Most összeszedtem a Követendő Közléseket, melyekről itt-ott már esett szó. A listába belevettem néhány nem verbális kommunikációs eszközt is, amelyek az együttműködést segítik. Röviden mutatom most be ezeket. 

 

Írjátok meg, ha kiegészítenétek még valamivel!

A szeretetről sok vallás, filozófus, pszichológus, ezoterikus-spirituális tanító gondolkozik(ott) és ír(t) hiszen a tartós emberi kapcsolatok legfontosabb, ám törékeny, múlékony és olykor veszélyes értéke ez.

Chapman könyvei, elmélete azért jó és feltehetőleg azért ilyen népszerűek, mert a filozofálás, elmélkedés helyett konkrétumokhoz köti a szeretetet, megragadhatóvá, kézzel-foghatóvá teszi.

Azt a végtelen sok módot, ahogy kifejezhetjük a szeretetünket, öt csoportba osztja, nyelvnek nevezi, és azt mondja, hogy ebből egy, vagy kettő igazán a sajátunk, amiből a legjobban érezzük, hogy szeretve vagyunk és ez többnyire az, amelyiken mi magunk is könnyen kifejezzük szeretetünket. Mindazonáltal minden könyvben ad tippeket, hogy mi módon deríthetjük fel valaki szeretetnyelvét.

A gyerekekről szóló részt a gyermekpszichiáter Ross Campbell-lel írta, akinek a legelgondolkodtatóbb állítása, hogy a gyerekek minden megnyilvánulásukkal, szüntelenül azt kérdezik: „szeretsz?” Ha a szülő újra és újra megerősíti, hogy igen, mindig minden körülmény közt és feltételek nélkül szereti a gyermekét, akkor a feltöltött szeretettankkal a gyermek megnyugszik és sokkal együttműködőbb lesz. A helytelen viselkedés mögött az üres szeretet tank áll. - állítják a szerzők.

A gyerekek saját szeretetnyelve öt éves koruk körül formálódik. Előtte kevéssé megállapítható, illetve a szülő akkor tesz helyesen, ha mind az öt szeretetnyelven beszél a gyermekkel, vagyis megismerteti vele az összes szeretet-csatornát, és ki tudja alakítani a saját szeretet-nyelvét.

Honnan tudod, hogy anya/apa szeret? - kérdezhetjük meg a gyermekünktől.

A Gyerekekre hangolva című könyv azonban nem csak a szeretetnyelvekről szól. A 8.-9.-10. fejezetek a fegyelmezés, a tanulás és a harag témaköreit elemzik és fontos alapvető megállapításokat tesznek.

A fegyelmezésnek – mint a helytelen magatartás korrigálásának – szeretetből kell fakadnia. Minél inkább érzi a gyermek a szeretetet, annál könnyebben fegyelmezhető – írják a szerzők. Tehát fegyelmezés előtt mutatnunk kell, hogy szeretjük őt. (Ez pedig egy az egyben összecseng azzal, amit az „Integrált fegyelmezési szemlélet” képvisel.) A gyerekek viselkedésének két pozitív irányító módszere, amit ajánlanak a szerzők a kérés és a gyengéd testi ráhatás. Az általuk említett két kevésbé pozitív és csak ritkán és nagy körültekintéssel alkalmazandó módszer az utasítás, a büntetés, és a magatartás megváltoztatása. Ezeket röviden mind kifejtik a szerzők.
Ennek a résznek nagy értéke még, hogy tisztázza, hogy a gyerekek még máshogy - éretlenül és önközpontúan - szeretnek, mint a felnőttek, nekik elemi (lét)szükségletük, hogy szeretve legyenek.

A szülei szeretetét érző gyermek a tanulásra is motiváltabb. Fontos cél, hogy az iskolai feladatok elvégzése a gyermek felelőssége legyen, a szülő támogató segítőként álljon mögötte, de ne helyette oldja meg a házi feladatokat.

A harag az élet része, nem jó, vagy rossz, bár tény, hogy sok problémát tud okozni a családi életben. Saját példánkkal mutatva taníthatjuk meg, hogy a haragos (romboló) tetteknél jobbak a haragos szavak, amit a szülőnek érdemes és fontos kibírni, aztán jelezni, hogy látja, hogy a gyerek mérges. A szerzők szerint a teli szeretet-tank jelentősen csökkenti a dühös érzéseket és jeleneteket.

A te gyerekeidnek melyik a szeretetnyelve?

Brian Tracy nevét és egy-két könyvét eredetileg az vállalkozási ismereteim bővítése során ismertem meg, majd véletlenül futottam bele a YouTube-on Szabó Péter egyik lendületes előadásába, ahol ő a legkülönfélébb témákban idézte nagy tisztelettel Brian Tracy gondolatait. Ekkor kezdtem olvasni a Maximális Teljesítmény című könyvet...

Mindez azért is érdekes, mert éppen frissítettem a Gyereknevelési Könyvlistámat és ez a mű távolról sincs benne, mégis erről fogok írni: Brian Tracy gyereknevelési tanácsairól.

Tracy eredetileg a sikerességet kutatta, aztán oktatta. Több tucat könyve-, hang és videóanyaga jelent meg ebben a témában. Szerinte sok kulcstényező közt az egyik legfontosabb az önbecsülés, az a mód ahogy saját magunkhoz viszonyulunk és a teljesség igényével kitér arra is, hogy szülőként mit kell tenni ahhoz hogy sikeres „tökéletes” gyerekünk legyen.

