára frusztráció, ahogy sokszor egyébként nekünk felnőtteknek is, lássuk be. Mit teszünk mi, amikor vágyunk valamire? Ábrándozunk.

A gyerek elsődleges érzelme ekkor a vágyakozás, vágyás, akarás. Nem a birtoklás. Az ő vágyában osztozni „csak” figyelem, energia, jószándék kérdése, nem kerül pénzbe. Ginott úgy írja, biztosítsuk együttérzésünkről, hamár vissza kell utasítanunk. Hogyan fejezhetem ezt ki? Bárcsak-módszernek hívom én ezt, mert ez a kulcsszó: bárcsak! Bárcsak a tiéd lehetne, bárcsak megvehetném, bárcsak maradhatnánk még a játszótéren... A vágyában osztozunk, elfogadjuk azzal, hogy kimondjuk. Azt a keretet, korlátot, hogy az nem történhet meg (sose, vagy most éppen), azt mi tartjuk, de kimondjuk, megvalósítjuk a vágyát a szavainkkal.

Próbáljátok ki!

Öröm

Félelem, düh, szomorúság, öröm, meglepődés, undor/elutasítás - ez az evolúciós eredetű hat alapérzelem, aminek a kifejezése minden kultúrában és rasszban megegyezik és a tapasztalataim szerint ezeket már az óvodások is ismerik és felismerik. (Az undor némileg kakukktojás, hisz ezt a köznapi nyelvben ritkán használjuk; eredeti jelentősége a túlélés, a rossz, a mérgező jelzésével és visszautasításával. Undor jellegű arckifejezés köznapi címkézése a „nem tetszik”, „nem ízlik”, „nem kell”, amit szintén nagyon tudnak a gyerekek.) 

A hétköznapok és szabadnapok eseményei érzelmek láncolata a gyermek és a felnőtt életében is. Természetes érési folyamatok határozzák meg, hogy a gyermek még „rabja” az érzelmeinek, az érzelmi szabályozás, a késleltetés képessége, az önuralom, az érzelmi tudatosság kialakulása lassú folyamat.

Csecsemőkortól kezdve, ahogy az anya visszajelzi, lereagálja a baba jelzéseit, úgy épül fel ezen a kommunikációs rendszeren keresztül a tudásunk arról, hogy a jelzéseinknek jelentése van a másik számára. A beszéd kialakulása előtti időszakban a gügyögés, sírás, rúgkapálás, mosolygás, nyúlás, mutatás mozgósítja a környezetet, a kezdetben öntudatlan akciónak eredménye lesz, valami változik: a baba enni kap, játékot kap, puszit kap, betakarják, vagy ki, felemelik, kicserélik a pelusát. A mamák automatikusan szavakkal kísérik saját válaszreakcióikat, és a babák akcióit érzelmekre, állapotokra, szándékokra fordítják le.

Így kezdődik az érzelmek tanulása, és szabályozása. Az anyai empátiás ösztön és a babák nonverbális kommunikációs sajátossága megsegíti az anyákat. A beszéd kialakulásával bonyolódik a helyzet, mert a szavak és érzelmek táguló birodalmában könnyen el lehet tévedni: egymást félreérteni, az érzelmeket bagatellizálni, a saját érzelmeiknek áldozatául esni.

Sok szakkönyv és cikk azért emlegeti sokat az önismeret és ön-fejlődés témakörét a gyereknevelés kapcsán (is), mert a folyamat szükségszerű része hogy a felnőttek és a gyerekek érzelmi rendszerét külön tudjuk választani és tudjuk mi mit érzünk és mit érez a gyerek és újra és újra el tudjuk dönteni, hogy épp melyik a fontosabb. A felnőtt személyiségfejlődés egyik állomása, amikor az érzelmek fontosságát elismerjük, és elkezdjük magunkat monitorozni: mit érzek, miért érzem?

A teoretikusok érzelmeknek négy összetevőjét különböztetik meg: a fizikai, fiziológiai változásokat (pl szapora szívverés), a kognitív kiértékelést (ez egy ijesztő helyzet), az arckifejezést (nagyra tágult szemek) és a megnevezést (félelem, rémület). Ebből áll össze az érzelem. A gyerek csak a fizikai-idegrendszeri változásokat érzékeli és nem tudja, hogy mitől van.

A felnőttől elvárható, hogy tudja mit érez. A gyerektől nem várható el. A szülő dolga felismerni a csalódottság, félelem, nyugtalanság, feszültség viselkedéses jeleit a gyermeknél, és kisegíteni őt a kognitív kiértékeléssel és megnevezéssel.

