A minap újra a „hisztiről” beszélgettünk és én újra elgondolkodtam a kérdésről.... 

A „hiszti” egy pejoratív, lekezelő kifejezés legtöbbször, főleg ha egy felnőtt nő, vagy férfi „hisztizik”, de a gyerekek hangos, erőszakos, sokszor érthetetlen hisztijeit sem szoktuk szeretni, minimum idegesek leszünk tőle, de sokszor agresszívek is.

Éppen emiatt a lekezelő hangnem és tisztázatlan jelentés miatt nem szeretem ezt a kifejezést.

A „hisztit” talán pontosabb, ha gyermeki dacnak nevezzük, de mindenképpen egy komplex érzelmi kommunikációs aktusnak tekintjük, ami életkorilag egy érési szakasz, kb másfél éves kortól akár végig az óvodáskoron át, attól függ mennyire „tanul rá” a gyerek erre a kommunikációra.

A „hiszti” bár a gyerek „csinálja” a szülői kommunikáción múlik, hogy mennyire, hogyan, meddig marad abban az érzelmi feszültségben a gyerek, amit így tud kifejezni. Még nem tudja máshogy.

Az empátia az, amit tudatosan be kell kapcsolni egy ilyen helyzetben, és a saját frusztrációnk, amit tudatosan ki kell kapcsolni, mert a gyerek nem akarattal bosszant, nem célja az idegesítés, nem „rossz”, sőt ő éppen eléggé rosszul érzi magát valami miatt. Vagy rájövünk, vagy nem, hogy mi miatt, de az biztos, hogy türelmes megértéssel megvárhatjuk, míg kijön ebből a frusztrált állapotból, uralkodva saját indulatainkon.

Hogyan előzhető meg a hiszti?

Az empatikus családban, ahol a gyermeket életkorának és érettségének megfelelő környezet veszi körül, a gyerekek minimálisan hisztiznek.

Hogyan lehet reagálni, amikor a gyerek nagyon szeretne valamit, de vissza kell őt utasítani, és félő, hogy épp ilyenkor lesz hiszti a válasza... Lehet megadni, amit kér. Ez nyilván nem megy a végtelenségig. Lehet kapásból támadni őt, ráncigálni, fenyegetni – ebből sem tanul igazán semmi hasznosat. És lehetünk megértőek, hogy ő márpedig szeretne valamit. Olyan jó lenne, ha megkaphatná. Valóban szeretné. Egy darabka édességet, valami csillogó tárgyat, vagy nyakbaülni … de ezt nem lehet éppen most. Az akadályoztatás számára frusztráció, ahogy sokszor egyébként nekünk felnőtteknek is, lássuk be. Mit teszünk mi, amikor vágyunk valamire? Ábrándozunk.

A gyerek elsődleges érzelme ekkor a vágyakozás, vágyás, akarás. Nem a birtoklás. Az ő vágyában osztozni „csak” figyelem, energia, jószándék kérdése, nem kerül pénzbe. Ginott úgy írja, biztosítsuk együttérzésünkről, hamár vissza kell utasítanunk. Hogyan fejezhetem ezt ki? Bárcsak-módszernek hívom én ezt, mert ez a kulcsszó: bárcsak! Bárcsak a tiéd lehetne, bárcsak megvehetném, bárcsak maradhatnánk még a játszótéren... A vágyában osztozunk, elfogadjuk azzal, hogy kimondjuk. Azt a keretet, korlátot, hogy az nem történhet meg (sose, vagy most éppen), azt mi tartjuk, de kimondjuk, megvalósítjuk a vágyát a szavainkkal.

Próbáljátok ki!