A gyermekem apjának megvettem az augusztusi Interpress Magazint. Ebben Szendi Gábor tollából egy témánkba-vágó terjedelmes cikk olvasható „Boldogtalan szülők” címmel.

A neves szakember igen részletesen bemutatja, hogy a szinte mindenhatónak gondolt neveléssel, vagyis szülői hatásokkal szemben főleg a veleszületett adottságok, a testvérsorban betöltött helyünk és a családon kívüli hatások határozzák meg a személyiségünket és képességeinket. Például a fő személyiségjegyeinket – extraverzió, együttműködés, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás, intellektuális nyitottság – csaknem fele arányban a genetikai adottságok határozzák meg és csak hat százalékban számítanak a családi hatások. A cikk nemzetközi kutatási eredményekre hivatkozva kitér a nevelés intelligenciára való – létező, majd elenyésző – hatására, a testvérsorrend fontos szerepére például a vallási és politikai attitűdök, valamint a homoszexualitás terén; bemutatja, hogy az erkölcsi és szexuális „nevelés” hatása is eltörpül a családi berendezkedés – együtt, vagy különélő szülők – hatása mellett.

Akkor hátradőlhetünk? – kérdezi a szerző. Mi tehát a nevelés?

Szendi Gábor így zárja sorait: „…ne úgy képzeljük a gyermeknevelést, mint az anyag formázását, hanem inkább úgy mint egy fát nevelő kertész munkáját, aki azon szorgoskodik, hogy megadjon mindent a növekvő fának, az pedig nőjön, amerre nőnie kell. A szülő hatása 5-10 %: hogyha ez alapvető értékek átadását jelenti, akkor meghatározó lesz a gyermek fejlődésében. A nevelés nem más, mint együttélés illetve modellnyújtás.” (Szendi Gábor)

Tehát modellnyújtás, példamutatás. Ez az amivel leginkább hatni tudunk, útravalót adni abban az – ezek szerint – kevés, de annál fontosabb én-részben, amit a gyermekünk tőlünk visz magával. Abból, amit lát, hall, tapasztal, következtet.

Mi, – anyák és apák, akik a gyermek elsődleges környezetét jelentjük, – vagyunk számára az „első univerzum” melynek szabályait megtanulja, ellesi, megfigyeli. Látja, ahogy viselkedünk vele és egymással és hallja, amit mondunk neki és egymásnak. Amikor a kettő, a cselekedetek és a mondások nem passzolnak, esetleg ellentmondanak, abból is tanul: bizonyos kifejezések, szavak nem mindig jelentik ugyanazt, bizonyos cselekedetek más reakciót váltanak ki, ha apa, vagy a szomszéd, vagy a tanár néni csinálja és ha ő, a gyerek csinálja. Cselekedeteinkből tanul szeretni, tisztelni, megbecsülni, segíteni, tőlünk tanulja a kölcsönösséget, a megbízhatóságot, a tisztességet.

Haim Ginott ezt írja: „az udvariasságot minden körülmények között udvariasan kell tanítani.” Köszönni, megköszönni, elköszönni tipikus területe ennek. Sok elvárásoktól szorongó mama hamarabb kezdi noszogatni a gyermeket, hogy köszönjön, mintsem, hogy ő maga köszönne. Nemrég egy autó anyósüléséből láttam, ahogy egy fiatal apa és óvódáskorú fia mentek át a zebrán, és a kisfiú automatikusan felemelte a kezét felénk, autósok felé, hogy megköszönje, hogy megálltunk. A mozdulat a papa mozdulata volt, tőle látta és alkalmazta a kisfiú magától, bármilyen kényszerítés nélkül. Nagyon helyes jelenet volt.

A példamutatás nem jelenti, hogy mi sosem hibázhatunk, nem jelenti, hogy tökéletesnek kell lennünk, vagy valamilyennek kellene lennünk, amilyenek nem vagyunk.

Adele Faber és Elaine Mazlish szerzőpáros konkrét tanácsa így szól: „viselkedjünk úgy, ahogy szeretnénk, ha gyermekünk viselkedne. Mert ebből tanul a legtöbbet, mert így lehetünk hitelesek, mert így méltó szülőnek lenni, így lehet embernek maradni.