Drámamentes fegyelmezés – így szól a cím és a fülszövegből kiderül, hogy a dráma, itt amolyan otthoni cirkusz, zajos családi jelenet, amikor kiabálás, esetleg dobálózás, ajtócsapkodás is előfordul. Ennek mellőzését, megelőzését ígérik a szerzők, és felidézik, hogy a fegyelmezés szó a legrégebbi jelentése alapján azt jelenti, hogy „tanítani” és legkevésbé sem azonos a büntetéssel.

A fegyelmezés, vagyis tanítás lényege, hogy olyan készségek elsajátításában segítsük a gyermekeket, amelyekkel hosszú távon képesek lesznek az önkontrollra, és rugalmasan tudják kezelni a kihívást vagy frusztrációt jelentő helyzeteket. Ezt ők integrált fegyelmezési szemléletnek nevezik.

Az első fejezetben kifejtett fegyelmezés-elméleti részben érvelnek az elfenekelés és a kizárás (elküldés) büntető módszerek ellen és javasolják a „miért-mit-hogyan kérdések” átgondolását, vagyis, hogy miért viselkedik vajon így a gyerek?, mit szeretnék most megtanítani neki?, hogyan tudom ezt legjobban megtanítani neki most? A fegyelmezési filozófiánk átgondolására is bátorítanak egy nyolctételes kérdéssor alapján.

A szerzők orvosi érdeklődésének megfelelően a fegyelmezés máshol is olvasható – amúgy üdvözlendő – érzékenyebb, figyelmesebb megközelítésén túl a gyereknevelési módszerek, fegyelmezési eszközök agyra, agyfejlődésre gyakorolt hatásával érvelnek, miszerint a megfelelő, szeretetteljes tanítás/fegyelmezés olyan jó, hasznos, új idegpálya kapcsolatokat épít ki az agyban, amelyet a gyerek hosszútávon és más helyzeteben is használni tud.

Az agyról szóló második fejezetből kiderül, hogy a racionálisabb, döntésekért, önkontrollért, empátiáért felelős felsőbb agyterület a húszas éveinkig fejlődik, gyermekkorban kifejezetten éretlen. A gyerekek főleg az alsóbb, primitívebb, érzelemvezérelt – harcolj vagy menekülj – agyterületeiket használják. A szerzők – kísérletekre és kutatási eredményekre hivatkozva – azt állítják, hogy egy feldúlt lelkiállapotú gyerekkel nyugodtan, kedvesen, szeretetteljesen és világos határokat kijelölve beszélünk, akkor ezzel az „okosabb” felsőbb agyterületekre hatunk miáltal az egyfelől fejlődik másfelől idegi kapcsolat alakul ki a két agyterület közt, ami az önkontroll alapja lesz a későbbiekben. Ekképpen ez a drámamentes, integrált fegyelmezési módszer egyúttal az elmét is fejleszti.

A materiálisabb, racionálisabb szemléletű szülőknek, például az apáknak, ez valós és nyomós érv lehet, hogy elgondolkozzanak saját nevelési beállítottságukon, és annak a gyerekekre való hatásán.

A szerzők a fegyelmezés két lépését ajánlják: kapcsolódás és átformálás. E két fogalmat bontják ki a könyv központi részében, (a 3. fejezettől a 6. fejezetig), elméleti és gyakorlati oldalról is megközelítve.

A „kapcsolódás” azt jelenti, hogy világosan kinyilvánítjuk a köztünk lévő mély kapcsolatot azzal, hogy figyelünk rá, meghallgatjuk, közöljük, hogy az ő oldalán állunk, ha nem tetszik a viselkedése, akkor is. Ennek eszközei a megnyugtatás, megerősítés (ráhangolódás az érzéseire), figyelmes hallgatás, és a hallottak visszatükrözése.

Az „átformálás” azt jelenti, hogy miután a gyermekhez kapcsolódva, együttérzésünkről és szeretetünkről biztosítottuk, felmérjük, hogy a gyermek készen áll, hogy figyeljen és tanuljon, és mi magunk is nyugodtak és összeszedettek vagyunk. Ezután a megbízható, következetes és szükséges mértékben rugalmas életfilozófiánk szerint tisztázzuk újra és újra, hogy mit várunk el és mire számíthatnak.

Mindezt igen részletesen és számtalan példával megvilágítva fejtik ki a szerzők. Szerintük a fegyelmezés voltaképp készségfejlesztés, és ha a fenti módon járunk el, akkor a gyermek mind a saját mind a mások érzelmi állapotaira reflektív lesz

Személyes véleményem szerint Daniel Siegel és Tina Payne Bryson könyve kifejezetten túlírt, tele didaktikus önismétléssel, bonyolultnak ható jelenségekkel. A fogalmazás döcögős, maníros; én a tréfásnak szánt részeken sem tudtam mosolyogni. Már az alcím is sokat elárul: „A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása.”