Az arckifejezések felismerését is lehet gyakorolni: olyat játszani, hogy különböző érzelmeket megjelenítünk az arcunkon, vagy megkérjük a gyereket tükör előtt, vagy le is lehet fényképezni. Nagyon jó móka! Ha a jól sikerült képeket kinyomtatjuk és módunkban áll laminálni, akkor házi készítésű kártyákat gyárthatunk, amin a gyerek mutatja be mondjuk a hat alapérzelmet, vagy akár többet is.

Na, kipróbáljátok?!

A Szalon új szolgáltatása az Egyéni Konzultáció, amelyről már olvashattál, amelyről már küldtem értesítést feliratkozott olvasóimnak.

Most írok erről bővebben, hogy mit jelent ez, hol helyezkedik el a pszichológiai tanácsadások szövevényében, illetve mit jelent itt a Szalonban.

A konzultáció, vagy tanácsadás szinonimaként használható; én jobban kedvelem a konzultáció szót, mert ez jobban kifejezi, hogy megbeszélésről, beszélgetésről van szó, míg a tanácsadás azt sugallja, hogy a tanácsadónak kész megoldásai vannak, tuti recepteket tud és mond.  Pedig nem erről van szó, ez egy tévhit. A pszichológiai tanácsadás, ha jól működik, akkor valójában nem tanácsot ad, hanem kísér abban, amiről, ahogy te gondolkodsz, veled gondolkodik, esetleg új szempontokat vet fel, amelyek neked nem jutottak eszedbe. A jó pszichológus és a jó pszichológiai tanácsadás, (ahogy a jó szülő is), abban segít, hogy a magad megoldását, megoldásaidat találd meg, amely, vagy amelyek éppen neked, éppen a te helyzetedben segíteni tudnak.

A konzultáció arra is jó hely és lehetőség, hogy letedd a terheidet, a frusztrációidat. A pszichológust, vagy segítőt az különbözteti meg a barátaidtól, hogy ez nem egy kölcsönösségen alapuló helyzet, a segítő nem fogja a saját problémáit megosztani veled és elhajtani sem fog, ha szomorú vagy, vagy dühös, sőt. A pszichológusokat arra képzik – arra képezzük magunkat – hogy elég erősek legyenek elviselni, elbírni a te nehézségeidet és fájdalmaidat. Hatalmas energiák szabadulhatnak fel, ha hagyod, hogy sírj és hagyja a másik is, nem zavarja, nem mondja, hogy hagyd abba, cikiz érte és nem lesz tőle frusztrált. Sírni nem a gyengeség jele, sőt. A visszatartott, el nem sírt könnycseppek sokkal jobban gyengítenek, mint a sírás maga. A sírás ugyanolyan fontos, mint az öröm.

A terápia szó gyógyítást jelent, vagyis lényegileg a konzultáció is lehet terápiás, gyógyító hatású, ha azután jobban érzed magad. De hagyományosan azt nevezzük terápiának a pszichológiában, ami hosszabban tart, hónapokig, vagy évekig. A terapeuta és a kliens között ilyenkor rendszerint kialakul egy különleges kapcsolat, amely visszatükrözi a kliens fontos jelenlegi és régebbi kapcsolódási mintáit, nehézségeit, erősségeit. Ebben mélyebb, alaposabb gyógyító folyamatban szinte biztosan szóba szerül a kliens gyermekkora, szüleihez fűződő kapcsolata. Nagyon sokféle terápia van. Fontos különbséget jelent, hogy egyéni, vagy csoportos, hogy a terapeuta milyen elméleti konstrukciót használ és hogy milyen a terapeuta személyisége, személyes stílusa.

A konzultáció ehhez képest egy felszínesebb kapcsolódás. A három, hetente vagy kéthetente egymást követő alkalom elég arra, hogy a bizalmi légkör – a bizalom kettőnk közt – kialakuljon, és hogy a legfeszítőbb terülteteket körüljárjuk. A kliens jó esetben olyan érzésekkel és benyomásokkal távozik, hogy megkönnyebbült, hogy valamit megértett, hogy bizonyos dolgokról máshogy is képes gondolkodni, hogy megértve érezte magát és ez jó érzés. Ezen felül azzal a tudással és tapasztalattal is gazdagabban távozik, hogy milyen az, amikor a másik sokszor csendben van, hallgat, figyel, csak rá figyel. Ez igen didaktikusan hangzik, de ez a dolgom, hogy ezt hangsúlyozzam, hogy a gyerekek felé is így érdemes: csendben, figyelmesen, a segítés, megértés szándékával.

A konzultáció egy kezdet, egy ismerkedés a pszichológiai tanácsadással, az önismereti munkával. Tét nélkül. Nincs olyan ember, akinek ne lenne valami gondja, problémája, szégyellnivalója, fájdalma. A különbség abból adódik, hogy ezek mennyire zavaróak, mennyire vannak tudat-közelben, mennyire sikerül szavakat találni ezekhez a nehéz érzésekhez. Nem lehet sürgetni.

