A beszokás egy folyamat, amit nem érdemes sürgetni, se figyelmen kívül hagyni. Idő kell hozzá, kinek több, kinek kevesebb. Amikor mi felnőttként új munkahelyre kerülünk, nekünk is időbe telik, amíg otthonosan mozgunk, kiismerjük magunkat. A beszoktatásnak is ez a lényege: az új környezet megismerése, a bizalom kialakulása. A legtöbb intézmény lehetővé teszi, hogy eleinte a gyermek a szülővel együtt ismerkedhessen az óvodával, máshol rövid, majd fokozatosan növekvő időben, a szülő jelenléte nélkül szoknak be a gyerekek. Van ahol heti négy nappal kezdenek a gyerekek, máshol az ott-alvással várnak napokat, vagy heteket.

Összeszedtem nyolc szempontot, tanácsot, amivel akár mostantól is segítheted az őszi ovikezdést

Ti hogyan készültök, készültetek az óvodára? Örömmel veszem, ha megírod!

Nyáron több kisebb, három év alatti kicsivel találkoztam, kisfiúkkal és kislányokkal, akik kivétel nélkül imádták a kukucs-játékot. Akár csak a szememet eltakartam a kezemmel, vagy egy nem-túl-nagy tárggyal, aztán kinéztem a babára mellette, felette, alatta – széles mosoly, kacagás lett a jutalmam, de minimum intenzív figyelem.

A bújócska is igen népszerű, amikor már a gyerek elbújik – legalább a feje – és meg kell őt keresni. A három négyévesek szólnak is, segítenek, nem nem az ágy alatt vagyok, - rikkantja a függöny...

Az öt-hat évesek már nem szólnak és már egymással is bújócskáznak, ami máshogy izgalmas, mint anyáékkal. 

Az elbújás egyes teoretikusok szerint ösztön, párja a megmutatkozás, amit gyerekeknél szintén gyakran láthatunk, amikor két egyszerű bohóckodó mozdulattal már „fellép”, előadást tart.

Az elbújás, - vagy akár kistesója az eltakarva levés - sok jelentésű, nagy jelentőségű játék, és ezáltal fontos fejlődési, átdolgozási lehetőséget kínál gyereknek, szülőnek, szakembereknek egyaránt.

Amikor a gyerek – mondjuk - a függöny mögé bújik és egyfelől kilóg alul lába, másfelől pontosan hallja a szülőjét, aki keresi, merre lépked, hol keresi, főleg ha a szülő kommentálja is mozdulatait, hol van ez a manógyerek, talán a fotel alatt, nem, akkor talán a ruhásszekrényben..., nem, - eközben (a gyerek ott, a függöny mögött) sok érzelmet átélhet, izgatottságot, türelmetlenséget, örömet, várakozást. A gyereknek az az elvárása, hogy megtalálják és örüljenek neki. A kölcsönös örömteli találkozás az otthoni bújócska lényege, sokadjára is. „Találj meg és örülj nekem!” - üzeni játékával, mert ezt átélni az én építőköve. Az elbújásban a boldog megtalálás-megtaláltság a fő motívum; az a gyerek, akit következetesen nem szívesen keresnek, nem örömmel találnak meg, nem fog bújócskát játszani, talán játszani sem nagyon fog.

Az első elbújásunk és legjelentősebb találkozásunk a magzati kor és utána a szülés-születés. Ennek a rendkívüli folyamatnak a kisebb nagyobb sérüléseit, örömeit ismétlik, gyógyítják a gyerekek, öntudatlanul újra és újra; minden gyerek, mindig, mindenhol a világon. A nehezebb születések utáni években kifejezetten terápiás hatású lehet a bújócska; lelki fejlődésükben elakadt nagyobb gyerekek is vissza vissza térhetnek az „anyaméhbe”, épített sátrakba, bunkerekbe, kuckókba elbújva. Sokszor nehéz kibújni, megszületni újra, több idő kell hozzá...

A legtöbb szülő ráérez erre, különösen amikor tapasztalja, hogy mennyire igényli a gyerek ezt a játékot és aztán mennyire boldog, amikor megtaláltatik. Mindeközben pedig a szülő is ajándékot kap: a gyerek örömét őfelé, a felé áradó szeretetet. Ez a kölcsönös adok-kapok mint egyfajta közös orgazmus járja át a feleket.

