fordítás

Jobb szülők a gyermekterapeuták?! - II.rész

családempátiafordításkommunikációnevelésszülőségtisztelet
Popper Péter és Popper Gábor
Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvének amerikai kiadásában megjelent egy beszélgetés, melyben nyolc gyermeknevelési szakember,  - pszichológusok, pszichiáterek, terapeuták - arról beszélgetnek, segíti-e a szülőségüket a pszichológiai tudás és terápiás rutin?

A fordítás első részét itt olvashatjátok.

Eredeti cikk:

How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220

Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel? [második rész]


Dr. Hill: Csodálkozom, hogy milyen kevéssé alkalmazzuk a klinikai tudásunkat a gyereknevelésben. Én például ugyanúgy veszekszem a fiammal, ahogy az anyám veszekedett velem, néha még a hangtónusom is ugyanolyan, mint az övé volt. Mintha egy ismert magnószalagot játszanék újra.
Dr. Chambers: Újféle szalagot keresel? Más viselkedés mintákat? Egy másik hangot?
Dr. Hill: Én sem kedvelem a szülői mintáimat. Tudatosság nélkül sok szülő automatikusan ismétli a régi mintákat. De mi elvileg tudatosak vagyunk és képesnek kellene lennünk új viselkedési forgatókönyveket írni és hasznát venni a gyerekterápiás képzettségünknek.
Dr. Bruce: Úgy hangzik, mint a tipikus szülők mondatai...
Dr. Hill: Igen és ez zavar engem. Otthon, amikor a dolgok rosszul mennek, nem tudom, hogyan változtathatnám meg a helyzetet. Mint más szülők, én is meghátrálok és megrettenek, a szakmai képzettségem és a sokéves gyerek-terápiás tapasztalataim ellenére.
Dr. Bruce: Minden szülő sérülékeny. Nem könnyű a gyerekeinkkel szemben nyerni. Ha fej, mi vesztünk, ha írás ők nyernek...
Dr. Adams: A gyerekek konkrét problémákat jelenítenek meg, amelyek nem felelnek meg a szeretet, elfogadás, tisztelet, egyéni különbségek és személyes egyediség csillogó általánosságainak. Ezek túl nagy fogalmak. Olyanok mint az ezer-dolláros csekk – jól hangzik, csak épp a napi szükségleteinkhez haszontalan, nem tudunk vele egy csésze kávét venni, taxit fogni, vagy telefonálni. A hétköznapokban apróra van szükség. A gyereknevelésben pszichológiai váltópénzre van szükség, hasonlóra, mint, amit a gyermekterápiában használunk.
Dr. David: Könyörgöm, áruld el, mi az a "pszichológiai aprópénz"?
Dr. Adams: A hatékony és emberi bánásmód speciális technikái a mindennapos történesek során: a kisebb összezördülésektől az időszakos konfliktusokon át a hirtelen krízisekig.
Dr. David: Mondd el nekünk, te hogyan hasznosítod a terápiás szemléletedet szülőként?!
Dr. Adams: Könyv-hosszúságú lenne a lista... Attól tartok, azt hiszed, hogy minden választ ismerek. Nos, ez nem így van. De megtanultam emberségesebben reagálni a gyerekeim okozta nehézségekre. Empatikus vagyok velük, ahogy a gyermek-pácienseimmel is. Próbálom a helyükbe képzelni magam, hogy megértsem, hogyan érezhetnek. Megtanultam, hogyan fejezzem ki a haragomat sértések nélkül. Provokáció ellenére sem szólítom megalázó neveken a gyerekeimet. Nem vádolom a személyiségüket és nem támadom a személyiségvonásaikat. Ehelyett, ahogy a terápiában is, azt állítom, amit látok, amit érzek és amit szükséges megtenni.
Dr. David: Azt mondod, hogy te sose jössz ki a sodrodból a gyerekeiddel?
Dr. Adams: Ellenkezőleg! De már nem félek a dühömtől, mert tudom, hogyan fejezzem ki anélkül, hogy kárt okoznék. Autentikus és hiteles vagyok: a szavaim illeszkednek az érzelmeimhez, például nem mutatok szeretetet, amikor dühös vagyok. Azt is megtanultam, hogy a bölcsesség kezdete a csend és ez tekintélyt ad. Röviden tehát beszélj kevesebbet és hallgass többet. Amikor a dolgok rosszul mennek, nem papolok, hanem megoldások után nézek. Megtanultam a gyermekeim panaszaira nem viszont-szemrehányásokkal válaszolni. Gyakran alkalmazom az együttérző hümmögést és a rövid kommentárokat.
Dr. Chambers: Mint például?
Dr. Adams: „Oh látom, tehát ez történt. Tehát így érzel. Tehát ez a megfontolt álláspontod. Értékelem, hogy megosztottad velem a nézeteidet. Köszönöm, hogy a figyelmembe ajánlottad őket. Hagy írjam le a javaslataidat, hogy emlékezzek rá...” Szándékosan tartózkodom a zavaró kérdésektől és a hideg logikától, érzelmileg túlfűtött helyzetekben. Mióta a világ az észhez beszél, én a szívhez szólok.
Dr. Bruce: Ez csak sima józan paraszti ész.
Dr. Green: Nem, azt hiszem ez inkább szokatlan gondolkodásmód. Például a gyerekterápiában megtanultam, hogy néhány dicséret romboló lehet, tehát nem is használok ilyeneket, se a rendelőben, se otthon. Tartózkodom az olyan dicséretektől, ami lehetetlenséget vár el a gyerekeimtől: „mindig olyan csodálatos vagy, mindig olyan előzékeny vagy, az angyalom vagy....” A dicséreteim elismerőek:  leírják a gyerekem erőfeszítéseit és tetteit és azt, ahogy érzek irántuk. Ebben nincs értékelés, bírálás, összehasonlítás és leereszkedés.
Dr. Chambers: Elmagyaráznád ezt részletesebben?
Dr. Green: Örülök a kérésednek, mert ez lehetőséget ad, hogy kifejtsem a nézeteimet. Értékelem az érdeklődésedet. Látod Dr. Chambers, ezek az elismerő dicséretek.
Dr. Chambers: Hogyan dicsértél volna a gyerekterápiás képzettséged előtt?
Dr. Green: „Nagyszerű vagy! Mindig a segítségemre vagy! Csodálatos munkát végzel ebben a csoportban!" Észrevetted, hogy az elismerő dicséretek esetén a mondatokat azzal kezdtem, hogy „én”, míg a bíráló dicséretben azzal a névmással kezdtem, hogy „te”.
Dr. Chambers: Tudom ezeket, ilyen dicséretek nélkül is... 
Dr. Green: Ahogy a gyerekek is. Nem tagadom a gyerek nézőpontját, nem tagadom meg a lányom érzéseit, nem veszekszem a tapasztalataival, elismerem mindezt: az észleléseiket, érzéseiket és tapasztalataikat...
Dr. Ivy: Nekünk is segítségre van szükségünk, hogy megfeleljünk a szülői szerepnek, és fel kell ismernünk, hogy a gyermekeinknek adott válaszainknak következménye van, szülői reakcióink mindenképpen hatással vannak a viselkedésükre és személyiségükre.  Az elméleti tudásunkat kell szülői kompetenciákká és készségekké lefordítani. Ez az átalakulás nem automatikusan történik, de pszichoterapeutaként - úgy tűnik - azért helyzeti előnyünk van.
 