A munkahelyemen én gyermekkel foglalkozom, és a szüleikkel is elsősorban róluk beszélünk. Itt a Szalonban a szülőknek szeretnék segíteni. Egyénileg és csoportosan, online, és offline.

Ezen töprengek néhány napja, hogy mit kéne tanítani a fiataloknak a szülőségről vagy a gyerekekről? Mi az ami már ekkor megragad és akkor is hat, ha őket még akár egy évtized is elválasztja attól, hogy családot alapítsanak? Mit kéne, vagy lehetne úgy tanítani, hogy a gyerek ne hasonuljon meg, hisz ez náluk otthon máshogy van… Például, ha azt mondanám, hogy a szülők tiszteljék a gyerekeiket, akkor hány fiatal nézne rám megütközve, hogy ezzel most mit is akarok mondani, amikor ők otthon mondjuk verve, meg büdösdisznózva vannak, vagy épp nem is a vér szerinti családjukkal élnek, mert azok neki hátat fordítottak.

Valószínűleg beszélnék a kisbabák képességeiről és képtelenségeikről, vagyis, hogy mit tudnak és mit nem, meg  hogy milyen fejlődési szakaszaik vannak, nagy vonalakban. Például, hogy normális, ha egy kisbaba mindent a szájába vesz, ez egy életkori sajátosság.

Kéne beszélni kicsit a szexről is, hogy ebből lesz a kisbaba és hogy ez bonyolultabb ügy, mint ahogy az a pornófilmekből leszűrhető.

Próbálnám azt hangsúlyozni, hogy mi emberek, gyerekek és felnőttek egyaránt két részből állunk, ami látszódik és ami nem. Látszódik egy gyereken, hogy ápolt, hogy tiszta, hogy jól öltözött, hogy jól tartott, jól táplált és nem látszik, hogy hogyan érez, hogy mit él át. Vagy ha látszik is, hát nem mindig könnyű megfejteni, különösen az egész kisbabáknál, akik gyakran csak sírnak. Szóval egy csomó fontos dolog nem látszik. Vagy nem olyan nyilvánvalóan.  Hogy mennyire van megbecsülve, megértve, szeretve. Mennyire szomorú, vagy csalódott, vagy magányos. Mennyire van mellőzve. Mennyire frusztrált, mennyire ijedt.

A minap egy gyerekrendelőben jártam, ahol történetesen rendszeresen sokat kell várni az doktornénikre, de ennek ellenére nincsenek játékok a váróban. Ezt tudva a felkészült anyukák és gyerekek már eleve játékokkal érkeztek, és hamarosan néhány fiúcska egymásra talált ott, és lelkesen csúsztak-másztak a földön, tologatva, ütköztetve kisautóikat, mikor a szorongó mama azért szólt rá a kisfiára, hogy hagyja abba, mert koszos lesz a nadrágja.

Szóval megtanítanám, hogy nem baj, ha egy kisgyereknek koszos a nadrágja, sőt. Ez a dolga. Ez a kiváltsága. Ez a hiteles.

Megkérdezném, hogy ők erről mit gondolnak, szerintük mi a fontosabb a külső megjelenés, vagy a belső érzelmi állapotok.

Kísérletet tennék arra, hogy figyeljék, hogy miket mondanak. Hányszor káromkodnak, milyen helyzetekben, akkor milyen szavakat, kifejezéseket használnak, és azok mit jelentenek úgy amúgy. Vagy hogy hányszor minősítik barátaikat, szüleiket, tanáraikat, vagy akár saját magukat. Te bunkó, te fasz, te csodálatos, én szuper, én béna, ő aljas, ő szemét.

Ezek minősítések. Ezzel eltöltenénk némi időt, hogy ezeket felismerjük, aztán lehetőség szerint töröljük őket, átadva a helyet a tárgyilagos és jóval nehézkesebb, de sokkal kevésbé ártó leírásoknak. Mit látok, mit hallok, mi van tényleg. Mitől bunkó, mitől fasz, csodálatos, szuper, béna, aljas, szemét? Strigulázhatnánk, hányszor minősít minket az anyukánk és az apukánk.

A tananyagba venném a konstruktív veszekedés témakörét. Hogyan veszekedjünk jól? Mit kerüljünk? Kerüljük, hogy a másikról nyilatkozunk. Te így, te úgy. Ehelyett gyakorolnánk az „én”-t. Én így érzek. Én ezt szeretném. Nekem az rossz ha… Talán, ha ezt elkezdik gyakorolni a fiatalok az érettségi környékén, akkor szülőkorúságukra természetessé válik, miközben a kommunikációs és érzelmi tudatosságuk is kivirágzik.

