Bár anyák napja elmúlt, bennem rekedt egy látvány és egy érzés, s ezt megosztom veletek.

Tornára jár a gyerekem, szeret menni, közel is van, napos időben egy kellemes séta, pikkpakk átöltözés, búcsúpuszi és eltűnik az edzőterem ajtaja mögött.

Egy édesanyára leszek figyelmes, akiről azt tippelem, hogy fiatalabb nálam, 30 körüli lehet. Mei tai hordozóban előre van kötve egy kisbaba, kábé nyolc hónapos, bóbiskol a kényelmesben, ezért halkan kéri, kérleli szelíd szavakkal Eszterkét, hogy vegye le a ruháját, vegye fel a dresszét. Eszterke kb hároméves, ő a legfiatalabb a csoportban, de bukfencben veri a többieket. A kislány ide-oda bámészkodik, nem öltözik, az anya letérdel hát és átöltözteti.
Míg tornáznak a gyerekek, a szülők a váróban, vagy kint az udvaron foglalhatják el magukat. Ekkor látom, hogy egy nagy-kis fiú is tartozik ehhez az anyukához, hat-hét év körüli, és a várótermi asztalon egy feladat lap – munkafüzet? - van előtte. Az anya együtt nézi vele, felolvas valamit. A kisbaba nyugtalan lesz, aztán már sír. A mama kiveszi a hordozóból és mellre teszi, keblét egy sállal takarja el. Közben mesét olvas a nagyfiúnak. Aztán a mama sétálgat a picivel, aki elalszik, a „nagy” betűelemeket gyakorol a füzetében. A tornaórának vége. A mama szeretné, ha Eszterke felöltözne, de ez esélytelen. Újra letérdel, közben az alvó baba feje megbillen, a lába is beszorul az anya combjánál, de alszik tovább, az anya megérinti a fejét, miközben Eszterke izzadt dresszét húzza le a kislányról.

Az arcát figyeltem lopva, és nem suhant át rajta sötét felleg, indulat, elfojtott szitokszó. Az arca nyugodt. Nem mutat fáradtságot, holott egész biztos fáradt, nem sajnálja magát, nem grimaszol. Teszi a dolgát, anyaként, háromszorosan, segítően, csendesen.

Neki ajánlom mély tisztelettel ezt az (újrainduló) írást és az összes többgyermekes édesanyának, akik hasonló hősiességgel osszák meg a figyelmüket és szeretetüket a gyermekeik közt nap mint nap.

Kívánok ilyen nyugalmat és belső erőt, mint amit Eszterke anyukája mutatott nekem.

Még karácsony előtt hallottam egy párbeszédet, mikor a zsúfolt hatos villamoson utaztam. A gyerek – nagy-óvodás lehetett – izgett mozgott az ülésen, feltérdelt, leült, a lábával kalimpált. A nagymamájával utazott, aki, gondolom, alapból feszült lehetett akár a fülledt jármű, a kora-esti óra, vagy a karácsonyi készülődés miatt. Fojtott hangon, fegyelmezte hasztalan a fiúcskát, majd hangosan felcsattant, hogy ne is remélje, hogy a várva várt biciklije ott lesz a karácsonyfa alatt, ha így viselkedik, mire a kölyök megszeppent és fagyottan ült tovább. Nagyon együtt éreztem vele, de sajnáltam ezt a frusztrált nagymamát is, hogy ehhez a hatásos és nagyon veszélyes eszközhöz nyúlt, gondolom, mert jobb nem jutott az eszébe.

Miért volt annyira vérfagyasztó, fájdalmas, igazságtalan, és szó szerint ünneprontó a nagymama kijelentése? Mit jelent az ajándék? Mit jelent az ajándékozás?

Az ajándék az egész embernek szól, a kapcsolatunkról szól, azt üzeni, hogy szeretem őt, úgy ahogy van. Az ajándékozás ráhangolódás, készülődés, adás. Az ajándékot nem kell kiérdemelni, mert az jár. Jár mert létezem, jár, mert szeretve vagyok. Ha kap a gyerek egy igazi biciklit, amelyik már nem pótkerekes, pláne nem háromkerekű, de esetleg még sebességváltós is – és ezért különösebben nem tesz semmit – ez ajándék.

És mit jelent a jutalmazás? A gyerek akkor is kap valamit… Igen. Az elismerésüket fejezzük ki, mert valamit megtett, amivel örömet okozott és ezt az örömünket, elégedettségünket jelenítjük meg neki egy jutalommal. A jutalom az, amiért valamit tenni kell, amit feltehetőleg nem könnyű megtenni, mert például önuralom, vagy önkontroll kell hozzá. Például amikor szabályozni tanulja a gyerek az ürítéseit és kap egy rajzolt virágot, vagy matricát, vagy egy darab édességet, ha a bilibe sikerül a produkció. Ez jutalmazás. Van valami célja, valamit tanítani szeretne, de ha olyanért adok jutalmat, amit magától, enélkül is megtenne, azzal kiirtom ezt a belső motivációt. Vagyis akár árthatok is vele.

