Legtöbbször állatokkal játszunk, de
van, hogy testrészekkel, emberekkel, vagy mesefigurákkal. Kezdetben
amikor a gyerek megakad, lehet mondani, hogy kérdezd azt hogy...,
aztán már ő kérdezi, hogy mit kérdezzen, aztán rájön az izére
és okosakat kérdez magától is. Mi négy és öt éves kora közt
kezdtük spontán, főleg mert én szeretek ilyet játszani és
kipróbáltam a gyerekkel.
Amellett, hogy az ovis barkóba roppant
szórakoztató, a gyereknek és felnőttnek is láthatatlan, ám
annál fontosabb hozadékkal bír: egymás elméjében teszünk
látogatást. Találd ki mire gondolok! Találd ki mi van a fejemben!
A gyerek elindul egy gondolatmeneten, és kérdezget, keresi az utat
a megoldáshoz. Ezen „követi” a felnőtt, úgy hogy egy lépéssel
előtte jár, hisz – nehézségtől függően – kérdéseket
„súg”, segíti a gyereket. A felnőtt kettős tudattal játszik:
egyszerre gyerek és felnőtt, egyszerre tartunk a gyerekkel és
járunk előtte.
Például az anya az apára gondol.
- Gondoltam, ember.- Itt lakik?
- Igen.
- Gyerek vagy felnőtt?
- Felnőtt.
- Fiú vagy lány?
- Fiú.
- Ááááááá, ez könnyűűűűű!! - kiáltja megdicsőülten és vidáman, amennyiben más felnőtt férfi nem lakik ott. - Apaaaaaaaa!
A játék az elejétől a végéig
élvezetes, a kitalálás folyamata is izgalmas, aztán a rájövés
igazi közös öröm. Mindez egy-két percig tart, ha bonyolódik a
feladvány akkor talán tovább.
Amikor a gyerek az, aki gondol, a
helyzet fokozódik, mert az ő rendszerében még nem evidens, hogy
ha az állatnak két lába van, akkor minden bizonnyal csőre is van
meg szárnya, vagy nála ha egy állatnak a szőre nem hosszú, akkor
az bőr, illetve négylábú állatoknak „elől kettő és hátul
kettő lába” van, többízben leszámolva fejben a kigondolt állat
lábait.
Nálunk például az elefánt egyik
azonosítója (amellett, hogy hossszzzzúúúú ormánya van), hogy
„van kicsinye” mert az állatkertben tavaly láttuk a kis Ashát,
az elefántkölyköt (aki csecsemőként akkora magas volt, mint a
gyerek négyévesen).
Egyik emlékezetes és megizzasztó
feladvány a lányommal úgy hangzott, hogy állat, fehér, két lába
van, nincs szárnya, nem is tud repülni. Ezen az abszurditáson
eléggé elakadtam, mikor megkérdeztem mi a kedvenc étele, ami
felfedte a rejtélyt: a répa! :)
Vagyis az összehangolódás,
együtt-játszás része, hogy tudjuk vagy sejtjük, hogy milyen
ismereti vannak a gyereknek, illetve elfogadjuk, ha azt válaszolja,
hogy „nem tudom”, például, hogy az adott állat hol él, hogyan
szaporodik, mivel táplálkozik. A dolgok, élőlények mérete is
egyszerűvé redukálódik, minden lehet kicsi, közepes vagy nagy.
Esetleg icipici, vagy böhömnagy...
A játékba beépülnek a gyerek
természetes, hétköznapi tapasztalatai, például az állatkertben
látott állatokról, a saját állatainkról, a kert növényeiről,
mesék szereplőiről, a család tagjairól, az óvodás társakról...
Valamint beépülnek olyan implicit tartalmak, hogy valami egy
bizonyos, konkrét, (állat, fa, tárgy pl a szomszéd kutyája,
Bodri, vagy Anya pöttyös kávéscsészéje) vagy általános
kategória, pl zsiráf, medve, fóka... (Ez utóbbi nálunk úgy
hangzik el kérdésként, hogy „Az állatkertből ismerjük?”)
Szintén a sorok közti tapasztalat, hogy például az ismerőseinket
honnan ismerjük, hol laknak, jártunk-e náluk, ők jártak-e
nálunk... Megannyi aktiválódó ismeret, tudás, tapasztalat!
Példa: A gyerek a szilvafára gondol,
az elején tisztázzuk, hogy „fa”.
- Van a kertben?- Igen.
- Ehető a termése?
- Igen.
- Te szereted?
- Igen.
- A termése piros?
- Nem.
- Fekete?
- Nem.- Lila?
- Igen.
- Rákérdezhetek?! Szilvafa???!!
- Igennnn!
A továbbfejlesztett és háromszemélyes
verzióban a gyerek kigondol valamit, azt megsúgja az egyik
felnőttnek és a másik felnőtt azt kitalálja. Ekkor a gyerek
passzív néző-hallgató: figyeli, hogy a felnőttek hogyan találják
ki az ő feladványát!
Az óvodások sajátossága, hogy
szeretik az ismétlődéseket, ebben is megnyilvánul: a gyerek
szívesen lejátssza ugyanazt a feladványt többször, nem unja, sőt
az ismétlődés örömet okoz, biztonságot, ismerősséget jelent.
A másik gondolatának a kitalálása
egy másik óvodás jellegzetességnek az omnipotencia érzésnek,
mindenhatóság illúziójának is természetes teret ad.
Végezetül a fontos szabály: a játék
nem szólhat a gyerek kinevetéséről, kioktatásáról, vagyis
megalázásáról. A játék szerves része, hogy butaságot is ér,
(sőt kell) kérdezni, egyfelől a folyamat sajátossága miatt, hisz
a „rossz” tipp is a megoldás felé terel, másfelől a gyerek
korlátozott ismeretei természetesek, ezeket, emiatt kinevetni
tilos! Aki nem tud kellő tisztelettel játszani, az ne is
próbálkozzon inkább.
(Feltételezhető, hogy az a felnőtt,
aki nem szeret barkóbázni, annak egyfelől nehezére eshet ez a
mentális kirándulás, a másik gondolatmenetének a letapogatása,
másfelől régi, akár elfeledett kigúnyolások, megszégyenítések
emlékét idézheti...)
Összefoglalva a játék leírása:
(didaktikusan:)
Kitalálós-játék
(Barkóba az óvódással)
Minimum részvevők: egy gyerek, egy
felnőtt
Menete: az egyik kigondol valamit, a
másik kérdésekkel megpróbálja kitalálni
Specialitások, szabályok:
Csak olyanra lehet gondolni, amit a
gyerek ismer
A gyereknek lehet segíteni, hogy mit
kérdezzen
A gyerek kérdezhet kiegészítendő
(=nem-eldöntendő)
módon
A gyereket tilos kinevetni és
kioktatni
Ha kipróbáltátok, írjátok meg a
tapasztalataitokat: nálatok hogy ment??