A destruktív kritika romboló hatását ecsetelve is hivatkozik a gyerekekre, illetve a gyerekkora, majd a könyv végén egy teljes fejezetet szentel a témának. Mondanivalója egyszerű és nagyon fontos.

Úgy véli, hogy a szülői gondoskodás legfontosabb megnyilvánulása, hogy mindig mindenkor szeressük a gyerekünket és ezt mutassunk is ki felé: nézzünk rá kedvesen, szeretettel, gyengéden, érintsük, öleljük, pusziljuk, mondjuk ki mindennap, hogy szeretjük, figyeljünk rá, dicsérjük, bátorítsuk őt. A szeretetet nem lehet túlzásba vinni. A gyermekkorban kapott szeretet minősége és mennyisége az egészséges személyiség építőköve, olyan alapvető, mint növénynek az eső és a napfény.

Ebben a feltétel nélkül elfogadó légkörben megfelelően erősödik gyermek önérzete és önbizalma, amelyre később alapozhatja az életét.

Nem tetszésünk, fegyelmezési akcióink mindig a gyerek viselkedésére irányuljanak, ne a személyére. („Akkor is nagyon szeretlek, ha beküldelek a szobádba.”)

Tracy szerint sok szülő a birtokának tekinti a gyereket és valamilyennek akarja őt. Ha a gyerek ennek az elvárásnak nem felel meg akkor a szeretet megvonásával büntet, ami olyan a gyereknek mintha „elzárnánk az érzelmi fejlődést tápláló életvezetéket.” A gyerekkori lelki-viselkedéses problémák hátterében legtöbbször a visszatartott szeretet áll és Tracy szerint ez a legsúlyosabb csapás ami egy gyereket érhet. A kevés, hiányos szeretet áll legtöbbször az érzelmileg sérült felnőttek előtörténetében is.

A gyermek ajándék és a szülő legfontosabb feladata, hogy csodálja és fejlessze a gyermek különleges képességeit, ezzel megalapozva az önbecsülését és önbizalmát, vagyis azt a megingathatatlan hitet, hogy ő szerethető és bármire képes.

Tracy egy másik kutatótól idéz, aki a kimagaslóan sikeres fiatalok családi hátterét vizsgálta. Azt találták, hogy a demokratikus otthoni légkör, (amelyben kikérik a gyerek véleményét), a gyerek felé irányuló pozitivitás és hit, a tanulás tisztelete, a szülők elérhetősége érzelmileg és fizikailag egyaránt és a szülők példamutató és egymást is szerető magatartása a közös nevező a különlegesen eredményes fiatalok családjaiban.

Tracy mind a szülőknek, mind a munkahelyi vezetőknek a „pozitív visszacsatolást” javasolja a romboló kritika helyett, mert az ilyen bírálatok sosem ösztönzőek, inkább aláássák az önbecsülést és a motivációt és csak romlik az eredmény. A gyerekkorban kapott gyakori, rendszeres kritika hosszútávon kihat: állandó elégedetlenség-érzés, önbántás, alacsony önbizalom lesz a következmény.

A „bírálat”, visszajelzés, értékelés, véleményezés célja a segítés, nem a bántás. Mivel lehet ezt elérni? Az attitűdünk legyen nyugodt, türelmes, megértő, világos, építő.

A másik fontos témakör amit gyermekkorban a szülők (és más felnőttek) közreműködésével tanulunk a rossz beidegződéseink. .

A túlóvott, túlféltett, felfedező aktivitásukban leállított gyerekek előbb utóbb maguk is alkalmatlannak fogják érezni magukat és már bele sem kezdenek a dolgokba, mert úgyse fog menni. Ez a kudarctól való félelem aztán átveszi az irányítást.

A visszautasítástól való félelmet is a szüleink által „kapjuk”, amikor feltételekhez kötik a szeretetüket és megbecsülésüket, pl a Mikulás csak a jó gyerekekhez jön, vagy csak akkor lesz esti mese, ha elrámolja a játékait.

Ezek a kora-gyerekkorban beivódó félelmek sok felnőttkori kudarc és alacsony önbecsülés okai lehetnek.

Szülői működésünk tehát hosszútávon, akár egy életen át meghatározza vagy befolyásolja gyermekünk önbecsülését és ezáltal az életben való beválását. Tekintsünk tehát a gyermekre isteni ajándékként és állandó, aktív, megkérdőjelezhetetlen és feltétel nélküli szeretetforrásként álljunk mellette.

(Brian Tracy gyerekneveléssel kapcsolatos gondolatai itt meghallgathatóak.)

                                                          

Mi két a legfontosabb fogalom a gyermeknevelés kapcsán? 

A teljes mezőnyben holtversenyben két kiemelkedő jellegzetesség „nyert”:

A felelősségvállalás és a szeretet.

A következő, ami következik is ezekből: nehézség, feladat, munka, fáradság, foglalkozás

Harmadik helyen a gyerekekkel járó jellegzetességek következnek: öröm, játék, mese

Nagy örömömre az önnevelés, önfejlesztés kategóriái állnak az összesített negyedik helyen az alábbi megfogalmazásokkal: „tanulni a hibáinkból", "tanulás (önmagunkról)", "közös tanulás", "szembesülés (önmagunkkal)", "nevelés és nevelődés - e kettő együtt jár”

Ötödik helyen hármas holtversenyben két fontos szülői tulajdonság kapott helyet a : következetesség és türelem, valamint, hogy a gyereknevelés vicces, szórakoztató, mókás.

