„A
gyermeknevelés kreatív vállalkozás, inkább művészet, semmint
tudomány.”
(Bruno
Bettelheim)
Bruno Bettelheim Az
elég jó szülő című könyve közel 400
oldalas, apró betűkkel, illusztrációk nélkül teleírt mű.
Rendhagyó módon, a három részre tagolt teljes könyvből csak az
elsőt fogom ismertetni, azt is főleg az impresszióim alapján.
Bettelheim sűrű és
súlyos mondanivalójú, el-elgondolkodtató műve nehezen olvasható,
nem illeszthető a polcról-lekapom-valami-gyors-segítségért
típusú gyakorlatias kézikönyvek sorába. Olvasás, bölcsészet
és gondolkodás iránt elkötelezett, nyitott, fejlődni vágyó és
önvizsgálatra kész anyáknak és apáknak ajánlom, valamint
gyerekekkel és szülőkkel foglalkozó szakembereknek,
pedagógusoknak, pszichológusoknak.
Míg erre a cikkre
készültem, (Richard Pollack
alapos biográfiájából) derült ki számomra, hogy Bettelheim –
a bécsi fakereskedők gyermeke, aki a koncentrációs táborból
megmenekülve Amerikában telepedett le – voltaképpen egy
tehetséges csaló volt, aki máshonnan és másoktól szerzett
korábbi tapasztalatait és információit sajátjaként és igen
meggyőzően adta elő, vagyis csaknem a semmiből lett pszichológus,
tanár, pszichoanalitikus és egy sérült gyerekeket nevelő
intézmény igazgatója. A visszaemlékezések alapján ráadásul a
„mester”, aki a megértést szorgalmazta és elutasított minden
erőszakot a gyerekekkel szemben, a színfalak mögött egy
tekintélyelvű, dührohamokra hajlamos lelkileg sérült ember volt.
Mindez azonban nem von le
abból, hogy az itt tárgyalt műve, az Elég
jó szülő, amit munkássága végén,
utolsó könyveként, 1987-ben írt, fontos alapmű. Az alcím igen
szabatos és nagyvonalú: „Könyv a
gyermeknevelésről”. Az első rész címe:
Szülő és gyermek, a
második rész az „Én kialakításáról”
ezen belül főleg a játék fontosságáról szól, majd a harmadik
rész a „Család, gyermek, közösség”
címet viseli, és többek közt a Mikulás és Jézuska jelenségek,
„mágikus napok” is szóba kerülnek itt.
Bettelheim szerint a
gyermeknevelés akkor tekinthető sikeresnek, ha a felnőtt
visszamenőleg jónak tartja a neveltetését, nagyjából elégedett
önmagával, képes megbirkózni az élet adta komoly akadályokkal
és nehézségekkel, bízik önmagában és körülményeitől
függetlenül gazdag és tartalmas a lelki élete.
„A szülőnek le kell
küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét,
amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a
gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben
megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve képes
természeti adottságaival összhangban.”
(Bruno Bettelheim)
Bettelheim – ahogy
Winnicott is – a tökéletességre törekvés helyett az „elég-jót”
állítja mércéül, amelyben a tévedésnek, hibának, „optimális
frusztrációnak” is helye van. A szerző azt képviseli, hogy a
gyermek nem a szülő tárgya, birtoka, amit/akit kedve és
elképzelése szerint formálhat, hanem egyedi lény, akit a szülő
abban segít, hogy önmagává válhasson. Ehhez fontosnak tarja,
hogy a szülő kellő önbizalommal rendelkezzen, és a saját
fejével (és szívével) gondolkozzon, többek közt, mert a szülő
önmagába vetett bizalma alapozza meg a gyermek önbizalmát is. A
szülői önbizalom a gyerek felé irányuló bizalmat is jelenti,
hogy higgyünk benne, hogy megállja a helyét az életben.
