A cikk "Okostelefontól hülye gyerekek?" címmel jelent meg a Drót magazin hasábjain.

„Az internet egyértelműen nem megfelelő hely 

egy fiatal gyerek számára, aki egyedül és felügyelet nélkül nézelődik.”  

 (Steyer)

James P. Steyer amerikai jogász és kommunikációs szakember nem a klasszikus gyereknevelési témákról írt; az ő könyvének címe: Szólj vissza a Facebooknak! - Gyakorlati útmutató a gyerekneveléshez a digitális korszakban.

Milyen ártalmai vannak a gyerekkori netezésnek? Hogyan viszonyuljon a szülő ahhoz a jelenséghez, ami az ő gyerekkorában, még ismeretlen volt és számára is új, izgalmas, felfedezendő világ? Mit tehet a szülő? Melyik életkorban mire érdemes figyelni?

Ezekre a kérdésekre ad választ könnyen olvasható, élvezetes és kifejezetten érdekes, szemléletformáló könyvében Steyer, aki az amerikai Common Sense Media szervezetnél azon dolgozik, hogy minél több iskola és család ismerje meg a felelős internethasználat – digitális állampolgárság – szabályait, jelezze a veszélyforrásokat, és a felhasználók körültekintő, felelős informálására bírja a népszerű játékok és portálok fejlesztőit.

A könyv alapvetése, hogy a digitális világ nem kikerülhető, az életünk szerves része, a gyerekeké ugyanúgy, mint a felnőtteké. Ám ebben a világban is a szülőnek kell navigálnia tudni a gyereket, és a szülőnek felelőssége és lehetősége korlátozni, szűrni, megismerni a gyerekek internethasználati szokásait, illetve minél inkább kitolni azt az életkort, amikor bármilyen elektronikus eszközt, pláne okostelefont, tabletet adunk a gyereknek. (Ez nyilván komoly tudatosságot igényel a szülőktől egy olyan világban, ahol egyes termékekkel kifejezetten a bölcsődés és óvódás korosztályt célozzák meg.)

Mivel nem lehetséges megóvni a gyerekeket az összes nem nekik való tartalomtól, ezért a szülők fő feladata olyan értékeket és eszközöket adni amelyekkel képesek lesznek sikeresen válogatni és helyes ítéleteket hozni. A korlátozott hozzáféréssel, a médiaüzenetek közös feldolgozásával és megértésével, a technológia építő és kreatív felhasználásával segíthetjük, hogy a legtöbb jót hozzák ki az új, digitális korszak adta lehetőségekből.

Chelsea Clinton – aki Steyerrel dolgozik – előszavából megtudjuk, hogy bár Clinton elnök nemegyszer játszott Oregon Trail-t Chelsyvel, az ő családjukban szigorú médiaszabályok érvényesültek, és rendszeresen megbeszélték a látottakat; a könyv hiányossága, hogy a kiadó (Gabo) a fordításon túl nem járt utána a magyarországi adatoknak, cégeknek, szabályoknak.

Az első részben, 130 oldalon, az internetezés hatásait, veszélyeit és hasznát fejti ki a szerző, gyakori kitekintéssel a saját családjában tapasztaltakra, illetve sokat hivatkozik személyes és szakmai kapcsolatira a „szilícium-völgyi cégóriások” vezetőivel, ami nagyban emeli a könyv hitelét.

A K.A.P. rövidítés az azonosított veszélyek kezdőbetűiből áll össze.

Kapcsolatok: az egyre több monitor előtt töltött idő, a különböző üzenet-jelző hangok figyelemelterelő hatása, negatívan befolyásolják az emberi kapcsolatainkat, zavart kelt a tartós és osztatlan figyelmi-képességeinkben, rontja a nem-verbális kommunikációs, érzelmi jelek olvasásának képességét; a közösségi oldalakon meggondolatlan és vissza nem vonható, kapcsolatokat mérgező minősítéseket adhatunk és kaphatunk.

Addikció, figyelemzavar: a digitális média gyorsasága, intenzitása, a hatékonyság megélése igen addiktív. (sok profi játék-fejlesztő kifejezetten beépít addiktív elemeket) Minél korábbi életkorban és minél több időt tölt el a gyerek, vagy a fiatal az elektronikus felületekkel, annál valószínűbben veszélyeztetett a függőséggel szemben. A gyerekeknek nincs beépítve a stop gomb, ha a szülő nem szabályozza, a gyerekek órákat, napokat, éjszakákat játszanának/játszanak át.

A kutatók a figyelemzavar tünetegyüttes megtízszereződősét is a digitális korszak számlájára írják. A szimultán több felületen való munka, - sok megnyitott oldal, csevegő ablakok, közösségi oldalak – látszólag hatékony, figyelmünk ide-oda cikáz, de valójában az összteljesítményünk csökken, az agyunk fokozottan kifárad, letompul.

