Drámamentes fegyelmezés – így szól a cím és a fülszövegből kiderül, hogy a dráma, itt amolyan otthoni cirkusz, zajos családi jelenet, amikor kiabálás, esetleg dobálózás, ajtócsapkodás is előfordul. Ennek mellőzését, megelőzését ígérik a szerzők, és felidézik, hogy a fegyelmezés szó a legrégebbi jelentése alapján azt jelenti, hogy „tanítani” és legkevésbé sem azonos a büntetéssel.

A fegyelmezés, vagyis tanítás lényege, hogy olyan készségek elsajátításában segítsük a gyermekeket, amelyekkel hosszú távon képesek lesznek az önkontrollra, és rugalmasan tudják kezelni a kihívást vagy frusztrációt jelentő helyzeteket. Ezt ők integrált fegyelmezési szemléletnek nevezik.

Az első fejezetben kifejtett fegyelmezés-elméleti részben érvelnek az elfenekelés és a kizárás (elküldés) büntető módszerek ellen és javasolják a „miért-mit-hogyan kérdések” átgondolását, vagyis, hogy miért viselkedik vajon így a gyerek?, mit szeretnék most megtanítani neki?, hogyan tudom ezt legjobban megtanítani neki most? A fegyelmezési filozófiánk átgondolására is bátorítanak egy nyolctételes kérdéssor alapján.

A szerzők orvosi érdeklődésének megfelelően a fegyelmezés máshol is olvasható – amúgy üdvözlendő – érzékenyebb, figyelmesebb megközelítésén túl a gyereknevelési módszerek, fegyelmezési eszközök agyra, agyfejlődésre gyakorolt hatásával érvelnek, miszerint a megfelelő, szeretetteljes tanítás/fegyelmezés olyan jó, hasznos, új idegpálya kapcsolatokat épít ki az agyban, amelyet a gyerek hosszútávon és más helyzeteben is használni tud.

Az agyról szóló második fejezetből kiderül, hogy a racionálisabb, döntésekért, önkontrollért, empátiáért felelős felsőbb agyterület a húszas éveinkig fejlődik, gyermekkorban kifejezetten éretlen. A gyerekek főleg az alsóbb, primitívebb, érzelemvezérelt – harcolj vagy menekülj – agyterületeiket használják. A szerzők – kísérletekre és kutatási eredményekre hivatkozva – azt állítják, hogy egy feldúlt lelkiállapotú gyerekkel nyugodtan, kedvesen, szeretetteljesen és világos határokat kijelölve beszélünk, akkor ezzel az „okosabb” felsőbb agyterületekre hatunk miáltal az egyfelől fejlődik másfelől idegi kapcsolat alakul ki a két agyterület közt, ami az önkontroll alapja lesz a későbbiekben. Ekképpen ez a drámamentes, integrált fegyelmezési módszer egyúttal az elmét is fejleszti.

A materiálisabb, racionálisabb szemléletű szülőknek, például az apáknak, ez valós és nyomós érv lehet, hogy elgondolkozzanak saját nevelési beállítottságukon, és annak a gyerekekre való hatásán.

A szerzők a fegyelmezés két lépését ajánlják: kapcsolódás és átformálás. E két fogalmat bontják ki a könyv központi részében, (a 3. fejezettől a 6. fejezetig), elméleti és gyakorlati oldalról is megközelítve.

A „kapcsolódás” azt jelenti, hogy világosan kinyilvánítjuk a köztünk lévő mély kapcsolatot azzal, hogy figyelünk rá, meghallgatjuk, közöljük, hogy az ő oldalán állunk, ha nem tetszik a viselkedése, akkor is. Ennek eszközei a megnyugtatás, megerősítés (ráhangolódás az érzéseire), figyelmes hallgatás, és a hallottak visszatükrözése.

Az „átformálás” azt jelenti, hogy miután a gyermekhez kapcsolódva, együttérzésünkről és szeretetünkről biztosítottuk, felmérjük, hogy a gyermek készen áll, hogy figyeljen és tanuljon, és mi magunk is nyugodtak és összeszedettek vagyunk. Ezután a megbízható, következetes és szükséges mértékben rugalmas életfilozófiánk szerint tisztázzuk újra és újra, hogy mit várunk el és mire számíthatnak.

Mindezt igen részletesen és számtalan példával megvilágítva fejtik ki a szerzők. Szerintük a fegyelmezés voltaképp készségfejlesztés, és ha a fenti módon járunk el, akkor a gyermek mind a saját mind a mások érzelmi állapotaira reflektív lesz

Személyes véleményem szerint Daniel Siegel és Tina Payne Bryson könyve kifejezetten túlírt, tele didaktikus önismétléssel, bonyolultnak ható jelenségekkel. A fogalmazás döcögős, maníros; én a tréfásnak szánt részeken sem tudtam mosolyogni. Már az alcím is sokat elárul: „A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása.”

A 300 oldalas mű legpraktikusabb része az a két függelék, amelyben vázlatosan, majd tömören összefoglalva újra elismétlik amit a korábbi 270 oldalon már leírtak. A szemléltető, képregényszerű rajzok „e helyett, ezt” szerkezete nagyon hasonló a Faber-Mazlish könyvek illusztrációihoz, illetve Merrilee Liddiard egyéb grafikái nagyon szellemesek és emelik a könyv értékét.

Mindazonáltal szemléletében ez egy jó könyv, hisz amellett érvel, hogy a fegyelmezésnek a gyermeket segíteni kell és nem rossz érzéseket, dühöt okozni. A szerzők fontosabbnak tartják a hosszú távú hatást, a hirtelen megoldásoknál és a gyermek érzéseire és az erre való mélyebb, alaposabb figyelemre fókuszál. Thomas Gordon, Haim Ginott, Faber-Mazlish, Gary Chapman hasonló gondolatokat írt le más, talán egyszerűbb fogalomhasználattal és hangsúlyozással. Az agyra, a „fejlődő gyermeki elmére” való tudományosan alátámasztott és közérthetően megfogalmazott hivatkozás emeli ki a szerzőpáros könyvét a többi közül, amit köszönünk szépen.