A jutalom az, ami feltételhez kötött, az ajándék az, ami feltétel nélküli. Az ajándék a szeretet és elfogadás kifejezésének az eszköze, a jutalom a megerősítés, a viselkedésmódosítás eszköze.

Az édesanya mosolya pedig kicsit mindkettő. Szeretet és jutalom, gyógyulás és megkönnyebbülés.  

Meghitt, boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Ám a fényes, díszes, illatos szeretet-ünnep sok stresszt is jelent, időt és pénzt kér, és még addig a hétköznapokat is menedzselni kell; helytállni munkahelyen, vinni a kicsit, hozni a nagyobbat, perlekedni a legnagyobbal, a házastársunkkal csak telefonon találkozni, és még nincs téligumi az autón.

Hogyan állítsam meg az időt? Hogyan varázsoljak meghittséget? Hogyan mondhatnám el, hogy szeretlek anélkül, hogy kinyitnám a pénztárcámat? Hogyan lesz itt békés szép ünnep, ha a gyerekek folyton marják egymást, aztán már mi, felnőttek is csak ingerkedünk egymással?!

A karácsonyfánk lehet, hogy kicsi, lehet, hogy hatalmas, kerülhet alá sok ajándék, vagy kevesebb, de mit adhatunk, mit tehetünk, ami nem boltban kapható és mégis örömet ad és hálát hoz?

Érzelmileg nagyon sokat adhat, ha eltöltünk minden gyermekünkkel kettesben egy- egy órát. 

Beszélgessünk, játszunk velük, amiről, amivel ő szeretne. Ilyenkor ne emlegessük a többi testvért! Csak legyetek ketten és figyeljetek ugyanarra. Ha ritkán van ilyen, lehet, hogy szokatlan, furcsa lesz. Tartsatok ki, csak egy órát.

Anya is, apa is szánjon időt mindegyik gyerekre. 

Aztán apa és anya is adjanak egymásnak legalább egy órát és ne a gyerekekről beszélgessetek. Az is jó, ha csak csendben vagytok.

Csináljatok közös családi programot, mondjuk egy sétát a parkban, és ha a nagynak ehhez nincs kedve, ne legyen kötelező, ő már otthon maradhat egyedül, lehet, hogy számára épp ez a kis magány lesz a legnagyobb ajándék.  

Vonjátok be a gyerekeket az ünnepi készülődésbe, hadd segítsenek takarítani, sütni, díszeket készíteni és fát díszíteni.Ez a Ti ünnepetek, a Ti örömötökre!

Ezeket a különleges együttléteket, programokat és más praktikus megbeszélni valókat is hozd szóba, amikor mind együtt vagytok. Ha nem igazán van ilyen, akkor tűzz ki egy időpontot és hívd meg rá a családtagokat. Családi kupaktanács, családgyűlés, fórumóra, elnevezheted, ahogy tetszik. Ilyenkor az a szabály, hogy nem lehet egymás szavába vágni, nem lehet minősíteni (gúnyolni, leszólni, beszólni) se a másik mondandóját, se a másikat, és mindenki csak a maga nevében beszélhet. Ezek fontos szabályok. Mielőtt a konkrétumokra térnétek legyen egy nyitókör amikor mindenki mindenkiről mond valami pozitívat. Nem tulajdonságot, hanem egy olyan cselekedetét például, ami az illetőnek jól esett, örömet okozott. Eleinte ez is szokatlan lehet, de nagyon sokat adhat, nagyon feltöltheti az önértékelésünket, ha meghalljuk ezeket a pozitív visszajelzéseket, amelyeket ritkán vagy sose hallunk. Például, hogy a sokat marakodó testvérek is tudnak jót mondani a másikról és milyen jól esik neki! 

Aztán lehet a praktikus dolgokról beszélni. Ha valami dilemma, vagy dönteni kell, akkor olyan megoldást keressetek, amelyik mindenkinek megfelel, nem jó, ha többségi szavazás dönt. A megbeszélteket, a döntéseket írjátok le, erre megkérheted valamelyik gyermeked, aki tud már írni.

Szerte a világban és itthon is, sok család tart ilyen kupaktanácsokat, próbáljátok ki ti is!

Nagyon megerősítheti a családi egységet, és hosszútávú jó hangulatot ad.

És ilyen jó, megerősített, békés hangulatban pedig már nem számít, hogy kicsi a fa, vagy nagy, milyen drága az ajándék, hány fogás és sütemény került az asztalra, mert jó együtt lenni, jó családban élni. 

Kellemes Készülődést kívánok Nektek!