Az elbújás ösztönének felnőtt(ebb) korban a rejtőzködés felel meg. Akiket talán nem találtak elég sokszor kellő örömmel, akiket akarva-akaratlan megszégyenítettek gyerekként, akik zártan, szerényen, sokszor önként vállalt magányban élnek és lelkük mélyén – tudattalanul – még mindig arra várnak, hogy megtalálják, szeressék, elismerjék őket, úgy ahogy vannak.

Ahogyan Ti a  gyerekeiteket: nevetve, átölelve, teljes szívvel szeretgetve...

Helyzet: A gyerek fáradt, nincs kedve gyalogolni, lassú, meg meg áll, vagy szeretné, hogy felemeld, cipeld kicsit...

Tipp1: mondókázzatok babalépegetőket, vagy ütemes versikéket, amiket ismertek. Pl: Aki nem lép egyszerre..., Jár a baba jár..., Így járnak a huszárok..., Megy a gőzös..., Sétálunk, sétálunk..., Dombon törik… Ha jártatok Ringatóra, ott sok ilyet tanulhattatok, de bármelyik mondókás könyvet fel lehet lapozni. 

Sehol nincs meghatározva, hogy 2-3-4 év felett ezeket ne lehetne elővenni és miért ne az utcán, vagy a lépcsőházban... Próbáljátok ki! Nektek is sokkal szórakoztatóbb, mint veszekedni, vagy cipelni, vagy rángatni a kicsiket.

Tipp2: a gyerekek, különösen az ovisok nagyon szeretik az állatos történeteket, állatos meséket, szeretnek az állatokkal, vagy állatosat játszani. Ilyen állatos minijátékot mi is kitalálhatunk miközben hazafelé tartunk: Legyünk most fáradt nyuszik, akik, lassan váááánszorognak.... és játsszátok el ezt a vén, fáradt, lassú nyuszit. Most legyünk fürge nyuszik! - mondjad, és ez a haladós rész, szinte szaladtok... Aztán megint a fáradt nyuszi és újra a fürge... Nagyon szórakoztató gyereknek, felnőttnek egyaránt és már otthon is vagytok, felértetek az emeletre. Mi „közepes nyuszik” is tudunk ám lenni, akkor normális tempóban lépegetünk! Természetesen bármilyen állattal lehet játszani.

Kipróbáljátok?!

Öröm

Félelem, düh, szomorúság, öröm, meglepődés, undor/elutasítás - ez az evolúciós eredetű hat alapérzelem, aminek a kifejezése minden kultúrában és rasszban megegyezik és a tapasztalataim szerint ezeket már az óvodások is ismerik és felismerik. (Az undor némileg kakukktojás, hisz ezt a köznapi nyelvben ritkán használjuk; eredeti jelentősége a túlélés, a rossz, a mérgező jelzésével és visszautasításával. Undor jellegű arckifejezés köznapi címkézése a „nem tetszik”, „nem ízlik”, „nem kell”, amit szintén nagyon tudnak a gyerekek.) 

A hétköznapok és szabadnapok eseményei érzelmek láncolata a gyermek és a felnőtt életében is. Természetes érési folyamatok határozzák meg, hogy a gyermek még „rabja” az érzelmeinek, az érzelmi szabályozás, a késleltetés képessége, az önuralom, az érzelmi tudatosság kialakulása lassú folyamat.

Csecsemőkortól kezdve, ahogy az anya visszajelzi, lereagálja a baba jelzéseit, úgy épül fel ezen a kommunikációs rendszeren keresztül a tudásunk arról, hogy a jelzéseinknek jelentése van a másik számára. A beszéd kialakulása előtti időszakban a gügyögés, sírás, rúgkapálás, mosolygás, nyúlás, mutatás mozgósítja a környezetet, a kezdetben öntudatlan akciónak eredménye lesz, valami változik: a baba enni kap, játékot kap, puszit kap, betakarják, vagy ki, felemelik, kicserélik a pelusát. A mamák automatikusan szavakkal kísérik saját válaszreakcióikat, és a babák akcióit érzelmekre, állapotokra, szándékokra fordítják le.