Hogyan foglalhatjuk össze mindezt?

Ezek szerint a gyermeknevelés lényegi elemei a felelősség és szeretet, ami sok nehézséggel és fáradsággal jár, munkának, vagy foglalkozásnak is tekinthetjük. Ehhez elsősorban önfejlesztésre, türelemre, következetességre van szükség. Mindemellett a gyerekekkel együtt jár az öröm, a játszás és a mesék világa, amelyekkel együtt a gyermeknevelés szórakoztató, vicces, mókás.

Mennyire tér el mit gondolnak erről a két nem képviselői szülőként és nem-szülőként?? Mennyire határozza meg a válaszokat a nem és a szülői státusz?

A villámkérdőívet kitöltő 51 fő az alábbi eloszlást mutatta:

Az összehasonlíthatóság érdekében azokat az ismétlődő válaszokat emelem ki, amelyek legalább 3x előfordultak az egyes alcsoportokban.

A férfiakkal kezdem; az ő csoportjukban a szülő vagy nem-szülő státusz kevésbé befolyásolta a vélekedést, és az itteni válaszok jobban hasonlítanak a teljes minta eredményeire, mint a női csoportokban.

A villámkérdőívet kitöltő férfiak szerint a felelősség az első és legfontosabb jellegzetesség, ami

ugyanilyen (nem-szülők) és szinte ugyanilyen (szülő) arányban kiegészül a szeretet kategóriájával.

Mindkét férfi alcsoportban a figyelem, odafigyelés, jelenlét a következő jellegzetesség, ami – ebben a minikutatásban kifejezetten férfi asszociáció a gyereknevelés kapcsán, ráadásul a második-harmadik leggyakrabb válasz. Az utolsó itt tárgyalt pozícióban találunk eltérést a szülő és nem-szülő férfiak közt. A türelem fontosságát említik többször az apák és az öröm és boldogság érzését írják a (még) nem szülő férfiak. (Mintha előtte még az öröm az erősebb érzés, majd ez a tapasztalatok fényében a türelemmé módosul.)

Az alábbi diagramon láthatóak a férfiak válaszai, nagyságrendileg valós arányokkal.

Mennyiben térnek a nők válaszai?

A női csoportokban – az anyák és (még) nem anyák körében a válaszok mennyisége, kategóriái és eloszlása is más. Nézzük hogyan.

Első szembetűnő különbség, hogy a négy csoport közül az anyák adták a legtöbb választ, és ebben az alcsoportban lett a legtöbb kategória, összesen hét, míg ez az érték a nem-szülő nőknél öt, a férfiaknál pedig négy. Mondhatjuk, hogy ebből is látszik, hogy azoknak a nőknek van erről a kérdésről a legtöbb mondandójuk, akiknek már van gyermeke.

Az anyák szerint a gyermeknevelés elsősorban örömet, boldogságot, szórakoztató elfoglaltságot, és másodsorban pedig sok feladatot, nehézséget és „kevés alvást” jelent. Harmadik leggyakrabb jellegzetesség a szeretet. Következő leggyakrabban említett jellegzetesség a játék és mesék világa.

Az utolsó pozícióban – ahová azok a válaszok tartoznak, amit háromszor említettek – három kategória is bekerült, vegyes jelentésű kategóriákkal. Melyek ezek: szerelem, felelősség, és kihívás. A felelősség érthető, bár az mindenképp említésre méltó, hogy míg a férfiak csoportjaiban ez a vezető fogalom, addig az anyák körében az ötödik helyen szerepel – viszont a szerelem és a kihívás elgondolkodtató asszociációk az elemzés tekintetében.

Tehetem-e a kihívást a nehézségek közé (ezzel átadva az első helyet a fáradtság-nehézség kategóriának) és a szeretethez kapcsoljam-e a szerelem asszociációt? Úgy döntöttem nem teszem, hisz a kihívás több, bonyolultabb, és pozitívabb érzés, mint a nehézség, bár tény, hogy a nehézségek önmagában kihívást jelentenek, de a hangsúly azért máshol van. A szerelem pedig, bár rokona a szeretetnek – csak az anyák csoportjában írták a nők és nem véletlen így írták, és nem „csak” szeretetnek. A szerelemben nagyobb a szenvedély, az elköteleződés, a mélység – intenzívebb érzelem a szeretetnél, ráadásul egyszerre utalhat a babára és a társra. Ezért hagytam külön ezeket az asszociációkat.

Mit válaszoltak a nem-szülő nők alcsoportba tartozók?

Az első hely megosztott és igazi ambivalenciát jelenít meg: a gyereknevelés örömteli, vidámságot jelent, de egyúttal – ugyanennyire – munkát, fáradságot, nehézséget. Ez a kettősség az anyáknál is szerepelt, a különbség, hogy itt pont azonos arányban, fej-fej-mellett.

Második leggyakrabb válaszok köre szintén két aspektust takar: felelősség és szeretet – amelyeket így együtt a teljes csoport első helyén is láttuk.

A háromszor említettek kategóriájába itt csak egy asszociáció tartozik, a játék, mint a gyerekekkel kapcsolatos fontos fogalom.