Privát szféra: a személyes életrészek, az intimitás normáinak drasztikus változása kiemelt jelentőségű Steyer szerint. Az utóbb kínossá váló megosztások, a szexüzenetek, a lájkokban mért önbecsülés jelenségei személyiség torzító hatásúak; a felhasználó engedélyét nem kérő helymeghatározó alkalmazások, az online tevékenység alapján célzott reklámok pedig mind visszaélnek az elavult szabályozással, amelyik a gyerekek privát szférához való jogát tárgyalják.

„Szülőként nem hagynánk, hogy az öt vagy hatévesünk kisétáljon az ajtón az engedélyünk nélkül anélkül, hogy pontosan tudnánk, hogy hová megy és meddig marad. Ugyanez az éberség szükséges, hogy a gyerekünket biztonságban tudjuk a digitális környezetben.” (Steyer)

A második részben, 100 oldalon, „Nevelés 2.0” címmel születéstől 15 éves korig, hét korcsoportra bontva részletesen végigveszi, hogy mi való és nem-való egy olyan idős gyereknek, és hogy mire figyeljen a szülő, milyen elvekhez tartsa magát.

Steyer többször ismétlődő, legfontosabb tanácsai:

Steyer szerint középiskolás kor előtt nem tanácsos okostelefont adni a gyerekeknek, mert a kontrollálhatatlan digitális világhoz szükséges érzelmi érettséget, önreflexiós- és ítélőképességet, kritikus gondolkodást ekkor érik el a gyerekek.

„A lényeg egyszerű: tudnunk kell, mi történik gyerekeink digitális világában, beszélnünk kell velük arról, amit látnak és tapasztalnak és meg kell tanítanunk őket arra, hogy kritikusan kezeljék a látottakat. Korlátoznunk kell hozzáférésüket bizonyos médiához és technológiához kicsi koruktól kezdve, és továbbra is felügyelnünk kell hogyan dolgozzák fel az üzeneteket és képeket miközben egyre függetlenebbek lesznek.” (Steyer)

Nálatok hány éves kortól interneteznek a gyerekek? Ellenőrzöd mit csinálnak a világhálón?

Épphogy felszereltem a gyerekemet a gyereknévkártyával és ezt veletek is megosztottam, mikor kezembe került egy szórólap, amelyet a postaládánkba dobtak be a héten.

Ez egy új szolgáltatást és mobiltelefonos alkalmazást hirdet, amellyel „megismerhetjük gyermekünk otthonon kívüli életét és tevékenységeit” és mindez „nem bizalmatlanság, hanem a biztonság a gyermekünk számára”. A szórólapon öt szuperboldog tinédzser áll egy-egy mobillal a kezükben és nem aggódó szülők például, mintha e mögött inkább az lenne az üzenet, hogy úgyis minden fiatalnak van telefonja, akár tehetünk is rá valamilyen nyomkövető alkalmazást, illetve „komplex műholdas megfigyelő rendszerrel” követhetjük őt.

A reklámanyag, hogy mindenképp megszólítsa a félelmeinket, a gyerekeltűnésekre, támadásokra, diszkóbalesetekre és az italba kevert drogokra is felhívja a figyelmet. Az ember már-már megörül, hogy ez egy lehetséges megoldás a veszély ellen… Mi? Az alkalmazás, amelyen látom, hogy hol és kikkel lóg a gyerekem? Ez megvédi őt? Majd odarohanok? Nem egyszerűbb, ha felhív, ha bajban van? Egyáltalán, aki tényleg bajba kerül, annak meghagyják a telefonját?

A felvetés tehát először elgondolkodtatott, igyekeztem jóhiszeműen végigvenni, hogy mikor praktikus, mikor életszerű ez az ötlet.

Például, ha a gyermekem elég kicsi, hogy magát azonosítsa, vagy pláne megvédje, ám ilyenkor még nem mászkál egyedül és főleg nincs mobilja.

Körülbelül a tízéves korosztályban már általános a mobiltelefon, de ez már jócskán az a kor amikor bízom a gyerekem önállóságában, bízom a döntéseiben, bízom a szavában és nem szerelem fel nyomkövetővel, pláne olyannal, ami épp azokat a tevékenységeit mutatja meg, amelyeket csak akkor tartoznak rám, ha ő maga elmeséli nekem!

Kezdtem felháborodni ezen a koncepción.

Pláne, ha már serdülő! Ha a gyerekem nem akarja, hogy tudjam, hol van, annak bizonyára oka van!

Egy esetet el tudok képzelni, például, ha a gyerekem maga kér, hogy kövessem nyomon az útját, mert például az új barátaival, vagy ismeretlen helyre megy szórakozni.

Mindent összevetve ez akkor is nettó bizalmatlanság, ha a szórólap erről engem lebeszélni igyekszik.

Bizalmatlanság abban, hogy a gyerekem őszinte velem.Bizalmatlanság a világban. Bizalmatlanság önmagamban.  

Vagyis ez a termék a szülők bizonytalanságára, szorongásaira és bűntudatára épít.

Szerintetek sikeres lesz?