Így kezdődik az érzelmek tanulása, és szabályozása. Az anyai empátiás ösztön és a babák nonverbális kommunikációs sajátossága megsegíti az anyákat. A beszéd kialakulásával bonyolódik a helyzet, mert a szavak és érzelmek táguló birodalmában könnyen el lehet tévedni: egymást félreérteni, az érzelmeket bagatellizálni, a saját érzelmeiknek áldozatául esni.

Sok szakkönyv és cikk azért emlegeti sokat az önismeret és ön-fejlődés témakörét a gyereknevelés kapcsán (is), mert a folyamat szükségszerű része hogy a felnőttek és a gyerekek érzelmi rendszerét külön tudjuk választani és tudjuk mi mit érzünk és mit érez a gyerek és újra és újra el tudjuk dönteni, hogy épp melyik a fontosabb. A felnőtt személyiségfejlődés egyik állomása, amikor az érzelmek fontosságát elismerjük, és elkezdjük magunkat monitorozni: mit érzek, miért érzem?

A teoretikusok érzelmeknek négy összetevőjét különböztetik meg: a fizikai, fiziológiai változásokat (pl szapora szívverés), a kognitív kiértékelést (ez egy ijesztő helyzet), az arckifejezést (nagyra tágult szemek) és a megnevezést (félelem, rémület). Ebből áll össze az érzelem. A gyerek csak a fizikai-idegrendszeri változásokat érzékeli és nem tudja, hogy mitől van.

A felnőttől elvárható, hogy tudja mit érez. A gyerektől nem várható el. A szülő dolga felismerni a csalódottság, félelem, nyugtalanság, feszültség viselkedéses jeleit a gyermeknél, és kisegíteni őt a kognitív kiértékeléssel és megnevezéssel.

Az arckifejezések felismerését is lehet gyakorolni: olyat játszani, hogy különböző érzelmeket megjelenítünk az arcunkon, vagy megkérjük a gyereket tükör előtt, vagy le is lehet fényképezni. Nagyon jó móka! Ha a jól sikerült képeket kinyomtatjuk és módunkban áll laminálni, akkor házi készítésű kártyákat gyárthatunk, amin a gyerek mutatja be mondjuk a hat alapérzelmet, vagy akár többet is.

Na, kipróbáljátok?!

Legtöbbször állatokkal játszunk, de van, hogy testrészekkel, emberekkel, vagy mesefigurákkal. Kezdetben amikor a gyerek megakad, lehet mondani, hogy kérdezd azt hogy..., aztán már ő kérdezi, hogy mit kérdezzen, aztán rájön az izére és okosakat kérdez magától is. Mi négy és öt éves kora közt kezdtük spontán, főleg mert én szeretek ilyet játszani és kipróbáltam a gyerekkel.

Amellett, hogy az ovis barkóba roppant szórakoztató, a gyereknek és felnőttnek is láthatatlan, ám annál fontosabb hozadékkal bír: egymás elméjében teszünk látogatást. Találd ki mire gondolok! Találd ki mi van a fejemben! A gyerek elindul egy gondolatmeneten, és kérdezget, keresi az utat a megoldáshoz. Ezen „követi” a felnőtt, úgy hogy egy lépéssel előtte jár, hisz – nehézségtől függően – kérdéseket „súg”, segíti a gyereket. A felnőtt kettős tudattal játszik: egyszerre gyerek és felnőtt, egyszerre tartunk a gyerekkel és járunk előtte.

Például az anya az apára gondol.

A játék az elejétől a végéig élvezetes, a kitalálás folyamata is izgalmas, aztán a rájövés igazi közös öröm. Mindez egy-két percig tart, ha bonyolódik a feladvány akkor talán tovább.

Amikor a gyerek az, aki gondol, a helyzet fokozódik, mert az ő rendszerében még nem evidens, hogy ha az állatnak két lába van, akkor minden bizonnyal csőre is van meg szárnya, vagy nála ha egy állatnak a szőre nem hosszú, akkor az bőr, illetve négylábú állatoknak „elől kettő és hátul kettő lába” van, többízben leszámolva fejben a kigondolt állat lábait.

