E fenti címmel jelent meg a napokban az alábbi írásom a Drót összművészeti és társadalomkritikai portálon, miután több internetes újság is beszámolt Kay Kuzma keresztény szellemiségű tanácsadó "Az első hét év" című könyvében olvasható, részletesen kifejtett nézeteiről a gyerekek megverésének szükségességéről és módszertanáról.

Dr Kuzma könyvét nem ismerem, ahogy most utánanéztem, három éve jelent meg és bolti forgalomban nem is kapható.

A gyerekét megütő szülő legtöbbször nem szakkönyvek, vagy szakemberek tanácsára teszi ezt, hanem indulatból, amit nem tud kontrollálni és általában, vagy hirtelen nem jut jobb nevelési, fegyelmezési mód az eszébe. Erre szoktuk azt mondani, hogy eszköztelen a szülő, mert sok esetben őt is – ritkán, vagy gyakran – megütötte a saját apja, vagy anyja.

Létezik olyan lélektani megközelítés, amely szerint, és elég sok családban, vallási nézetektől függetlenül, a fizikai büntetésnek megvan a maga helye a fegyelmezési eszköztárban. Ennek lényege, hogy a testi fájdalomtól való félelem megakadályozza a gyereket, hogy újra megtegye, amit nem szabad. Rövid távon hatékony módszer, csak a szülő és a gyerek közti szeretetteljes és bizalmi kapcsolat lehetősége elvész és a gyerek önbecsülése egy életre megsérül, tehát nem éri meg.

Aki ilyet tanácsol, vagy e szerint él, az egy tekintélyelvű családmodellt követ, amelyben a parancs és az engedelmesség határozza meg a légkört és a feltétlen hatalom a szülőé. A gyilkos parancsokat vakon teljesítő katonák nőttek fel ilyen légkörben a húszas években Németországban.

A gyerekek mindent a szüleiktől tanulnak, az önmagukhoz és a világhoz való hozzáállásuk a szülők velük való kapcsolatán múlik. A megütött gyerek azt tanulja meg: 1. ütni ér, 2. megüthető, ütésre érdemes ember vagyok. Majd az óvodába megérkeznek az agresszív és szorongó gyerekek, vérmérséklettől függően.

Milyen a jó büntetés? Amiből tanul a gyerek. Helyrehozási lehetőséget, önkontrollt, szeretetet. A szülő minta, példakép, hogyan kell viselkedni egy elszúrt helyzetben.

A gyereket megütő, megverő felnőtt, legtöbbször a saját indulatait éli ki gyengébb másikon, aminek semmilyen nevelési tanácshoz, fegyelmezési eszközhöz nincs köze, az színtiszta bántalmazás.

A beszokás egy folyamat, amit nem érdemes sürgetni, se figyelmen kívül hagyni. Idő kell hozzá, kinek több, kinek kevesebb. Amikor mi felnőttként új munkahelyre kerülünk, nekünk is időbe telik, amíg otthonosan mozgunk, kiismerjük magunkat. A beszoktatásnak is ez a lényege: az új környezet megismerése, a bizalom kialakulása. A legtöbb intézmény lehetővé teszi, hogy eleinte a gyermek a szülővel együtt ismerkedhessen az óvodával, máshol rövid, majd fokozatosan növekvő időben, a szülő jelenléte nélkül szoknak be a gyerekek. Van ahol heti négy nappal kezdenek a gyerekek, máshol az ott-alvással várnak napokat, vagy heteket.

Összeszedtem nyolc szempontot, tanácsot, amivel akár mostantól is segítheted az őszi ovikezdést

Ti hogyan készültök, készültetek az óvodára? Örömmel veszem, ha megírod!

  „Ha a gyerek hazudik, erre ne reagáljuk se hisztérikusan, 
se moralizálva, hanem tényszerűen, reálisan. 

Azt szeretnénk, ha a gyermekünk megtanulná, 

semmi szükség nincs arra, hogy hazudjon nekünk.”  

/Haim Ginott/

Hazudik a gyerek! - mondja a szülő súgva, vagy döbbenten, vagy vádlóan-mérgesen.

Hogy is van ez?!

Hazudhat-e egy három négy éves gyerek? Vagy egy nyolcéves-kilenc éves? Vagy egy tizenhat éves? Mi szülők/felnőttek hazudunk-e?

