 |
| Dargay András és fia a Terápia c. sorozatban |
Haim Ginott könyve az egyik kedvencem, (ahogy itt már írtam róla) ezért megkértem az Angliában élő unokatesómat, hogy szerezze meg nekem az angol nyelvű kiadást, hogy így is fejlesszem a nyelvtudásom. Dávid megvette ajándékba és elhozta nekem, amiért nagyon hálás vagyok ezúton is. E kiadás mellékletében találtam egy beszélgetést, amelyben nyolc gyerekekkel foglalkozó terapeuta vitatja meg ezt a kérdést. A beszélgetőtársak neve szerintem fiktív, beazonosíthatatlanok, illetve az a benyomásom, hogy férfiak, /apák / bár ez sem derül ki nyilvánvalóan.
Mivel ez egy izgalmas kérdés és a beszélgetés érdekes, lefordítottam és két részletben itt közlöm. A fordítási megtorpanásaimból szintén Dáv segített ki, köszi itt is. Elöljáróban annyit, hogy nem jobb szülők másoknál a gyerekpszichológusok, de nem is rosszabbak, és nem ez a fő kérdés igazán...
Az eredeti cikk:
How Child Psychotherapists Deal with
Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child -
revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard;
Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220
Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel?
Mint szülő és gyermekpszichológus,
gyakran megkérdeznek, hogy a szakmai tapasztalataim segítséget
jelentenek-e a saját gyerekeim nevelésében. Jobb szülők-e a
gyermekterapeuták mint a pszichológiai képzettség nélküli
szülők? Gyakran elhangzó kérdés és a válasz nem nyilvánvaló.
Egy csoport pszichológus és gyerekterapeuta összeült, hogy
megvitassa ezt a érzékeny témát.
Dr. Adams: A közvélemény
szerint a mentálhigiénés szakemberek jobb szülők, hiszen ha ők
nem tudják a tudásukat és tapasztalataikat hasznosítani a
gyereknevelésben, akkor miben reménykedhetnek a laikus szülők?
Dr. Bruce: Másrészről ugyanez
a társadalom viccelődik a zavarodott, furcsa
pszichológus-gyerekeken...
Dr. Chambers: Kérdés, hogy a
szakmai kompetencia lehet-e személyre szóló? A pszichológiai
alapelveket és tudást le lehet fordítani gyereknevelési
praktikákra?
Dr. David: Vannak kétségeim.
Megértő és toleráns vagyok a gyermek-pácienseimmel, de könnyen
elveszítem a türelmem a saját gyerekeimmel. Dühbe gurulok,
kiabálok, veszekszem és sértegetek – mint egy szülő...
Dr. Field:
Egy előadáson egyszer azt mondtad, hogy a szülő-gyermek
kapcsolatot az általános szülői attitűd határozza meg, és nem
a konkrét nevelési eszközök. Tudom, hogy neked csodálatos a
hozzáállásod a gyermekeidhez. Tehát hogy van az, hogy
hétköznapokban mégis megnehezíted az életüket?
Dr. David: Nem tudok objektív
lenni a gyerekeimmel, spontán vagyok, nem használok semmilyen
tudatos technikát.
Dr. Adams: Miért probléma olyan módszereket alkalmaznod a saját gyermekeiden, amelyek hasznosnak bizonyultak fiatal pácienseidnél?!
Dr. David: Ez így nagyon
manipulatívnak és hiányosnak tűnik..
Dr. Green:
A világ tele van zavarodott, érzelmileg sérült
felnőttekkel, akik gyerekként a „spontán bánásmódban”
részesültek. Ami a szülők szívén az a száján... és a szájuk
gorombaságokat és sértéseket köptek.
Dr. David: Úgy érted a
spontaneitás ellen vagy a gyerekeidnél?
Dr. Green:
Nem teljesen. Az impulzív színjáték ellen vagyok inkább.
Abban nincs semmi rossz, ha a szülők megvizsgálják a természetes
reakcióikat a gyerekeik felé, és megtanulják elválasztani a
búzát a pelyvától, vagyis, hogy mi segít, és mi árt.
Dr. David: Azt mondod, hogy a
némely spontán reakciónk káros lehet a gyerekeinkre nézve? Igazad
lehet. Még provokáció ellenére sem történhetne meg velem, hogy
sértő neveken szólítsam fiatal pácienseimet, ellenben megteszem a
saját fiammal.
Dr. Ivy:
Én szintén. Amikor az egyik gyermek-páciensem véletlenül
kiöntötte a piros festéket a rendelőben, én pontosan tudtam
hogyan válaszoljak: „Oh, a festék kifolyt. Rongyra van szükségünk
és itt egy kis víz, tessék...” Ez volt a spontán, automatikus
megjegyzésem. Nem volt tervezett, se véletlen; a terápiás rutinom
mondatta velem.
Dr. Bruce: Tegyük fel, hogy a
fiad véletlenül kiönti a festéket a otthon szőnyegen – mit
tennél?
Dr. Ivy:
Ne is kérdezd! Persze, ez az aktuális hangulatomtól is
függ, de hibáztatnám és megszégyeníteném: „Nézd mit tettél!
Ügyetlen vagy! Hányszor megmondtam, hogy óvatos legyél!”
Belátom, hogy milyen körültekintő vagyok a pácienseimmel és
milyen romboló tudok néha lenni a fiammal... A pillanat hevében,
nem alkalmazom a képzettségemet a saját fiammal.
Dr. Adams: Egy kiváló mester
egyszer azt mondta: „Tanulj módszereket, majd felejtsd el őket!”
Ez minden kiváló technikára igaz és ránk is vonatkozik.
Dr. Bruce: Ahogy a sebész nem
operálhatja a családtagjait, úgy a pszichiáter sem lehet a saját
gyerekei terapeutája. Nem veszélyes, ha a saját gyereked
terapeutájává válsz, nem a szülőjévé?
Dr. Adams: Nem teljesen ugyanaz. A
gyermek pácienseimmel a legjobb tudásom szerint dolgozom, vagyis
teljes időben értelmezem a tudattalan folyamatokat. Amikor a saját
gyerekeimmel vagyok, akkor nem értelmezek és diagnosztizálok,
játszva a pszichológust. De az érzékeny, könyörületes, és
emberi hozzáállásom nem különbözik otthon és a rendelőben.
Dr. Field:
Én szintén találtam megfeleléseket az orvosi és
pszichiátriai tanulmányaimból a saját életemre. Amikor a fiam
eltörte a karját, nem ájultam el a látványtól, hogy a csont
átdöfte a bőrét. Elsősegélyben részesítettem fizikailag és
érzelmileg is, miáltal ő könnyebben küzdhetett meg a saját
fájdalmával és rémületével és az én érzéseimmel nem kellett
törődnie.
.../az első rész vége/...
Mit gondoltok?!