A 300 oldalas mű legpraktikusabb része az a két függelék, amelyben vázlatosan, majd tömören összefoglalva újra elismétlik amit a korábbi 270 oldalon már leírtak. A szemléltető, képregényszerű rajzok „e helyett, ezt” szerkezete nagyon hasonló a Faber-Mazlish könyvek illusztrációihoz, illetve Merrilee Liddiard egyéb grafikái nagyon szellemesek és emelik a könyv értékét.

Mindazonáltal szemléletében ez egy jó könyv, hisz amellett érvel, hogy a fegyelmezésnek a gyermeket segíteni kell és nem rossz érzéseket, dühöt okozni. A szerzők fontosabbnak tartják a hosszú távú hatást, a hirtelen megoldásoknál és a gyermek érzéseire és az erre való mélyebb, alaposabb figyelemre fókuszál. Thomas Gordon, Haim Ginott, Faber-Mazlish, Gary Chapman hasonló gondolatokat írt le más, talán egyszerűbb fogalomhasználattal és hangsúlyozással. Az agyra, a „fejlődő gyermeki elmére” való tudományosan alátámasztott és közérthetően megfogalmazott hivatkozás emeli ki a szerzőpáros könyvét a többi közül, amit köszönünk szépen.

Öröm

Félelem, düh, szomorúság, öröm, meglepődés, undor/elutasítás - ez az evolúciós eredetű hat alapérzelem, aminek a kifejezése minden kultúrában és rasszban megegyezik és a tapasztalataim szerint ezeket már az óvodások is ismerik és felismerik. (Az undor némileg kakukktojás, hisz ezt a köznapi nyelvben ritkán használjuk; eredeti jelentősége a túlélés, a rossz, a mérgező jelzésével és visszautasításával. Undor jellegű arckifejezés köznapi címkézése a „nem tetszik”, „nem ízlik”, „nem kell”, amit szintén nagyon tudnak a gyerekek.) 

A hétköznapok és szabadnapok eseményei érzelmek láncolata a gyermek és a felnőtt életében is. Természetes érési folyamatok határozzák meg, hogy a gyermek még „rabja” az érzelmeinek, az érzelmi szabályozás, a késleltetés képessége, az önuralom, az érzelmi tudatosság kialakulása lassú folyamat.

Csecsemőkortól kezdve, ahogy az anya visszajelzi, lereagálja a baba jelzéseit, úgy épül fel ezen a kommunikációs rendszeren keresztül a tudásunk arról, hogy a jelzéseinknek jelentése van a másik számára. A beszéd kialakulása előtti időszakban a gügyögés, sírás, rúgkapálás, mosolygás, nyúlás, mutatás mozgósítja a környezetet, a kezdetben öntudatlan akciónak eredménye lesz, valami változik: a baba enni kap, játékot kap, puszit kap, betakarják, vagy ki, felemelik, kicserélik a pelusát. A mamák automatikusan szavakkal kísérik saját válaszreakcióikat, és a babák akcióit érzelmekre, állapotokra, szándékokra fordítják le.

Így kezdődik az érzelmek tanulása, és szabályozása. Az anyai empátiás ösztön és a babák nonverbális kommunikációs sajátossága megsegíti az anyákat. A beszéd kialakulásával bonyolódik a helyzet, mert a szavak és érzelmek táguló birodalmában könnyen el lehet tévedni: egymást félreérteni, az érzelmeket bagatellizálni, a saját érzelmeiknek áldozatául esni.

Sok szakkönyv és cikk azért emlegeti sokat az önismeret és ön-fejlődés témakörét a gyereknevelés kapcsán (is), mert a folyamat szükségszerű része hogy a felnőttek és a gyerekek érzelmi rendszerét külön tudjuk választani és tudjuk mi mit érzünk és mit érez a gyerek és újra és újra el tudjuk dönteni, hogy épp melyik a fontosabb. A felnőtt személyiségfejlődés egyik állomása, amikor az érzelmek fontosságát elismerjük, és elkezdjük magunkat monitorozni: mit érzek, miért érzem?

A teoretikusok érzelmeknek négy összetevőjét különböztetik meg: a fizikai, fiziológiai változásokat (pl szapora szívverés), a kognitív kiértékelést (ez egy ijesztő helyzet), az arckifejezést (nagyra tágult szemek) és a megnevezést (félelem, rémület). Ebből áll össze az érzelem. A gyerek csak a fizikai-idegrendszeri változásokat érzékeli és nem tudja, hogy mitől van.