Újra elolvastam mit ír Ranschburg, Popper és Ginott a hazudásról, mert az utóbbi időben több panasszal is találkozom, hogy a gyerek hazudik. Nem mond igazat. Kész a lecke – holott nincs. Vagy nincs is lecke – pedig van. Bele se írja a leckefüzetbe, tehát nincs lecke. Bár ne lenne! Vagy hogy ott volt az órán. Ő már nagyobb: lóg. Az estek egy részében a tanár nem veszi észre. Hátha most is. De nem: észrevette. A gyerek tagad: ő ott volt. Vagy hogy a dulakodást nem ő kezdte. Vagy hogy nem tud arról a radírról amit a másik keres...

Az iskoláskor kezdetével a gondolkodás is változik, de a mágikus gondolkodás sem múlik el teljesen. Én azt tapasztalom, hogy igen sokszor megmarad. A gyerek a valóság újrateremtésének igényével állít valótlant és talán hiszi is, hogy igaz, vagy bár igaz lenne. A vágyait fogalmazza meg. Egészen torz tükör mutathatja azt, hogy ő hazudik, holott a felnőttek ezen a tükrön át néznek sokszor. A gyerek nem félrevezetni akar. Az ő realitás érzékelése még ingatag, a fantázia és a valóság közti határ nem éles, úgymond kettős tudata van. A minősítés – hogy ő hazug – az énképére, önbecsülésére nézve sokkal ártalmasabb hosszútávon, mint az az eset, hogy valótlant állít. 

Ha egy nyilvánvaló helyzet előtt állunk: azt mondja, hogy nincs lecke, amikor van, a felnőtt dolga higgadtnak maradni és felidézni, hogy ez egy gyerek és a vágyait mondja. Lehet elkülöníteni a kettőt, hogy bárcsak ne volna lecke, de hogy is van ez a számolás... A rémálomból riadó gyereket se szidjuk meg, hogy túl színes a fantáziája, hanem csendes szóval megnyugtatjuk, hogy álmodtál és itt vagy a szobádban, minden rendben.

A „hazugság” másik oka és mozgatórugója – kiegészítve a fentiket – a félelem. A nem-kívánatos következmények elkerülése. Az egész kicsi gyerek is megtanulja, hogy anya és apa bizonyos dolgokra így, más dolgokra amúgy reagálnak. A szülő egyik fő nevelési eszköze ez, hogy bátorító és elítélő reakcióival mely viselkedésmódokat erősíti meg. A mást-mutatást olykor kifejezetten a szülő igényli többnyire nem tudatosan, mert nem tud szembenézni a valósággal. A gyerek életkorával nő a tét és rokonokkal, óvónőkkel, tanárokkal bővül a szereplők köre, akik mind valamilyennek akarják látni a gyereket.

Az a gyerek, amelyik valóban őszinte lehet, érzéseit kimondhatja, aki valóban a bizalom és elfogadás légkörében cseperedik, feltehetőleg nem fog hazudni, mert nincs oka rá.

Ha valótlanságon érjük a gyereket először magunkban gondoljuk végig, hogy mit üzenhet ez számunkra. Milyen félelmét vagy vágyát közli ezzel a gyerekünk?! Mit tudunk mi változtatni a hozzáállásunkon? Minket lát-e, hall-e hazudni a gyerek?

Tehát a hazugság felnőtt fogalom. Azt jelenti, hogy valaki direkt, tudatosan félrevezet valakit valami előnyért, vagy hátrány elkerüléséért. Akkor lehet morális kategória, ha az életében kompetens, független, felnőtt emberről beszélünk. A gyerek eleve függőségi helyzetben van, személyisége kialakulatlan, az életet tanulja még, próbálkozik ezzel azzal. A szülő szerepe a segítő késérőé ebben a folyamatban, nem az aki megbélyegzi, leírja a gyerek jellemét akár egy életre.

Kedvelem az együttműködés kifejezést, olyan szemléletes ez a szóösszetétel; van benne partneri viszony, közös-ség, együttesség és aktivitás. Cél felé haladás.

Hogyan haladhatnánk a cél felé mindketten eléggé hatékonyan?

Jó, ha tudjuk, hogy mi a cél. Jó, ha sejtjük, hogy a gyereknek nem evidensen ugyanaz a célja, sőt. A legtöbbször őt meg kell nyerni. Sok szülő ilyenkor a fenyegetést használja, - ha nem jössz, itt hagylak, pápá – ami, ha kedves tónusban hangzik is el, azért nagyon félelmetes, és mindenképp visszaélés a „hatalmi” helyzetünkkel. (Finomíthatjuk ezt pl. a Gyere, nézd én elindultam mondattal.)