Tehát a többlet, amit az anyák írtak, a még-nem-anyákhoz képest a tapasztalatot tükrözheti: a gyermekek születésével és a róluk való gondoskodással kialakuló érzelmek a szerelem és a kihívás.

Az apák a türelem fontosságának tapasztalatával térnek el a nem-apákhoz képest, illetve a férfiaknak feltűnően fontos a figyelem, odafigyelés, jelenlét, ami a női csoportokban nem jelenik meg ilyen erősen. A férfiaknál viszont a játék, játékosság, szórakoztató aspektus nem jelenik meg, ellenben vezető helyen a felelősség szerepel, ami az anyák csoportjában az utolsó, a nem-szülő nők közt a második kategória.

Végezetül egy kis ismétlés, hogy mit írtak a leggyakrabban a négy alcsoportban:

Fel hát a vidám,örömteli és olykor igenis nagyon nehéz és fáradságos gyereknevelésre, férfiak nők, apák, anyák, együtt a saját értékrendjeinkkel! És ne feledjük az önnevelést se, hisz aki szívesen fejlesztené szülői készségeit, az jöhet a Szelíd Szülő Szemináriumba, várom szeretettel! 

Akit érdekel, megnézheti az összes választ ABC sorrendben ezen a linken.

Ezt a cikkemet a múlt hónapban eltávozott professzoromnak, 

Dr László János tanár úrnak ajánlom, hálás és szomorú szívvel.

***

- Ne menj oda, ott a csalán. Megszúr. Nem menj oda, az szúrós növény, fájni fog és te bőgni fogsz... - ismételgeti az apa kedves és határozott hangon kétéves kisfiának, aki még nem tudja mi az a csalán, és mit jelent a csaláncsípés. Szeretné megóvni a kisfiút a csaláncsípés okozta égő, viszkető érzéstől és önmagát attól a kíntól, hogy a gyerek sír, és ezt el kell viselni, meg kell őt vigasztalni.

Később az apja nélkül, egy másik felnőttel megy arra a gyerek és a kert azon a részén egy ponton nem megy tovább, mert fél, hogy megszúrja a csalán, karba kéredzkedik... A felnőtt nem emeli fel, bátorítja, hogy jöhet a lábán, nem kell félni és megfogja a kisfiú kezét, aki elfogadja ezt, együtt lépdelnek...

***

A lányommal gyakran utazunk héven. Egyik reggel kért, hogy hagy szálljon le egy másik ajtónál hozzám képes. Megrémültem és elképzeltem, amint beesik a kocsi alá, vagy összepréseli az ajtó és ezeket az irreális veszélyérzéseimet nem is tudtam ilyen gyorsan (hisz mindjárt leszállunk) felülbírálni – nem engedtem neki.

Aznap egy jóbarátomnak elmeséltem ezt az esetet, mert bántott, hogy elutasítottam a gyereket. A. azt mondta bölcsen, - engem bátorított, - hogy ha a gyerek kéri, akarja, akkor engedhetem, kész rá.

Legközelebb a héven, szóba hoztam a lányomnak a múltkori kérését és mondtam, hogy ma leszállhat a másik ajtónál, ha szeretne és ő hálásan, ragyogó szemmel nézett rám.

***

A szeretet sokszor jelent féltést, aggódást, amikor nem könnyű a bizalmat megadni... Lehetetlen feladat minden ártalomtól megóvni, nem is célszerű, sőt.

Rágcsálhat-e fűszálat, szopogathat-e kavicsot, mászhat-e, tipeghet-e – eleshet-e szabadon, legurulhat-e a lejtőn a kismotorral, aztán biciklivel, mászhat-e fára, felmászhat-e a mászókára, megvajazhatja-e késsel a kenyerét, gyakorolhat-e ollóval vágni, utazhat-e egyedül buszon, villamoson... Sok sok mindennapi döntés, bizalmi helyzetek...

Én azt gondolom engedd és legyél vele. Ha elesik, elbotlik, megsérül, öleld meg, adj gyógypuszit, tegyél rá sebtapaszt, vagy vidd sebészetre, ha szükséges, mert a testi seb begyógyul, a bizalmatlanság hege viszont örökre szól.

Én ráharapok az ujjamra, hogy aggódó sikolyaimat visszatartsam olykor.

Te mit teszel?

Azt gondolom, hogy az eredetileg izraeli, majd Amerikában letelepedő pszichoterapeuta könyve alapmű a szülőknek, amelyet a rendelőben is szoktam ajánlani.

Az Edge2000 kiadó által 2015-ben újra megjelent (hatodik) kiadás előszavát Klein Sándor írta, utószóként pedig Mérei Ferenc gondolatai olvashatóak, ami tovább növeli az amúgy nem terjedelmes, 150 oldalas kis könyv nagy értékét.

Haim Ginott könyve messzemenőkig gyermekközpontú – abban segíti a szülőket, hogy ezt a szemléletet elsajátíthassák, észrevegyék a gyermeket és annak érzelmeit, vágyait, kiszolgáltatottságukat. Útmutatást ad a megfelelő és a kerülendő válaszokról; fontos hétköznapi (konfliktus) helyzeteket világít meg más oldalról. A Szelíd Szülő Szeminárium témáihoz ebből a könyvből választottam a legtöbb idézetet.