Tovább

Jobb szülő a gyermekterapeuta?!

empátiafordításkommunikációneveléspéldamutatásszülőség
Dargay András és fia a Terápia c. sorozatban
Jobban értik-e a szülői mesterséget akik hivatás-szerűen foglalkoznak a gyerekek érzelmi világával? Jobban bánnak-e a saját gyermekeikkel, mint mások, vagy épp rosszabbul? - E kérdést feszegeti nyolc angol/amerikai gyermekpszichológus Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvének amerikai kiadásában.

Haim Ginott könyve az egyik kedvencem, (ahogy itt már írtam róla) ezért megkértem az Angliában élő unokatesómat, hogy szerezze meg nekem az angol nyelvű kiadást, hogy így is fejlesszem a nyelvtudásom. Dávid megvette ajándékba és elhozta nekem, amiért nagyon hálás vagyok ezúton is. E kiadás mellékletében találtam egy beszélgetést, amelyben nyolc gyerekekkel foglalkozó terapeuta vitatja meg ezt a kérdést. A beszélgetőtársak neve szerintem fiktív, beazonosíthatatlanok, illetve az a benyomásom, hogy férfiak, /apák / bár ez sem derül ki nyilvánvalóan.

Mivel ez egy izgalmas kérdés és a beszélgetés érdekes, lefordítottam és két részletben itt közlöm. A fordítási megtorpanásaimból szintén Dáv segített ki, köszi itt is. Elöljáróban annyit, hogy nem jobb szülők másoknál a gyerekpszichológusok, de nem is rosszabbak, és nem ez a fő kérdés igazán...

Az eredeti cikk:
How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220


Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel?


Mint szülő és gyermekpszichológus, gyakran megkérdeznek, hogy a szakmai tapasztalataim segítséget jelentenek-e a saját gyerekeim nevelésében. Jobb szülők-e a gyermekterapeuták mint a pszichológiai képzettség nélküli szülők? Gyakran elhangzó kérdés és a válasz nem nyilvánvaló. Egy csoport pszichológus és gyerekterapeuta összeült, hogy megvitassa ezt a érzékeny témát.