Fontos alapvetés, hogy a gyerekek szeretnének velünk együttműködni. Ha ebbe tartósan zavar csúszik, akkor az empátiás kapcsolatban lehet a hiba, amit gyakorlással, önfejlesztéssel korrigálni lehet.

Az együttműködés elérésére több „trükk” létezik, amiből választhatunk a stílusunknak megfelelően, próbálkozhatunk, hogy melyik gyereknél, melyik szituációban mi működik.

Az első még nem annyira kommunikációs eszköz: ez a napirend és hetirend. Az a gyerek, amelyik tudja, hogy milyen események következnek, jobban együttműködik, mint akinek spontán kell újra és újra alkalmazkodnia valami váratlanhoz. Ha előre szólunk, hogy mi következik, az is segítség, hogy átkapcsoljon.

A következő alapvetés, hogy jó, ha a gyereknek hagyjuk, hogy aktív legyen, hogy mi megsegítjük abban, hogy ő együttműködhessen velünk. Valami jellel emlékeztetjük a feladatára, csak a szemünkkel mutatjuk, ha valamit el kellene tennie, vagy fel kellene vennie, csak röviden utalunk rá, hogy mit várunk el tőle, és nem személyeskedünk, nem szövegelünk, nem szidalmazzuk, nem mártírkodunk. Segítünk, hogy segíthessen. A gyerekek szeretnek együtt-működni.

Segíti az együttműködést, ha választási lehetőséget kínálunk a gyereknek, kettő, max. három elemből. Segíti, ha feladatot adunk neki, ügyességi szintjének megfelelően részt vehet a házimunkákban, főzésben vásárlásban. A kisgyerekként konyhából kiküldött gyerekeket serdülőként könyörögve sem lehet majd visszahívni.

A gyerekekre szabott környezet is szűkíti a konfliktusok terét, ha elpakoljuk, amihez ne nyúljon.

Plattner a belülről jövő engedelmesség alapjának a bizalmat tekinti. Az a gyerek, akire rábíznak feladatokat, mert megbíznak bennük, azok túl azon, hogy örömmel végzik el a feladatot, ezt a képes-vagyok-rá én-érzést egy életre beépítik a személyiségükbe.

A szigorral, fenyegetéssel elért engedelmesség félelemből fakad, ami félelemre és kívülre való megfelelésre, függésre tanít – torzít.

Végül de nem utolsó sorban a „nevelés” lényege a példamutatás. A hétköznapi életben mi felnőttek is sokszor működünk-együtt házastársunkkal, saját szüleinkkel, munkatársainkkal, és gyerekeinkkel – amely interakciókat látnak és magukévá tesznek a gyerekek.

Aztán viselkedésükkel tükörként szembesítenek magunkkal, gyenge pontjainkkal.

***

- Ne menj oda, ott a csalán. Megszúr. Nem menj oda, az szúrós növény, fájni fog és te bőgni fogsz... - ismételgeti az apa kedves és határozott hangon kétéves kisfiának, aki még nem tudja mi az a csalán, és mit jelent a csaláncsípés. Szeretné megóvni a kisfiút a csaláncsípés okozta égő, viszkető érzéstől és önmagát attól a kíntól, hogy a gyerek sír, és ezt el kell viselni, meg kell őt vigasztalni.

Később az apja nélkül, egy másik felnőttel megy arra a gyerek és a kert azon a részén egy ponton nem megy tovább, mert fél, hogy megszúrja a csalán, karba kéredzkedik... A felnőtt nem emeli fel, bátorítja, hogy jöhet a lábán, nem kell félni és megfogja a kisfiú kezét, aki elfogadja ezt, együtt lépdelnek...

***

A lányommal gyakran utazunk héven. Egyik reggel kért, hogy hagy szálljon le egy másik ajtónál hozzám képes. Megrémültem és elképzeltem, amint beesik a kocsi alá, vagy összepréseli az ajtó és ezeket az irreális veszélyérzéseimet nem is tudtam ilyen gyorsan (hisz mindjárt leszállunk) felülbírálni – nem engedtem neki.

Aznap egy jóbarátomnak elmeséltem ezt az esetet, mert bántott, hogy elutasítottam a gyereket. A. azt mondta bölcsen, - engem bátorított, - hogy ha a gyerek kéri, akarja, akkor engedhetem, kész rá.