A felnőttől elvárható, hogy tudja mit érez. A gyerektől nem várható el. A szülő dolga felismerni a csalódottság, félelem, nyugtalanság, feszültség viselkedéses jeleit a gyermeknél, és kisegíteni őt a kognitív kiértékeléssel és megnevezéssel.

Az arckifejezések felismerését is lehet gyakorolni: olyat játszani, hogy különböző érzelmeket megjelenítünk az arcunkon, vagy megkérjük a gyereket tükör előtt, vagy le is lehet fényképezni. Nagyon jó móka! Ha a jól sikerült képeket kinyomtatjuk és módunkban áll laminálni, akkor házi készítésű kártyákat gyárthatunk, amin a gyerek mutatja be mondjuk a hat alapérzelmet, vagy akár többet is.

Na, kipróbáljátok?!

Ezen töprengek néhány napja, hogy mit kéne tanítani a fiataloknak a szülőségről vagy a gyerekekről? Mi az ami már ekkor megragad és akkor is hat, ha őket még akár egy évtized is elválasztja attól, hogy családot alapítsanak? Mit kéne, vagy lehetne úgy tanítani, hogy a gyerek ne hasonuljon meg, hisz ez náluk otthon máshogy van… Például, ha azt mondanám, hogy a szülők tiszteljék a gyerekeiket, akkor hány fiatal nézne rám megütközve, hogy ezzel most mit is akarok mondani, amikor ők otthon mondjuk verve, meg büdösdisznózva vannak, vagy épp nem is a vér szerinti családjukkal élnek, mert azok neki hátat fordítottak.

Valószínűleg beszélnék a kisbabák képességeiről és képtelenségeikről, vagyis, hogy mit tudnak és mit nem, meg  hogy milyen fejlődési szakaszaik vannak, nagy vonalakban. Például, hogy normális, ha egy kisbaba mindent a szájába vesz, ez egy életkori sajátosság.

Kéne beszélni kicsit a szexről is, hogy ebből lesz a kisbaba és hogy ez bonyolultabb ügy, mint ahogy az a pornófilmekből leszűrhető.

Próbálnám azt hangsúlyozni, hogy mi emberek, gyerekek és felnőttek egyaránt két részből állunk, ami látszódik és ami nem. Látszódik egy gyereken, hogy ápolt, hogy tiszta, hogy jól öltözött, hogy jól tartott, jól táplált és nem látszik, hogy hogyan érez, hogy mit él át. Vagy ha látszik is, hát nem mindig könnyű megfejteni, különösen az egész kisbabáknál, akik gyakran csak sírnak. Szóval egy csomó fontos dolog nem látszik. Vagy nem olyan nyilvánvalóan.  Hogy mennyire van megbecsülve, megértve, szeretve. Mennyire szomorú, vagy csalódott, vagy magányos. Mennyire van mellőzve. Mennyire frusztrált, mennyire ijedt.

A minap egy gyerekrendelőben jártam, ahol történetesen rendszeresen sokat kell várni az doktornénikre, de ennek ellenére nincsenek játékok a váróban. Ezt tudva a felkészült anyukák és gyerekek már eleve játékokkal érkeztek, és hamarosan néhány fiúcska egymásra talált ott, és lelkesen csúsztak-másztak a földön, tologatva, ütköztetve kisautóikat, mikor a szorongó mama azért szólt rá a kisfiára, hogy hagyja abba, mert koszos lesz a nadrágja.

Szóval megtanítanám, hogy nem baj, ha egy kisgyereknek koszos a nadrágja, sőt. Ez a dolga. Ez a kiváltsága. Ez a hiteles.

Megkérdezném, hogy ők erről mit gondolnak, szerintük mi a fontosabb a külső megjelenés, vagy a belső érzelmi állapotok.

Kísérletet tennék arra, hogy figyeljék, hogy miket mondanak. Hányszor káromkodnak, milyen helyzetekben, akkor milyen szavakat, kifejezéseket használnak, és azok mit jelentenek úgy amúgy. Vagy hogy hányszor minősítik barátaikat, szüleiket, tanáraikat, vagy akár saját magukat. Te bunkó, te fasz, te csodálatos, én szuper, én béna, ő aljas, ő szemét.

Ezek minősítések. Ezzel eltöltenénk némi időt, hogy ezeket felismerjük, aztán lehetőség szerint töröljük őket, átadva a helyet a tárgyilagos és jóval nehézkesebb, de sokkal kevésbé ártó leírásoknak. Mit látok, mit hallok, mi van tényleg. Mitől bunkó, mitől fasz, csodálatos, szuper, béna, aljas, szemét? Strigulázhatnánk, hányszor minősít minket az anyukánk és az apukánk.