Ha ezt az első 150 oldalt
egy szóval kellene összefoglalnom, akkor az az empátia, holott ez
a fogalom viszonylag ritkán szerepel a könyvben, miközben végig
erről szól, különféle megközelítésből.
„Egy szülő
legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát, hogyan látja a
helyzetet a gyermeke.” (Bruno Bettelheim)
Bettelheim következetesen,
több helyen kiáll amellett, hogy különösen sokat segít, sokat
jelent a gyereknevelésben, ha a szülő minél gyakrabban felidézi
a saját gyerekkorát, a saját gyermeki élményeit, érzéseit.
Elgondolása szerint a szülő tudattalan, elfojtott, elfeledett
gyermeki emlékei erősen befolyásolják a baba, majd gyermek iránti
viszonyulást. Akár egy klasszikusnak tekinthető
fegyelmezési-korlátozási helyzetben, akár a rossz álmok vagy a
gyakran kért mesék esetében fontos segítő út a saját hasonló
témájú emlékeinket felidézni és megérteni. Segíthet azt végig
gondolni – tanácsolja Bettelheim – hogy mi lehet az a helyzet
(most vagy régen) amikor mi hasonló viselkedésre ragadtattuk
(volna) magunkat? Egyszerűbben: Én milyen helyzetben viselkednék
így?
„Ha vissza tudjuk
idézni saját hasonló gyermekkori tapasztalatainkat, akkor
valószínűleg a haragunk is megszűnik”
(Bruno Bettelheim)
A gyerekek szempontja a
cselekvési indítékaik szükségszerűen mások, mint a felnőtteké,
de a felnőttnek van módja megvizsgálni, megérteni a gyerek
indítékait, vágyait és figyelembe venni, hogy a gyerek eredendően
helyesnek ítéli, amit tesz, vagy tenni akar. Vagyis a megértés
idejére át kell lépni a gyerek vonatkoztatási rendszerébe a
sajátunkból.
„Legokosabb, ha abból
a feltevésből indulunk ki, hogy a gyermek, bármit csinál, mindig
azt hiszi – jóllehet, olykor nagyot téved – hogy amit csinál,
vagy tervez, az a legjobb megoldás.”
(Bruno Bettelheim)
Az indítékok megértésén
és elfogadása mellett a szülő nyugalma, és kiegyensúlyozottsága
a gyermek biztonságérzetének másik forrása. Egyik példájában
Anna Freud megfigyeléseire hivatkozik, aki a londoni bombázások
idején arra lett figyelmes, hogy bizonyos gyerekek kifejezetten
zavartak és nyugtalanok lettek más gyerekekre viszont nem volt ilyen
hatása a hadiállapotoknak. Min múlott ez a különbség? Az anyák
viselkedéséből, illetve pszichés terhelhetőségéből adódott
az eltérés: hisztéria és látható szorongás helyett, egyes
anyák a békeidőszakban jellemző napirendet és szokásokat
tartották, adott esetben nem mentek le az óvóhelyre sem, nem
hozták szóba a szükségállapotot. Ezzel mintegy átszűrték
magukon a feszültséget és nem adták tovább a gyerekeknek.
„A gyerek számára
semmi sem fontosabb, mint az, hogyan él meg a szülő bizonyos
eseményeket, hiszen ennek alapján értelmezi a világot önmaga
számára.” (Bruno Bettelheim)
Manapság önismeretnek
hívjuk, amit Bettelheim érzékenyen újra és újra körüljár és
olyan zugokat világít meg, ahol eddig talán nem is kerestünk
semmit.
„Ha igyekszünk
megérteni, milyen szerepet játszottak a hasonló események saját
fejlődésünkben, az mindig kedvező változásokat idéz elő, mert
ettől kezdve tisztábban látjuk magunkat. … E tisztánlátás
segítségével együttérzünk a gyermekkel minden érzelmileg
jelentős helyzetben; ez szinte mindig elmélyíti a kapcsolatunkat
és örömtelibbé teszi azt mindkettőnk számára.”
(Bruno Bettelheim)