Legközelebb a héven, szóba hoztam a lányomnak a múltkori kérését és mondtam, hogy ma leszállhat a másik ajtónál, ha szeretne és ő hálásan, ragyogó szemmel nézett rám.

***

A szeretet sokszor jelent féltést, aggódást, amikor nem könnyű a bizalmat megadni... Lehetetlen feladat minden ártalomtól megóvni, nem is célszerű, sőt.

Rágcsálhat-e fűszálat, szopogathat-e kavicsot, mászhat-e, tipeghet-e – eleshet-e szabadon, legurulhat-e a lejtőn a kismotorral, aztán biciklivel, mászhat-e fára, felmászhat-e a mászókára, megvajazhatja-e késsel a kenyerét, gyakorolhat-e ollóval vágni, utazhat-e egyedül buszon, villamoson... Sok sok mindennapi döntés, bizalmi helyzetek...

Én azt gondolom engedd és legyél vele. Ha elesik, elbotlik, megsérül, öleld meg, adj gyógypuszit, tegyél rá sebtapaszt, vagy vidd sebészetre, ha szükséges, mert a testi seb begyógyul, a bizalmatlanság hege viszont örökre szól.

Én ráharapok az ujjamra, hogy aggódó sikolyaimat visszatartsam olykor.

Te mit teszel?

Elisabeth Plattner A nevelés mindennapi művészete című könyvével folytatom a könyvismertetőim sorát, amelyik szintén az ajánlott irodalmak közt szerepel a jobb oldalon. A német pedagógus és többszörös anya könyve kakukktojás, amennyiben Dr Szőke Henrik antropózófus orvos magánkiadásában jelent meg, és nála is lehet megrendelni.

A több mint 500 oldalas könyv gyengesége, a nehezen átlátható tartalom, a sajátos szerkesztési mód, ahogy sok-sok kisebb egységet találunk egymás után, amelyek közül sok nem érthető az előtte vagy utána levő rész nélkül. Vagyis gyakorlati kézikönyvként nehezen használható, de a szerző és a szerkesztő ajánlásai szerint is a könyv inkább „beszélgetőtárs” és „tapasztalatgyűjtemény.” Ezt a töredezettséget ellensúlyozza a könyv végén található tárgymutató, ami összeköti az összetartozó témákat, megmutatja a lelőhelyüket.

Az erőssége viszont az a gyermekbarát, érzékeny szemlélet, kölcsönös bizalomra építés, ahogy a gyermekekhez fordul. Következetesen és bátran képviseli, hogy a gyermeknevelés a gyerek segítését jelenti vagyis azok a jó eszközök, amelyek őt segítve terelik.

Egyik első üzenete, hogy adjunk magunknak illetve a gyermeknek több időt – nekünk megérteni, hogy ő milyen hangulatban/játékban lehet még, és neki, hogy ebből váltani tudjon, lezárhassa a játékát, felkészülhessen a következő „programra”, feladatra...

Számomra a legtanulságosabb az az újszerűnek, szokatlannak ható megközelítés, amely szerint a szerző elkülöníti a valódi engedelmesség és a látszatengedelmesség, és ennek mentén a valódi/jó büntetést és a látszatbüntetést. 

Eszerint látszatengedelmesség az, amit a szülő kikényszerít, legtöbbször a hatalmával visszaélve és félelmet keltve. Ilyenkor a gyerek látszólag együtt működik, szót fogad, de, ha a szülő nem látja, nincs jelen, akkor a szabály érvényét veszti. Az így szót fogadó gyerekben ellenkezés és dac fogan. Plattner így fogalmaz: „ Ez a látszatengedelmesség idomítás eredménye, tehát emberhez méltatlan.”

A valódi engedelmesség alapja (és a jó-büntetés alapja is) a bizalom. Az a hit, hogy tudom, elhiszem, kommunikálom, hogy képes rá és a gyerek ezzel a bizalmi háttérrel a saját elhatározásából cselekszik!

Plattner felhívja a figyelmet a dac fontos jelzésértékére is: „a dac léfontosságú védekező eszköz a lélek számára” -írja. Ha a gyerek valamit nem önszántából, hanem kényszer vagy félelem hatására tesz vagy nem tesz meg, akkor az egészséges ellenkezése nyilvánul meg a dacban, a gyermeki dühben, „hisztiben”. Ha a szülő ezt jelzésnek tekinti és komolyan veszi, akkor elkerülheti a felesleges tiltásokat és alapozhat a gyerek meglévő együttműködési igényére. A dacos viselkedés ezt jelenti: valami bajom van, figyelj jobban!

