„Ha a gyerek hazudik, erre ne reagáljuk se hisztérikusan, 
se moralizálva, hanem tényszerűen, reálisan. 

Azt szeretnénk, ha a gyermekünk megtanulná, 

semmi szükség nincs arra, hogy hazudjon nekünk.”  

/Haim Ginott/

Hazudik a gyerek! - mondja a szülő súgva, vagy döbbenten, vagy vádlóan-mérgesen.

Hogy is van ez?!

Hazudhat-e egy három négy éves gyerek? Vagy egy nyolcéves-kilenc éves? Vagy egy tizenhat éves? Mi szülők/felnőttek hazudunk-e?

Újra elolvastam mit ír Ranschburg, Popper és Ginott a hazudásról, mert az utóbbi időben több panasszal is találkozom, hogy a gyerek hazudik. Nem mond igazat. Kész a lecke – holott nincs. Vagy nincs is lecke – pedig van. Bele se írja a leckefüzetbe, tehát nincs lecke. Bár ne lenne! Vagy hogy ott volt az órán. Ő már nagyobb: lóg. Az estek egy részében a tanár nem veszi észre. Hátha most is. De nem: észrevette. A gyerek tagad: ő ott volt. Vagy hogy a dulakodást nem ő kezdte. Vagy hogy nem tud arról a radírról amit a másik keres...

Az iskoláskor kezdetével a gondolkodás is változik, de a mágikus gondolkodás sem múlik el teljesen. Én azt tapasztalom, hogy igen sokszor megmarad. A gyerek a valóság újrateremtésének igényével állít valótlant és talán hiszi is, hogy igaz, vagy bár igaz lenne. A vágyait fogalmazza meg. Egészen torz tükör mutathatja azt, hogy ő hazudik, holott a felnőttek ezen a tükrön át néznek sokszor. A gyerek nem félrevezetni akar. Az ő realitás érzékelése még ingatag, a fantázia és a valóság közti határ nem éles, úgymond kettős tudata van. A minősítés – hogy ő hazug – az énképére, önbecsülésére nézve sokkal ártalmasabb hosszútávon, mint az az eset, hogy valótlant állít. 

Ha egy nyilvánvaló helyzet előtt állunk: azt mondja, hogy nincs lecke, amikor van, a felnőtt dolga higgadtnak maradni és felidézni, hogy ez egy gyerek és a vágyait mondja. Lehet elkülöníteni a kettőt, hogy bárcsak ne volna lecke, de hogy is van ez a számolás... A rémálomból riadó gyereket se szidjuk meg, hogy túl színes a fantáziája, hanem csendes szóval megnyugtatjuk, hogy álmodtál és itt vagy a szobádban, minden rendben.

A „hazugság” másik oka és mozgatórugója – kiegészítve a fentiket – a félelem. A nem-kívánatos következmények elkerülése. Az egész kicsi gyerek is megtanulja, hogy anya és apa bizonyos dolgokra így, más dolgokra amúgy reagálnak. A szülő egyik fő nevelési eszköze ez, hogy bátorító és elítélő reakcióival mely viselkedésmódokat erősíti meg. A mást-mutatást olykor kifejezetten a szülő igényli többnyire nem tudatosan, mert nem tud szembenézni a valósággal. A gyerek életkorával nő a tét és rokonokkal, óvónőkkel, tanárokkal bővül a szereplők köre, akik mind valamilyennek akarják látni a gyereket.

Az a gyerek, amelyik valóban őszinte lehet, érzéseit kimondhatja, aki valóban a bizalom és elfogadás légkörében cseperedik, feltehetőleg nem fog hazudni, mert nincs oka rá.

Ha valótlanságon érjük a gyereket először magunkban gondoljuk végig, hogy mit üzenhet ez számunkra. Milyen félelmét vagy vágyát közli ezzel a gyerekünk?! Mit tudunk mi változtatni a hozzáállásunkon? Minket lát-e, hall-e hazudni a gyerek?

Tehát a hazugság felnőtt fogalom. Azt jelenti, hogy valaki direkt, tudatosan félrevezet valakit valami előnyért, vagy hátrány elkerüléséért. Akkor lehet morális kategória, ha az életében kompetens, független, felnőtt emberről beszélünk. A gyerek eleve függőségi helyzetben van, személyisége kialakulatlan, az életet tanulja még, próbálkozik ezzel azzal. A szülő szerepe a segítő késérőé ebben a folyamatban, nem az aki megbélyegzi, leírja a gyerek jellemét akár egy életre.