Nyilván ez nagyobb lélegzetvételű kérdés, meg én jelenleg nektek írok, akik már szülők vagytok – de azért én elgondolkodtam, hogy hol lehetne ezt elkezdeni.   

Lehet-e túl korán?

Az unokatesóm, Dáv, életének egy pontján soktucat spirituális (és) önsegítő könyv elolvasása után azt mondta, hogy röviden ez a közös mondanivalója mindnek: figyelj! Figyelj arra, hogy dobog a szíved, figyelj arra, hogy mi történik, mikor látszólag nem történik semmi, figyelj, mi van most, figyelj, mit érzel…

A barátnőm, Évi egy beszélgetésünk során – tapasztalatait és tanulmányait összegezve – azt mondta, hogy az anya-gyerek kapcsolatban, a szerelmi kapcsolatban és a pszichoterápiás kapcsolatban a közös pont, a gyógyító egyezés a „közös figyelmi helyzet”. Hogy te és én ugyanarra figyelünk, ugyanarról gondolkodunk valahogy, a figyelmünk tárgya összehoz minket, ott egyek lehetünk, összeolvadhatunk.

Ha a kettőt összehozom, akkor azt mondom: figyelj, amire figyel a másik. Mit mond, mi foglalkoztatja, mit tesz, mit érez. Figyelmet adni a szeretet és a tisztelet egyik legfontosabb jele.

Anyaaa, nézd, fél lábon állok! Anyaaa, figyelj, leugrom a harmadik lépcsőfokról! Nézd, nézd, anyaaaa…! – és a fakocka toronyra mutat.

Ismerős?!

A gyerekek nagyon igénylik a figyelmünket, és többnyire igen jól értenek hozzá, hogy meg is szerezzék azt,  ha kell bohóckodnak, „kihúzzák a gyufát”, vagy „csak” egyre hangosabbak lesznek, csakhogy velük foglalkozzunk. A figyelem a gyerekeknek (és a felnőtteknek is), olyan, mint a vitamin. Hosszú távú hiánya megbetegít.

(Talán ettől olyan népszerű a facebook; mindenki adhat és kaphat is némi virtuális figyelmet, a csaknem azonnal megosztott élmények-tapasztalatok hasonlóan oldhatják a magányérzést, mint a „közös figyelmi helyzetek”.)

Figyeljek jobban a gyerekre – a csapból is ez folyik! Naná, hogy figyelek, ellátom, óvom, teszem a dolgom! Minek ez a fakszni? – gondolhatjátok páran.

Igen fontos, hogy figyelj arra, milyen az idő és milyen ruhát adj rá, vagy mit adsz enni, ha éhes. Mi, én, most a gyerekek érzelmi szükségletéről beszélek, arról az igényéről, hogy örömeit és csalódásait megossza veled és te megértő lehess ezekkel. A gyerekek viselkedését az határozza meg, hogy mit éreznek. Ha jól érzik magunkat, akkor jól viselkednek, ha rosszul érzik magukat akkor úgy is fognak viselkedni, vagy megbetegednek testileg vagy lelkileg.

Ha egy gyereknek a szülei megértik, elfogadják az érzéseit, akkor ő sokkal nagyobb eséllyel lesz kiegyensúlyozott, nyugodt és együttműködő gyerek, mint az, akinek az érzéseit nem veszik figyelembe, nem értik meg. Például, azzal, hogy nem lehetsz most álmos, hisz most ébredtél, nem lehetsz éhes, most ebédeltünk, muszáj óvodába menni, ne hisztizz, nem mondhatsz ilyeneket a tanítónéniről, hisz ő olyan aranyos… Ezek elég megsemmisítő reagálások, ha én épp valóban álmos, éhes, csalódott, vagy dühös vagyok. Nekünk felnőtteknek is rosszul esik, ha le-semmibajozza valaki a keserűségünket. A gyerekekkel ez ugyanígy van.

Mit tegyek?!

Kerülj vele hasonló magasságba, ülj mellé, vagy emeld fel. Nézz rá, amikor beszél. Arra figyelj, amit mond, ne arra, hogy például leette magát. Nézd a szemét és/vagy a száját. Saccold meg mit érezhet. Ne szólalj meg. Bólogass és hümmögj.

Kezdetnek ennyi.

Várhatóan attól megnyugszik, hogy meghallgattad, sőt valószínűleg maga fogja megtalálni a megoldást a problémájára.

A Szelíd Szülő Szeminárium első témája a figyelem, ott átbeszéljük és gyakoroljuk ezeket a készségeket.

Csatlakozol?