Ezzel párhuzamosan a látszatbüntetés is a megfélemlítésre épül és legtöbbször a szülő feszültségének, frusztrációjának, a levezetésére (is) szolgál. A szándékos és a rejtett kényszerítő eszközök többszörösen ártalmasak: aláássák a bizalmat a felnőttel szemben, félelmet keltenek és rombolják a gyerek önértékelését.

„A büntetés segítség.” - írja Plattner. A jó büntetést a gyermek igazságosnak tartja és tanul belőle, vigaszt nyújt . A jó büntetés az, ha a gyerek jóvá teheti amit elrontott, részt vehet a helyreállításban. A jó büntetés tehát nem erőszakos, nem korlátozó, nem kényszerítő. Hajtóereje nem a szülő dühe, hanem a gyerek segítésének az igénye, hogy jól jöhessen ki a helyzetből.

(Egy másik szerző, Gary Chapman Gyerekekre hangolva című könyvében úgy fogalmaz, hogy mielőtt „büntetnénk” jelezzük, fejezzük ki a gyerek számára, hogy szeretjük őt. Vagyis a szülő indulata, haragja nem tárgyköre a büntetésnek.)

Végezetül egy harmadik jellegzetessége a könyvnek, hogy az „ördögi kör” kifejezés és jelenség párhuzamába állítja a „jótékony spirál” kifejezést és jelenséget. Azt érti ez alatt, hogy a jó megoldások további jó megoldásokat szülnek. Ha képesek vagyunk bizalmat adni, a gyermek is bizalommal fordul felénk és önmaga felé is.

Épphogy felszereltem a gyerekemet a gyereknévkártyával és ezt veletek is megosztottam, mikor kezembe került egy szórólap, amelyet a postaládánkba dobtak be a héten.

Ez egy új szolgáltatást és mobiltelefonos alkalmazást hirdet, amellyel „megismerhetjük gyermekünk otthonon kívüli életét és tevékenységeit” és mindez „nem bizalmatlanság, hanem a biztonság a gyermekünk számára”. A szórólapon öt szuperboldog tinédzser áll egy-egy mobillal a kezükben és nem aggódó szülők például, mintha e mögött inkább az lenne az üzenet, hogy úgyis minden fiatalnak van telefonja, akár tehetünk is rá valamilyen nyomkövető alkalmazást, illetve „komplex műholdas megfigyelő rendszerrel” követhetjük őt.

A reklámanyag, hogy mindenképp megszólítsa a félelmeinket, a gyerekeltűnésekre, támadásokra, diszkóbalesetekre és az italba kevert drogokra is felhívja a figyelmet. Az ember már-már megörül, hogy ez egy lehetséges megoldás a veszély ellen… Mi? Az alkalmazás, amelyen látom, hogy hol és kikkel lóg a gyerekem? Ez megvédi őt? Majd odarohanok? Nem egyszerűbb, ha felhív, ha bajban van? Egyáltalán, aki tényleg bajba kerül, annak meghagyják a telefonját?

A felvetés tehát először elgondolkodtatott, igyekeztem jóhiszeműen végigvenni, hogy mikor praktikus, mikor életszerű ez az ötlet.

Például, ha a gyermekem elég kicsi, hogy magát azonosítsa, vagy pláne megvédje, ám ilyenkor még nem mászkál egyedül és főleg nincs mobilja.

Körülbelül a tízéves korosztályban már általános a mobiltelefon, de ez már jócskán az a kor amikor bízom a gyerekem önállóságában, bízom a döntéseiben, bízom a szavában és nem szerelem fel nyomkövetővel, pláne olyannal, ami épp azokat a tevékenységeit mutatja meg, amelyeket csak akkor tartoznak rám, ha ő maga elmeséli nekem!

Kezdtem felháborodni ezen a koncepción.

Pláne, ha már serdülő! Ha a gyerekem nem akarja, hogy tudjam, hol van, annak bizonyára oka van!

Egy esetet el tudok képzelni, például, ha a gyerekem maga kér, hogy kövessem nyomon az útját, mert például az új barátaival, vagy ismeretlen helyre megy szórakozni.

Mindent összevetve ez akkor is nettó bizalmatlanság, ha a szórólap erről engem lebeszélni igyekszik.

Bizalmatlanság abban, hogy a gyerekem őszinte velem.Bizalmatlanság a világban. Bizalmatlanság önmagamban.  