Nálunk például az elefánt egyik azonosítója (amellett, hogy hossszzzzúúúú ormánya van), hogy „van kicsinye” mert az állatkertben tavaly láttuk a kis Ashát, az elefántkölyköt (aki csecsemőként akkora magas volt, mint a gyerek négyévesen).

Egyik emlékezetes és megizzasztó feladvány a lányommal úgy hangzott, hogy állat, fehér, két lába van, nincs szárnya, nem is tud repülni. Ezen az abszurditáson eléggé elakadtam, mikor megkérdeztem mi a kedvenc étele, ami felfedte a rejtélyt: a répa! :)

Vagyis az összehangolódás, együtt-játszás része, hogy tudjuk vagy sejtjük, hogy milyen ismereti vannak a gyereknek, illetve elfogadjuk, ha azt válaszolja, hogy „nem tudom”, például, hogy az adott állat hol él, hogyan szaporodik, mivel táplálkozik. A dolgok, élőlények mérete is egyszerűvé redukálódik, minden lehet kicsi, közepes vagy nagy. Esetleg icipici, vagy böhömnagy...

A játékba beépülnek a gyerek természetes, hétköznapi tapasztalatai, például az állatkertben látott állatokról, a saját állatainkról, a kert növényeiről, mesék szereplőiről, a család tagjairól, az óvodás társakról... Valamint beépülnek olyan implicit tartalmak, hogy valami egy bizonyos, konkrét, (állat, fa, tárgy pl a szomszéd kutyája, Bodri, vagy Anya pöttyös kávéscsészéje) vagy általános kategória, pl zsiráf, medve, fóka... (Ez utóbbi nálunk úgy hangzik el kérdésként, hogy „Az állatkertből ismerjük?”) Szintén a sorok közti tapasztalat, hogy például az ismerőseinket honnan ismerjük, hol laknak, jártunk-e náluk, ők jártak-e nálunk... Megannyi aktiválódó ismeret, tudás, tapasztalat!

Példa: A gyerek a szilvafára gondol, az elején tisztázzuk, hogy „fa”.

- A termése piros?

- Nem.

- Fekete?

A továbbfejlesztett és háromszemélyes verzióban a gyerek kigondol valamit, azt megsúgja az egyik felnőttnek és a másik felnőtt azt kitalálja. Ekkor a gyerek passzív néző-hallgató: figyeli, hogy a felnőttek hogyan találják ki az ő feladványát!

Az óvodások sajátossága, hogy szeretik az ismétlődéseket, ebben is megnyilvánul: a gyerek szívesen lejátssza ugyanazt a feladványt többször, nem unja, sőt az ismétlődés örömet okoz, biztonságot, ismerősséget jelent.

A másik gondolatának a kitalálása egy másik óvodás jellegzetességnek az omnipotencia érzésnek, mindenhatóság illúziójának is természetes teret ad.

Végezetül a fontos szabály: a játék nem szólhat a gyerek kinevetéséről, kioktatásáról, vagyis megalázásáról. A játék szerves része, hogy butaságot is ér, (sőt kell) kérdezni, egyfelől a folyamat sajátossága miatt, hisz a „rossz” tipp is a megoldás felé terel, másfelől a gyerek korlátozott ismeretei természetesek, ezeket, emiatt kinevetni tilos! Aki nem tud kellő tisztelettel játszani, az ne is próbálkozzon inkább.

(Feltételezhető, hogy az a felnőtt, aki nem szeret barkóbázni, annak egyfelől nehezére eshet ez a mentális kirándulás, a másik gondolatmenetének a letapogatása, másfelől régi, akár elfeledett kigúnyolások, megszégyenítések emlékét idézheti...)

Összefoglalva a játék leírása: (didaktikusan:)

Kitalálós-játék (Barkóba az óvódással)

Minimum részvevők: egy gyerek, egy felnőtt

Menete: az egyik kigondol valamit, a másik kérdésekkel megpróbálja kitalálni

Specialitások, szabályok:

Csak olyanra lehet gondolni, amit a gyerek ismer

A gyereknek lehet segíteni, hogy mit kérdezzen

A gyerek kérdezhet kiegészítendő (=nem-eldöntendő) módon

A gyereket tilos kinevetni és kioktatni

Ha kipróbáltátok, írjátok meg a tapasztalataitokat: nálatok hogy ment??