„A kedves és figyelmes élet művészetét nem lehet senkinek sem a fejébe verni
gőzkalapáccsal.” Haim Ginott
Az, hogy a kommunikáció átszövi az életünk, lassan úgy válik
közhellyé, hogy elvész mögüle a valódi tartalom és hamarabb jutnak eszünkbe a
különböző telekommunikációs eszközök, az újságok, a rádió, a tévé vagy az
internet és az óriásplakátok. Tévút ez, bár jobban ki van világítva, hangosabb,
látványosabb, - de ezeket a felületeket és csatornákat mások által
összeválogatott, megszerkesztett, megkoreografált, megírt, pontos dramaturgiát
követő tartalmak, műsorok, írások, beszédek töltik meg.
A kommunikáció amire én rácsodálkozom éppen, az mindaz, ami
a konkrét tartalmakon túl van, az, hogy mi van a „sorok közt”, hogy amit mondani
szándékozom, azt hogyan mondom és miért, tudom-e máshogy is mondani, hogyan
érti akinek mondom és azt érti-e, amit szerettem volna közölni.
A kommunikáció több annál, ki mit mond a családi vacsorán. Kommunikáció
mindaz, hogy ki hol ül, mennyit néznek egymásra, hogyan szólítják meg egymást,
hogyan mondják, amit mondanak, ki mennyit beszél. Vagyis az egész helyzet,
kontextus, minden látható és nem látható részletével együtt kommunikáció;
kommunikál, tájékoztat. Többlet jelentése van hangulatokról, kapcsolódásokról,
viszonyulásokról, és talán arról is ki mennyire (volt) éhes.Kommunikáció a KRESZ és az abban való részvétel, akár
autósként, gyalogosként, kerékpárosként, vagy buszvezetőként, kommunikáció,
ahogy a mama a csecsemőjére néz és ahogy a karjába veszi, és kommunikáció, ahogy a
beszélni még nem tudó gyerekek végül is eldöntik melyikük játsszon a mozdonnyal.
Kommunikálunk – jelzünk – a testünkkel, a test-tartásunkkal,
a ruháinkkal, az arckifejezésünkkel, a cselekedeteinkkel és a szavainkkal.
Hogy a témámhoz megérkezzek: a gyermeknevelés is
kommunikáció. Az, hogy milyen társadalmi lénnyé formálom, szocializálom a
gyermekemet – nagyjából ez a nevelés – az kommunikációs kérdés. Mindaz, ahogy
feléje fordulok, ahogy vele vagyok, viselkedem, beszélek, érzek – az hat rá,
formálja őt, tanul belőle, tapasztal, nevelődik.
Ha azt gondolom, hogy tisztelem a gyermekemet és ezt –
mondjuk – mondom is, ez még nem kommunikáció. Ha aztán rángatom, lassú csigának
nevezem, kinevetem, a szavába vágok és ne-adj-isten megütöm, akkor ez már
kommunikáció – arról, hogy voltaképpen nemigaz, hogy tisztelem a gyermekemet,
jól hangzik, de nem igaz. Hazugság, ha erősebben fogalmazok.
Nem lehet büntetlenül akármit mondani a
házastársunknak/szerelmünknek sem, nem hogy a gyermeknek, aki készségesen
elhiszi, amit mondunk. Nem érti ő az élt, a gúnyt, még a viccet sem nagyon. Ezért
a tiszteletlen, bántó gesztusok, szavak, tettek mély, láthatatlan, nehezen,
vagy soha nem gyógyuló sebet okoznak.
Megszületésével a gyermekem megtisztelt önmagával, én azzal
tudom őt tisztelni, ha teljes figyelmemmel felé fordulok, (ha nem is megy
mindig, de rendszeresen). Kifejezi a tiszteletemet, ha türelmes vagyok azzal,
hogy ő lassúbb, ügyetlenebb, szétszórtabb; ha megbízom benne, hogy nem töri
össze se magát a játszótéren, se a tányért terítésnél; ha bevonom őt az őt (is) érintő családi vagy
hétköznapi döntésekbe; ha észreveszem, hogy elrámolta a játékait, ha nem
árasztom el a kérdéseimmel, de éreztetem, hogy mindig számíthat rám, érzelmileg elérhető vagyok számára.
Mit gondoltok?