Vagyis ez a termék a szülők bizonytalanságára, szorongásaira és bűntudatára épít.

Szerintetek sikeres lesz?

A gyermekem apjának megvettem az augusztusi Interpress Magazint. Ebben Szendi Gábor tollából egy témánkba-vágó terjedelmes cikk olvasható „Boldogtalan szülők” címmel.

A neves szakember igen részletesen bemutatja, hogy a szinte mindenhatónak gondolt neveléssel, vagyis szülői hatásokkal szemben főleg a veleszületett adottságok, a testvérsorban betöltött helyünk és a családon kívüli hatások határozzák meg a személyiségünket és képességeinket. Például a fő személyiségjegyeinket – extraverzió, együttműködés, lelkiismeretesség, érzelmi stabilitás, intellektuális nyitottság – csaknem fele arányban a genetikai adottságok határozzák meg és csak hat százalékban számítanak a családi hatások. A cikk nemzetközi kutatási eredményekre hivatkozva kitér a nevelés intelligenciára való – létező, majd elenyésző – hatására, a testvérsorrend fontos szerepére például a vallási és politikai attitűdök, valamint a homoszexualitás terén; bemutatja, hogy az erkölcsi és szexuális „nevelés” hatása is eltörpül a családi berendezkedés – együtt, vagy különélő szülők – hatása mellett.

Akkor hátradőlhetünk? – kérdezi a szerző. Mi tehát a nevelés?

Szendi Gábor így zárja sorait: „…ne úgy képzeljük a gyermeknevelést, mint az anyag formázását, hanem inkább úgy mint egy fát nevelő kertész munkáját, aki azon szorgoskodik, hogy megadjon mindent a növekvő fának, az pedig nőjön, amerre nőnie kell. A szülő hatása 5-10 %: hogyha ez alapvető értékek átadását jelenti, akkor meghatározó lesz a gyermek fejlődésében. A nevelés nem más, mint együttélés illetve modellnyújtás.” (Szendi Gábor)

Tehát modellnyújtás, példamutatás. Ez az amivel leginkább hatni tudunk, útravalót adni abban az – ezek szerint – kevés, de annál fontosabb én-részben, amit a gyermekünk tőlünk visz magával. Abból, amit lát, hall, tapasztal, következtet.

Mi, – anyák és apák, akik a gyermek elsődleges környezetét jelentjük, – vagyunk számára az „első univerzum” melynek szabályait megtanulja, ellesi, megfigyeli. Látja, ahogy viselkedünk vele és egymással és hallja, amit mondunk neki és egymásnak. Amikor a kettő, a cselekedetek és a mondások nem passzolnak, esetleg ellentmondanak, abból is tanul: bizonyos kifejezések, szavak nem mindig jelentik ugyanazt, bizonyos cselekedetek más reakciót váltanak ki, ha apa, vagy a szomszéd, vagy a tanár néni csinálja és ha ő, a gyerek csinálja. Cselekedeteinkből tanul szeretni, tisztelni, megbecsülni, segíteni, tőlünk tanulja a kölcsönösséget, a megbízhatóságot, a tisztességet.

Haim Ginott ezt írja: „az udvariasságot minden körülmények között udvariasan kell tanítani.” Köszönni, megköszönni, elköszönni tipikus területe ennek. Sok elvárásoktól szorongó mama hamarabb kezdi noszogatni a gyermeket, hogy köszönjön, mintsem, hogy ő maga köszönne. Nemrég egy autó anyósüléséből láttam, ahogy egy fiatal apa és óvódáskorú fia mentek át a zebrán, és a kisfiú automatikusan felemelte a kezét felénk, autósok felé, hogy megköszönje, hogy megálltunk. A mozdulat a papa mozdulata volt, tőle látta és alkalmazta a kisfiú magától, bármilyen kényszerítés nélkül. Nagyon helyes jelenet volt.

A példamutatás nem jelenti, hogy mi sosem hibázhatunk, nem jelenti, hogy tökéletesnek kell lennünk, vagy valamilyennek kellene lennünk, amilyenek nem vagyunk.

Adele Faber és Elaine Mazlish szerzőpáros konkrét tanácsa így szól: „viselkedjünk úgy, ahogy szeretnénk, ha gyermekünk viselkedne. Mert ebből tanul a legtöbbet, mert így lehetünk hitelesek, mert így méltó szülőnek lenni, így lehet embernek maradni.