Hogyan beszélgessünk a gyerekekkel, hogyan dicsérjük és bíráljunk, hogyan nem érdemes reagálni, (mert kudarcra vezet), hogyan és mit korlátozzunk, mit jelent az engedékenység és mit jelent a fegyelem..? Külön fejezetek tárgyalják, hogy mitől szoronghat egy kisgyerek és mikor érdemes pszichológushoz fordulni vele, illetve milyen esetekben szorul a szülő pszichológiai segítségre. Két külön részben kerül szóba a testvérféltékenység témája és a szexuális nevelés kérdése, amelyek szintén megkerülhetetlen témák.

Ebből a vázlatos áttekintésből illetve a könyvből két gondolatot szeretnék kiemelni, amelyekről már volt szó és még lesz is, de nem lehet eleget ismételni.

Az egyik a megértés, ill megértettség fontossága. Leegyszerűsítve ez pont az ellenkezője annak, amit olyan sokszor hallani, hogy „ne hisztizz”, „ne bőgj”… A gyerekek nagyjából csak érzelmekből állnak; vágyak, akaratok, örömök és bánatok. Ginott így írja: „A gyerekek érzésit mindig komolyan kell venni, akkor is, ha a helyzet maga nem túlságosan komoly.” A megértettség és elfogadottság gyógyít, megnyugtat, összeköt azzal, aki megért és összeköt önmagammal, hogy jogom van így érezni. A megértettség a létezésem és az önbecsülésem alapja is. Hogyan lehet megértő a szülő: odafordulással, leguggolással, bólogatással, hümmögéssel, az érzelem megnevezésével, pl látom szomorú/dühös vagy… A szerző szavaival: „Sokkal fontosabb a gyereknek, hogy tudja mit érez, mint, mint hogy tudja, miért érzi azt.” (Kiemelés a szerzőtől.)

A másik témakör a testvérféltékenység, amit Ginott szerint célravezetőbb volna úgy fogalmazni inkább, hogy testvér-rivalizáció, mert voltaképp erről van szó. A testvérek az anya/apa szeretetéért, figyelméért versengenek. Ennek a résznek az egyik legfontosabb megállapítása, hogy minden esetben VAN féltékenység, ez nem elkerülhető, de csökkenthető. A fejezet több praktikát is megfogalmaz, amelyek közül a legfontosabb a negatív érzelmek és gondolatok kimondásának, kimutathatóságának a lehetősége. Kimondhatja, hogy utálja a testvérét, és hogy jobb lenne, ha visszamenne oda ahonnan jött! Az ilyet sokszor nagyon rossz hallani, ezért elcsitítjuk a gyereket, amivel ártunk neki, mert érzelmei elfojtására kényszerül, amitől frusztrálttá, magányossá és/vagy beteggé válhat.

A gyermekeknek eltérő szükségleteik vannak a felnőttekhez képest. Ezek meglátásához, megértéséhez, az adekvát (segítő) reakciók elsajátításához nyújt nagy segítséget ez a könyv.

Bár anyák napja elmúlt, bennem rekedt egy látvány és egy érzés, s ezt megosztom veletek.

Tornára jár a gyerekem, szeret menni, közel is van, napos időben egy kellemes séta, pikkpakk átöltözés, búcsúpuszi és eltűnik az edzőterem ajtaja mögött.

Egy édesanyára leszek figyelmes, akiről azt tippelem, hogy fiatalabb nálam, 30 körüli lehet. Mei tai hordozóban előre van kötve egy kisbaba, kábé nyolc hónapos, bóbiskol a kényelmesben, ezért halkan kéri, kérleli szelíd szavakkal Eszterkét, hogy vegye le a ruháját, vegye fel a dresszét. Eszterke kb hároméves, ő a legfiatalabb a csoportban, de bukfencben veri a többieket. A kislány ide-oda bámészkodik, nem öltözik, az anya letérdel hát és átöltözteti.
Míg tornáznak a gyerekek, a szülők a váróban, vagy kint az udvaron foglalhatják el magukat. Ekkor látom, hogy egy nagy-kis fiú is tartozik ehhez az anyukához, hat-hét év körüli, és a várótermi asztalon egy feladat lap – munkafüzet? - van előtte. Az anya együtt nézi vele, felolvas valamit. A kisbaba nyugtalan lesz, aztán már sír. A mama kiveszi a hordozóból és mellre teszi, keblét egy sállal takarja el. Közben mesét olvas a nagyfiúnak. Aztán a mama sétálgat a picivel, aki elalszik, a „nagy” betűelemeket gyakorol a füzetében. A tornaórának vége. A mama szeretné, ha Eszterke felöltözne, de ez esélytelen. Újra letérdel, közben az alvó baba feje megbillen, a lába is beszorul az anya combjánál, de alszik tovább, az anya megérinti a fejét, miközben Eszterke izzadt dresszét húzza le a kislányról.

Az arcát figyeltem lopva, és nem suhant át rajta sötét felleg, indulat, elfojtott szitokszó. Az arca nyugodt. Nem mutat fáradtságot, holott egész biztos fáradt, nem sajnálja magát, nem grimaszol. Teszi a dolgát, anyaként, háromszorosan, segítően, csendesen.

Neki ajánlom mély tisztelettel ezt az (újrainduló) írást és az összes többgyermekes édesanyának, akik hasonló hősiességgel osszák meg a figyelmüket és szeretetüket a gyermekeik közt nap mint nap.

