E fenti címmel jelent meg a napokban az alábbi írásom a Drót összművészeti és társadalomkritikai portálon, miután több internetes újság is beszámolt Kay Kuzma keresztény szellemiségű tanácsadó "Az első hét év" című könyvében olvasható, részletesen kifejtett nézeteiről a gyerekek megverésének szükségességéről és módszertanáról.

Dr Kuzma könyvét nem ismerem, ahogy most utánanéztem, három éve jelent meg és bolti forgalomban nem is kapható.

A gyerekét megütő szülő legtöbbször nem szakkönyvek, vagy szakemberek tanácsára teszi ezt, hanem indulatból, amit nem tud kontrollálni és általában, vagy hirtelen nem jut jobb nevelési, fegyelmezési mód az eszébe. Erre szoktuk azt mondani, hogy eszköztelen a szülő, mert sok esetben őt is – ritkán, vagy gyakran – megütötte a saját apja, vagy anyja.

Létezik olyan lélektani megközelítés, amely szerint, és elég sok családban, vallási nézetektől függetlenül, a fizikai büntetésnek megvan a maga helye a fegyelmezési eszköztárban. Ennek lényege, hogy a testi fájdalomtól való félelem megakadályozza a gyereket, hogy újra megtegye, amit nem szabad. Rövid távon hatékony módszer, csak a szülő és a gyerek közti szeretetteljes és bizalmi kapcsolat lehetősége elvész és a gyerek önbecsülése egy életre megsérül, tehát nem éri meg.

Aki ilyet tanácsol, vagy e szerint él, az egy tekintélyelvű családmodellt követ, amelyben a parancs és az engedelmesség határozza meg a légkört és a feltétlen hatalom a szülőé. A gyilkos parancsokat vakon teljesítő katonák nőttek fel ilyen légkörben a húszas években Németországban.

A gyerekek mindent a szüleiktől tanulnak, az önmagukhoz és a világhoz való hozzáállásuk a szülők velük való kapcsolatán múlik. A megütött gyerek azt tanulja meg: 1. ütni ér, 2. megüthető, ütésre érdemes ember vagyok. Majd az óvodába megérkeznek az agresszív és szorongó gyerekek, vérmérséklettől függően.

Milyen a jó büntetés? Amiből tanul a gyerek. Helyrehozási lehetőséget, önkontrollt, szeretetet. A szülő minta, példakép, hogyan kell viselkedni egy elszúrt helyzetben.

A gyereket megütő, megverő felnőtt, legtöbbször a saját indulatait éli ki gyengébb másikon, aminek semmilyen nevelési tanácshoz, fegyelmezési eszközhöz nincs köze, az színtiszta bántalmazás.

Épphogy felszereltem a gyerekemet a gyereknévkártyával és ezt veletek is megosztottam, mikor kezembe került egy szórólap, amelyet a postaládánkba dobtak be a héten.

Ez egy új szolgáltatást és mobiltelefonos alkalmazást hirdet, amellyel „megismerhetjük gyermekünk otthonon kívüli életét és tevékenységeit” és mindez „nem bizalmatlanság, hanem a biztonság a gyermekünk számára”. A szórólapon öt szuperboldog tinédzser áll egy-egy mobillal a kezükben és nem aggódó szülők például, mintha e mögött inkább az lenne az üzenet, hogy úgyis minden fiatalnak van telefonja, akár tehetünk is rá valamilyen nyomkövető alkalmazást, illetve „komplex műholdas megfigyelő rendszerrel” követhetjük őt.

A reklámanyag, hogy mindenképp megszólítsa a félelmeinket, a gyerekeltűnésekre, támadásokra, diszkóbalesetekre és az italba kevert drogokra is felhívja a figyelmet. Az ember már-már megörül, hogy ez egy lehetséges megoldás a veszély ellen… Mi? Az alkalmazás, amelyen látom, hogy hol és kikkel lóg a gyerekem? Ez megvédi őt? Majd odarohanok? Nem egyszerűbb, ha felhív, ha bajban van? Egyáltalán, aki tényleg bajba kerül, annak meghagyják a telefonját?

A felvetés tehát először elgondolkodtatott, igyekeztem jóhiszeműen végigvenni, hogy mikor praktikus, mikor életszerű ez az ötlet.

Például, ha a gyermekem elég kicsi, hogy magát azonosítsa, vagy pláne megvédje, ám ilyenkor még nem mászkál egyedül és főleg nincs mobilja.

Körülbelül a tízéves korosztályban már általános a mobiltelefon, de ez már jócskán az a kor amikor bízom a gyerekem önállóságában, bízom a döntéseiben, bízom a szavában és nem szerelem fel nyomkövetővel, pláne olyannal, ami épp azokat a tevékenységeit mutatja meg, amelyeket csak akkor tartoznak rám, ha ő maga elmeséli nekem!

Kezdtem felháborodni ezen a koncepción.

Pláne, ha már serdülő! Ha a gyerekem nem akarja, hogy tudjam, hol van, annak bizonyára oka van!

Egy esetet el tudok képzelni, például, ha a gyerekem maga kér, hogy kövessem nyomon az útját, mert például az új barátaival, vagy ismeretlen helyre megy szórakozni.

Mindent összevetve ez akkor is nettó bizalmatlanság, ha a szórólap erről engem lebeszélni igyekszik.

Bizalmatlanság abban, hogy a gyerekem őszinte velem.Bizalmatlanság a világban. Bizalmatlanság önmagamban.  

Vagyis ez a termék a szülők bizonytalanságára, szorongásaira és bűntudatára épít.

Szerintetek sikeres lesz?