Dr. Adams: A közvélemény szerint a mentálhigiénés szakemberek jobb szülők, hiszen ha ők nem tudják a tudásukat és tapasztalataikat hasznosítani a gyereknevelésben, akkor miben reménykedhetnek a laikus szülők?
Dr. Bruce: Másrészről ugyanez a társadalom viccelődik a zavarodott, furcsa pszichológus-gyerekeken...
Dr. Chambers: Kérdés, hogy a szakmai kompetencia lehet-e személyre szóló? A pszichológiai alapelveket és tudást le lehet fordítani gyereknevelési praktikákra?
Dr. David: Vannak kétségeim. Megértő és toleráns vagyok a gyermek-pácienseimmel, de könnyen elveszítem a türelmem a saját gyerekeimmel. Dühbe gurulok, kiabálok, veszekszem és sértegetek – mint egy szülő...
Dr. Field: Egy előadáson egyszer azt mondtad, hogy a szülő-gyermek kapcsolatot az általános szülői attitűd határozza meg, és nem a konkrét nevelési eszközök. Tudom, hogy neked csodálatos a hozzáállásod a gyermekeidhez. Tehát hogy van az, hogy hétköznapokban mégis megnehezíted az életüket?
Dr. David: Nem tudok objektív lenni a gyerekeimmel, spontán vagyok, nem használok semmilyen tudatos technikát.
Dr. Adams: Miért probléma olyan módszereket alkalmaznod a saját gyermekeiden, amelyek hasznosnak bizonyultak fiatal pácienseidnél?!
Dr. David: Ez így nagyon manipulatívnak és hiányosnak tűnik.. 
Dr. Green: A világ tele van zavarodott, érzelmileg sérült felnőttekkel, akik gyerekként a „spontán bánásmódban” részesültek. Ami a szülők szívén az a száján... és a szájuk gorombaságokat és sértéseket köptek.
Dr. David: Úgy érted a spontaneitás ellen vagy a gyerekeidnél?
Dr. Green: Nem teljesen. Az impulzív színjáték ellen vagyok inkább. Abban nincs semmi rossz, ha a szülők megvizsgálják a természetes reakcióikat a gyerekeik felé, és megtanulják elválasztani a búzát a pelyvától, vagyis, hogy mi segít, és mi árt.
Dr. David: Azt mondod, hogy a némely spontán reakciónk káros lehet a gyerekeinkre nézve? Igazad lehet. Még provokáció ellenére sem történhetne meg velem, hogy sértő neveken szólítsam fiatal pácienseimet, ellenben megteszem a saját fiammal.
Dr. Ivy: Én szintén. Amikor az egyik gyermek-páciensem véletlenül kiöntötte a piros festéket a rendelőben, én pontosan tudtam hogyan válaszoljak: „Oh, a festék kifolyt. Rongyra van szükségünk és itt egy kis víz, tessék...” Ez volt a spontán, automatikus megjegyzésem. Nem volt tervezett, se véletlen; a terápiás rutinom mondatta velem.
Dr. Bruce: Tegyük fel, hogy a fiad véletlenül kiönti a festéket a otthon szőnyegen – mit tennél?
Dr. Ivy: Ne is kérdezd! Persze, ez az aktuális hangulatomtól is függ, de hibáztatnám és megszégyeníteném: „Nézd mit tettél! Ügyetlen vagy! Hányszor megmondtam, hogy óvatos legyél!” Belátom, hogy milyen körültekintő vagyok a pácienseimmel és milyen romboló tudok néha lenni a fiammal... A pillanat hevében, nem alkalmazom a képzettségemet a saját fiammal.
Dr. Adams: Egy kiváló mester egyszer azt mondta: „Tanulj módszereket, majd felejtsd el őket!” Ez minden kiváló technikára igaz és ránk is vonatkozik.
Dr. Bruce: Ahogy a sebész nem operálhatja a családtagjait, úgy a pszichiáter sem lehet a saját gyerekei terapeutája. Nem veszélyes, ha a saját gyereked terapeutájává válsz, nem a szülőjévé?
Dr. Adams: Nem teljesen ugyanaz. A gyermek pácienseimmel a legjobb tudásom szerint dolgozom, vagyis teljes időben értelmezem a tudattalan folyamatokat. Amikor a saját gyerekeimmel vagyok, akkor nem értelmezek és diagnosztizálok, játszva a pszichológust. De az érzékeny, könyörületes, és emberi hozzáállásom nem különbözik otthon és a rendelőben.
Dr. Field: Én szintén találtam megfeleléseket az orvosi és pszichiátriai tanulmányaimból a saját életemre. Amikor a fiam eltörte a karját, nem ájultam el a látványtól, hogy a csont átdöfte a bőrét. Elsősegélyben részesítettem fizikailag és érzelmileg is, miáltal ő könnyebben küzdhetett meg a saját fájdalmával és rémületével és az én érzéseimmel nem kellett törődnie.


.../az első rész vége/... 

Mit gondoltok?! 
Tovább