Kívánok ilyen nyugalmat és belső erőt, mint amit Eszterke anyukája mutatott nekem.

Nagyon boldog lettem, mikor erre az összefüggésre rájöttem. Lehet, hogy a klasszikus matematika iránt elkötelezett olvasóim felszisszenek most, de remélem, hogy megértik ők is ezt  más gondolatmenetet.

A kulcsszó a kapcsolat. A pluszjel. A jelek összege.

Apa és anya nem csak egy nő és egy férfi, akik ismerik egymást, hanem ők szeretik egymást, ők egy pár, és ez egy új minőség, egy létrejövő harmadik szál, melyben ott vannak mindketten, de már máshogy, egymásra hatva. Mindkettő belead a közösbe valamit önmagából és ez a kapcsolat. Ez a kapcsolat mindenütt ott van, ahol két ember intenzív, figyelmes, élő kapcsolódásban, viszonyban van egymással. Anya és a gyermekei – minddel külön külön. Az óvónéni és a gyerekek – minddel külön más és más. A pszichológus és a kliens. A kapcsolat köztük.

Ami láthatatlan, megfoghatatlan. Mondhatom kommunikációnak is, amelyben nem csak a szavak és mondatok tartoznak, hanem minden: a hangsúlyok, hangszínek, a mimika, a testbeszéd, a csöndek, a tekintet változásai.

A gyerekek nehézségei legtöbbször a kapcsolat sérülését, betegségét jelzik. Minél kisebb a gyermek annál inkább. A nagyon nehéz, rosszul funkcionáló csecsemők szülei ha pszichológushoz fordulnak, akkor legtöbbször baba-mama konzultáción találják magukat, ahol a szakember őket együtt nézi, a kettejük közti kapcsolatot. Ránéz-e a mama a gyermekre, megérinti-e? Elhúzódik-e a gyermek tőle? Reagál-e a vigasztalásra? 

A pszichológus a kapcsolatot igyekszik segíteni, gyógyítani, helyreállítani, foltozni. Egyfelől azzal, hogy figyel, másfelől azzal, hogy ő maga is belép mint szereplő a kapcsolódásokban. Azzal segít, hogy máshogy reagál.

A mamák és a gyermekek közti kapcsolat már a születés előtt elkezdődik. Kezdődik a szülők kapcsolatával – sőt akár a szülők szüleinek a kapcsolatával, de ez már igazán messzire vezet – azzal, ahogy tervezik a kisbabát, vagy a kisbaba váratlanul bukkan fel „köztük”. Hogy mennyire problémás, vagy gondtalan, örömteli a várandósság, majd a szülés. Aztán mennyire tud a babájára hangolódni a mama. Mennyire viseli nehezen vagy könnyen a papa az új családi felállást… És így tovább…

Erről nem könnyű gondolkodni, annyira láthatatlan. Legtöbbször akkor válik láthatóvá, ha valami zavar támad benne. De megpróbálkozhatunk vele akkor is nyomára bukkanni, amikor épp, vagy még nincs köztünk konfliktus. Amikor a gyerek boldog, elégedett mosollyal néz ránk. Amikor ujjait a markunkba csúsztatja. Amikor arcához érintjük az ajkunkat. Amikor együtt dúdolunk el egy mondókát. Mintha a szívünk elé tennénk egy nagyítót. Hogy jobban lássunk vele.

Anyák napjára idén először kaptam virágot a kislányomtól, de olyan lelkes volt, hogy legalább háromszor átadta. Eleinte zavarba jöttem, hogy ugyan hisz, mindennap ajándék, hogy a kislányom vagy, aztán leesett, hogy az is lehet ajándék, hogy én az anyukája vagyok. Igen, voltaképp, minden méltó emberi kapcsolat ajándék.

Mitől különleges anyának lenni?

Erre bizonyára van egy sor biológiai jellegű válasz, ami többek közt a hormonháztartással, meg az ösztönökkel kapcsolatos, de van jópár lélektani vonatkozása, már ha egyáltalán e kettőt külön lehet választani. Mert például a szülés utáni napokban, hetekben az az anyai ráhangolódás, ami lezajlik az újdonsült édesanya és az újszülött közt, az egyszerre biológiai és lelki folyamat, vagy ahogy később, mikor egy év körüli a gyermekünk, szintén megfigyelhető, egy olyan öntudatlan összehangolódás, amikor a mamák átveszik a gyerekük hangadásainak, vagy testmozgásának a ritmusát és azt némi eltéréssel visszajátsszuk a gyereknek. Ezt meg is figyelhetitek magatokon, akinek ilyen, fél – másfél év körüli picije van. Például, hogy kopácsol a gyerek a fakockával, és te abban a ritmusban hívod ebédelni, ahogy ő kopácsol, vagy a fejedet mozgatod ebben a ritmusban, vagy a lábaddal dobolsz. A lényeg az öntudatlan kapcsolódás.

Ezek szerintem különleges jelenségek, de nem ezek miatt különleges anyának lenni. Hanem amiatt a megismételhetetlenség miatt, ahogy a gyermekünk kapcsolódik hozzánk, minden gyermekünk, legyen bármennyi. 