A tananyagba venném a konstruktív veszekedés témakörét. Hogyan veszekedjünk jól? Mit kerüljünk? Kerüljük, hogy a másikról nyilatkozunk. Te így, te úgy. Ehelyett gyakorolnánk az „én”-t. Én így érzek. Én ezt szeretném. Nekem az rossz ha… Talán, ha ezt elkezdik gyakorolni a fiatalok az érettségi környékén, akkor szülőkorúságukra természetessé válik, miközben a kommunikációs és érzelmi tudatosságuk is kivirágzik.

Nyilván ez nagyobb lélegzetvételű kérdés, meg én jelenleg nektek írok, akik már szülők vagytok – de azért én elgondolkodtam, hogy hol lehetne ezt elkezdeni.   

Lehet-e túl korán?

#1

Szeretettel köszöntelek a most nyíló Szelíd Szülő Szalonban! 

Láthatod, még nincs teljesen kész, 

talán nem is lesz sose, de mindig tehetünk egy lépést felé, 

lehetünk úton, hisz vándorok vagyunk amúgy is. 

Egyelőre virtuális térben nyílik a Szalon, ide várom a kedves Olvasót, Téged, 

közös gondolkodásra okulásra, rácsodálkozásra. 

Témánk a kommunikáció és a gyerekek, mely útjelzők mögött gyakorlatilag ott a fél világ. 

Az érzékenyebb fele, a diszkrétebb, csöndesebb, meditatívabb, lassúbb, töprengőbb fele. E táblák mögött egyszerre van jelen a csoda, és a konfliktus, a korlátaink és az önismeretünk, a múltunk és a jövőnk, a felismeréseink és a változtatni akarásunk, a kapcsolataink és azokban a unott-utált ismétlődések. Emberi helyzetek vannak itt, melyeket jól vagy rosszul éltünk meg; találkozások, sérelmek, örömök, elköteleződések, döntések, vállalások, gyermekek világrajövetele. 

Új világok, új kapcsolódások, Új Minőség. 

Új szavak, új mondatok, új figyelem. 

Ez hát a küldetés és a hívó szó: legyél te is Szelíd Szülő és ne bántsd a gyermeked! 

Hidd el, hogy nem szükséges, hogy a gyermeked féljen tőled, sőt! 

Remélem visszajössz. 

#2

Megnyitom és útjára eresztem az első nyilvános honlapomat.

A témákról címszavakban: anya, apa, bizalom, büntetés, család, dicséret, dac, engedelmesség, együttműködés,empátia, érzések, érzelmek elfogadása, én-üzenet, fantázia, felelősség, fegyelmezés, figyelem, gyermekek, gyógyító kommunikáció, hitelesség, hiszti, hatalmi harcok, indulatok, játszmák, kommunikáció, közléssorompók, konfliktusok, lépésváltás, megértő attitűd, nyertes-nyertes konfliktus-megoldások, odafordulás, öröm, partnerség, provokáció, ritmus, segítő mesék, szeminárium, szeretet, szülői stílusok, tisztelet, tárgyilagosság, te-üzenet, tanfolyam, tréning, úgybeszélsz, üvöltés, vágyak, verekedés, vereségmentes módszer, zsarnoki viselkedés

Melyiket választod? 

#3

Hónapok, de lehet, hogy évek óta gondolkozom mi legyen az az első mondat amivel megszólítalak Titeket. Mi lesz az a pár mondat, amivel előbújok a rejtekemből és megnyilvánulok előttetek, mit mondok, miről beszélek, amiről azt gondolom, hogy érdekelheti az Olvasót és érdekel engem, mivel lehetek egyensúlyban a szubjektív és objektív köz, mivel lehetek segítő és semmiképpen nem ártó.

Egy szülői kommunikációs tanfolyamot ajánlok Nektek, melynek a programját én állítottam össze külföldi - főleg amerikai - és hazai szakirodalmak alapján, megfűszerezve a saját anyai tapasztalataimmal. 

E műveket, könyveket, melyeket feldolgoztam, ti is elolvashatjátok, itt sorolom fel őket a jobb oldalon, ezek könyvesboltokban, vagy könyvtárakban szabadon hozzáférhetőek. 

A tanfolyami találkozások olyan fontos többletet adnak a csoport által, mely megsokszorozza erőnket, növeli a kitartásunkat, felbátorít a változtatásra. 

A blog bejegyzéseim témaköre is a kommunikáció és a gyermeknevelés metszéspontján helyezkedik el, és közös gondolkodásra hív. 

Visszajössz?