A gyermek univerzumában az anya áll a középpontban, egy darabig olyannyira, hogy az sem evidens az újszülöttnek, hogy ő és az anyukája különállóak, nem egyek. Ez az univerzumközepén-valóság igazán hízelgő, mámorító pozíció. A hangunktól a síró baba megnyugszik, dúdolásunktól megvigasztalódik, nem számít a tiszta hangzás. Puszinktól fájó sebek meggyógyulnak, szomorú szemek felderülnek. Közelségünk biztonságot ad, hiányunk megbetegít. A kisgyermeknek nem számít, ha rosszul főzünk, ha szagos a leheletünk, ha rondák vagyunk,ha rosszul hangsúlyozzuk a mesét, ha nem értünk a DVD lejátszóhoz. A gyermekünk számára tökéletesek vagyunk – ez az a teljes elfogadás, amit javasolnak a cikkek a szülőknek és szerelmeseknek. 

Voltaképp ezt a végtelen bizalmat és ránkhagyatkozást adjuk vissza saját odafordulásunkkal, türelmünkkel, gyengédségünkkel. A gyermekeink tesznek anyává minket és ők miáltalunk tanulnak meg nevet adni a világ dolgainak, mi adjuk az értelmezési keretet, hogy milyen ez a világ. Félelmetes, vagy biztonságos, örömteli, vagy hiányos... 

Te mit gondolsz?

A múlt hétvégén ellátogattunk az Állatkertbe, mert lánykám szerette volna látni a kiselefántot. Neki nem számított a tömeg a bejáratnál, a sorban állás, és hogy az elefántházban maximum három percet tölthettünk. Míg ő egyre az elefántra koncentrált, nekem lett egy vízióm, hogy ebben a sokadalomban egyszer csak elkerüljük egymást és pöttöm gyermekem ott fog állni elárvultan a tigrisek és medvék közt félúton. A rokonságnak, - ismert és bizalmába fogadott környezetben - jól felmondja a "leckét", hogy hol lakik, hogy hívják őt, engem, vagy az édesapját, de ismeretlenek előtt gyakran megkukul, pláne, ha - a vízióm szerint - épp realizálja, hogy nem talál engem, ellenben ott egy csomó idegen. 

Nem szaporítom a szót, félreálltunk és egy cifet-cafat papírra ráírtam lánykám nevét és az én elérési adataimat és betettük ezt a hirtelen gyártott azonosítót a kis kacsás hátizsákjába. A kisovisnak pedig a lelkére kötöttem, hogy ha úgy alakul - elveszítenénk egymást - ezt adja oda egy aranyos néninek és csak annyit mondjon, hogy hívd fel az anyukám.

A kis szöszke kuncogva vette az adást, és szemlátomást örült az azonosítónak, mindazonáltal húsz centinél messzebb nem ment tőlem, és kifele menet megkönnyebbülten tette szóvá, hogy nem veszítettük el egymást. 

Én azért vérszemet kaptam, hogy azonosító kell a gyereknek és szerkesztettem párat, amit innen letölthettek Ti is, ha gondoljátok. 

Itt négy kártyaverziót találtok, a sűrűt, az anyásat, az apásat és az üreset. Ezt kinyomtathatjátok kartonra, vagy más keményebb papírra, vagy akár színes papírra. Össze is lehet kettőt ragasztani, be is lehet lamináltatni... ahogy tetszik. A logó helyére tehettek egy kis fotót is a gyermekről. 

Lánykám ma városszépítő programra ment az apukájával Szentendrére, ami nagyszerű alkalmat kínált, hogy az új, a cifet-cafat papírnál némileg igényesebb és sokkal kártyaszerűbb azonosítóját tegyem a "hápizsákba". Kiscsibe igen büszke volt rá, hogy saját igazolványa van. 

S persze a legjobb az egészben, ha csak örülhet a gyermek a praktikus kártyának, de használnia nem kell, mert apa vagy anya azért a látótérben marad.

Még karácsony előtt hallottam egy párbeszédet, mikor a zsúfolt hatos villamoson utaztam. A gyerek – nagy-óvodás lehetett – izgett mozgott az ülésen, feltérdelt, leült, a lábával kalimpált. A nagymamájával utazott, aki, gondolom, alapból feszült lehetett akár a fülledt jármű, a kora-esti óra, vagy a karácsonyi készülődés miatt. Fojtott hangon, fegyelmezte hasztalan a fiúcskát, majd hangosan felcsattant, hogy ne is remélje, hogy a várva várt biciklije ott lesz a karácsonyfa alatt, ha így viselkedik, mire a kölyök megszeppent és fagyottan ült tovább. Nagyon együtt éreztem vele, de sajnáltam ezt a frusztrált nagymamát is, hogy ehhez a hatásos és nagyon veszélyes eszközhöz nyúlt, gondolom, mert jobb nem jutott az eszébe.

Miért volt annyira vérfagyasztó, fájdalmas, igazságtalan, és szó szerint ünneprontó a nagymama kijelentése? Mit jelent az ajándék? Mit jelent az ajándékozás?

Az ajándék az egész embernek szól, a kapcsolatunkról szól, azt üzeni, hogy szeretem őt, úgy ahogy van. Az ajándékozás ráhangolódás, készülődés, adás. Az ajándékot nem kell kiérdemelni, mert az jár. Jár mert létezem, jár, mert szeretve vagyok. Ha kap a gyerek egy igazi biciklit, amelyik már nem pótkerekes, pláne nem háromkerekű, de esetleg még sebességváltós is – és ezért különösebben nem tesz semmit – ez ajándék.

És mit jelent a jutalmazás? A gyerek akkor is kap valamit… Igen. Az elismerésüket fejezzük ki, mert valamit megtett, amivel örömet okozott és ezt az örömünket, elégedettségünket jelenítjük meg neki egy jutalommal. A jutalom az, amiért valamit tenni kell, amit feltehetőleg nem könnyű megtenni, mert például önuralom, vagy önkontroll kell hozzá. Például amikor szabályozni tanulja a gyerek az ürítéseit és kap egy rajzolt virágot, vagy matricát, vagy egy darab édességet, ha a bilibe sikerül a produkció. Ez jutalmazás. Van valami célja, valamit tanítani szeretne, de ha olyanért adok jutalmat, amit magától, enélkül is megtenne, azzal kiirtom ezt a belső motivációt. Vagyis akár árthatok is vele.

A jutalom az, ami feltételhez kötött, az ajándék az, ami feltétel nélküli. Az ajándék a szeretet és elfogadás kifejezésének az eszköze, a jutalom a megerősítés, a viselkedésmódosítás eszköze.

Az édesanya mosolya pedig kicsit mindkettő. Szeretet és jutalom, gyógyulás és megkönnyebbülés.  

Meghitt, boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

A gyermekem apjának megvettem az augusztusi Interpress Magazint. Ebben Szendi Gábor tollából egy témánkba-vágó terjedelmes cikk olvasható „Boldogtalan szülők” címmel.

A neves szakember igen részletesen bemutatja, hogy a szinte mindenhatónak gondolt neveléssel, vagyis szülői hatásokkal szemben főleg a veleszületett adottságok, a testvérsorban betöltött helyünk és a családon kívüli hatások határozzák meg a személyiségünket és képességeinket. Például a fő személyiségjegyeinket – extraverzió, együttműködés, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás, intellektuális nyitottság – csaknem fele arányban a genetikai adottságok határozzák meg és csak hat százalékban számítanak a családi hatások. A cikk nemzetközi kutatási eredményekre hivatkozva kitér a nevelés intelligenciára való – létező, majd elenyésző – hatására, a testvérsorrend fontos szerepére például a vallási és politikai attitűdök, valamint a homoszexualitás terén; bemutatja, hogy az erkölcsi és szexuális „nevelés” hatása is eltörpül a családi berendezkedés – együtt, vagy különélő szülők – hatása mellett.

Akkor hátradőlhetünk? – kérdezi a szerző. Mi tehát a nevelés?

Szendi Gábor így zárja sorait: „…ne úgy képzeljük a gyermeknevelést, mint az anyag formázását, hanem inkább úgy mint egy fát nevelő kertész munkáját, aki azon szorgoskodik, hogy megadjon mindent a növekvő fának, az pedig nőjön, amerre nőnie kell. A szülő hatása 5-10 %: hogyha ez alapvető értékek átadását jelenti, akkor meghatározó lesz a gyermek fejlődésében. A nevelés nem más, mint együttélés illetve modellnyújtás.” (Szendi Gábor)

Tehát modellnyújtás, példamutatás. Ez az amivel leginkább hatni tudunk, útravalót adni abban az – ezek szerint – kevés, de annál fontosabb én-részben, amit a gyermekünk tőlünk visz magával. Abból, amit lát, hall, tapasztal, következtet.

Mi, – anyák és apák, akik a gyermek elsődleges környezetét jelentjük, – vagyunk számára az „első univerzum” melynek szabályait megtanulja, ellesi, megfigyeli. Látja, ahogy viselkedünk vele és egymással és hallja, amit mondunk neki és egymásnak. Amikor a kettő, a cselekedetek és a mondások nem passzolnak, esetleg ellentmondanak, abból is tanul: bizonyos kifejezések, szavak nem mindig jelentik ugyanazt, bizonyos cselekedetek más reakciót váltanak ki, ha apa, vagy a szomszéd, vagy a tanár néni csinálja és ha ő, a gyerek csinálja. Cselekedeteinkből tanul szeretni, tisztelni, megbecsülni, segíteni, tőlünk tanulja a kölcsönösséget, a megbízhatóságot, a tisztességet.

Haim Ginott ezt írja: „az udvariasságot minden körülmények között udvariasan kell tanítani.” Köszönni, megköszönni, elköszönni tipikus területe ennek. Sok elvárásoktól szorongó mama hamarabb kezdi noszogatni a gyermeket, hogy köszönjön, mintsem, hogy ő maga köszönne. Nemrég egy autó anyósüléséből láttam, ahogy egy fiatal apa és óvódáskorú fia mentek át a zebrán, és a kisfiú automatikusan felemelte a kezét felénk, autósok felé, hogy megköszönje, hogy megálltunk. A mozdulat a papa mozdulata volt, tőle látta és alkalmazta a kisfiú magától, bármilyen kényszerítés nélkül. Nagyon helyes jelenet volt.

A példamutatás nem jelenti, hogy mi sosem hibázhatunk, nem jelenti, hogy tökéletesnek kell lennünk, vagy valamilyennek kellene lennünk, amilyenek nem vagyunk.

Adele Faber és Elaine Mazlish szerzőpáros konkrét tanácsa így szól: „viselkedjünk úgy, ahogy szeretnénk, ha gyermekünk viselkedne. Mert ebből tanul a legtöbbet, mert így lehetünk hitelesek, mert így méltó szülőnek lenni, így lehet embernek maradni.