Dargay András és fia a Terápia c. sorozatban
Jobban értik-e a szülői mesterséget akik hivatás-szerűen foglalkoznak a gyerekek érzelmi világával? Jobban bánnak-e a saját gyermekeikkel, mint mások, vagy épp rosszabbul? - E kérdést feszegeti nyolc angol/amerikai gyermekpszichológus Haim Ginott Szülők és gyermekek című könyvének amerikai kiadásában.

Haim Ginott könyve az egyik kedvencem, (ahogy itt már írtam róla) ezért megkértem az Angliában élő unokatesómat, hogy szerezze meg nekem az angol nyelvű kiadást, hogy így is fejlesszem a nyelvtudásom. Dávid megvette ajándékba és elhozta nekem, amiért nagyon hálás vagyok ezúton is. E kiadás mellékletében találtam egy beszélgetést, amelyben nyolc gyerekekkel foglalkozó terapeuta vitatja meg ezt a kérdést. A beszélgetőtársak neve szerintem fiktív, beazonosíthatatlanok, illetve az a benyomásom, hogy férfiak, /apák / bár ez sem derül ki nyilvánvalóan.

Mivel ez egy izgalmas kérdés és a beszélgetés érdekes, lefordítottam és két részletben itt közlöm. A fordítási megtorpanásaimból szintén Dáv segített ki, köszi itt is. Elöljáróban annyit, hogy nem jobb szülők másoknál a gyerekpszichológusok, de nem is rosszabbak, és nem ez a fő kérdés igazán...

Az eredeti cikk:
How Child Psychotherapists Deal with Their Own Children IN Dr Haim Ginott Beetween Parent and Child - revised and updated by dr Alice Ginott & dr H. Wallace Goddard; Three Rivers Press, New York, 2003; Appendix B p215-p220


Hogyan bánnak a gyermekterapeuták a saját gyerekeikkel?


Mint szülő és gyermekpszichológus, gyakran megkérdeznek, hogy a szakmai tapasztalataim segítséget jelentenek-e a saját gyerekeim nevelésében. Jobb szülők-e a gyermekterapeuták mint a pszichológiai képzettség nélküli szülők? Gyakran elhangzó kérdés és a válasz nem nyilvánvaló. Egy csoport pszichológus és gyerekterapeuta összeült, hogy megvitassa ezt a érzékeny témát.

Dr. Adams: A közvélemény szerint a mentálhigiénés szakemberek jobb szülők, hiszen ha ők nem tudják a tudásukat és tapasztalataikat hasznosítani a gyereknevelésben, akkor miben reménykedhetnek a laikus szülők?
Dr. Bruce: Másrészről ugyanez a társadalom viccelődik a zavarodott, furcsa pszichológus-gyerekeken...
Dr. Chambers: Kérdés, hogy a szakmai kompetencia lehet-e személyre szóló? A pszichológiai alapelveket és tudást le lehet fordítani gyereknevelési praktikákra?
Dr. David: Vannak kétségeim. Megértő és toleráns vagyok a gyermek-pácienseimmel, de könnyen elveszítem a türelmem a saját gyerekeimmel. Dühbe gurulok, kiabálok, veszekszem és sértegetek – mint egy szülő...
Dr. Field: Egy előadáson egyszer azt mondtad, hogy a szülő-gyermek kapcsolatot az általános szülői attitűd határozza meg, és nem a konkrét nevelési eszközök. Tudom, hogy neked csodálatos a hozzáállásod a gyermekeidhez. Tehát hogy van az, hogy hétköznapokban mégis megnehezíted az életüket?
Dr. David: Nem tudok objektív lenni a gyerekeimmel, spontán vagyok, nem használok semmilyen tudatos technikát.
Dr. Adams: Miért probléma olyan módszereket alkalmaznod a saját gyermekeiden, amelyek hasznosnak bizonyultak fiatal pácienseidnél?!
Dr. David: Ez így nagyon manipulatívnak és hiányosnak tűnik.. 
Dr. Green: A világ tele van zavarodott, érzelmileg sérült felnőttekkel, akik gyerekként a „spontán bánásmódban” részesültek. Ami a szülők szívén az a száján... és a szájuk gorombaságokat és sértéseket köptek.
Dr. David: Úgy érted a spontaneitás ellen vagy a gyerekeidnél?
Dr. Green: Nem teljesen. Az impulzív színjáték ellen vagyok inkább. Abban nincs semmi rossz, ha a szülők megvizsgálják a természetes reakcióikat a gyerekeik felé, és megtanulják elválasztani a búzát a pelyvától, vagyis, hogy mi segít, és mi árt.
Dr. David: Azt mondod, hogy a némely spontán reakciónk káros lehet a gyerekeinkre nézve? Igazad lehet. Még provokáció ellenére sem történhetne meg velem, hogy sértő neveken szólítsam fiatal pácienseimet, ellenben megteszem a saját fiammal.
Dr. Ivy: Én szintén. Amikor az egyik gyermek-páciensem véletlenül kiöntötte a piros festéket a rendelőben, én pontosan tudtam hogyan válaszoljak: „Oh, a festék kifolyt. Rongyra van szükségünk és itt egy kis víz, tessék...” Ez volt a spontán, automatikus megjegyzésem. Nem volt tervezett, se véletlen; a terápiás rutinom mondatta velem.
Dr. Bruce: Tegyük fel, hogy a fiad véletlenül kiönti a festéket a otthon szőnyegen – mit tennél?
Dr. Ivy: Ne is kérdezd! Persze, ez az aktuális hangulatomtól is függ, de hibáztatnám és megszégyeníteném: „Nézd mit tettél! Ügyetlen vagy! Hányszor megmondtam, hogy óvatos legyél!” Belátom, hogy milyen körültekintő vagyok a pácienseimmel és milyen romboló tudok néha lenni a fiammal... A pillanat hevében, nem alkalmazom a képzettségemet a saját fiammal.
Dr. Adams: Egy kiváló mester egyszer azt mondta: „Tanulj módszereket, majd felejtsd el őket!” Ez minden kiváló technikára igaz és ránk is vonatkozik.
Dr. Bruce: Ahogy a sebész nem operálhatja a családtagjait, úgy a pszichiáter sem lehet a saját gyerekei terapeutája. Nem veszélyes, ha a saját gyereked terapeutájává válsz, nem a szülőjévé?
Dr. Adams: Nem teljesen ugyanaz. A gyermek pácienseimmel a legjobb tudásom szerint dolgozom, vagyis teljes időben értelmezem a tudattalan folyamatokat. Amikor a saját gyerekeimmel vagyok, akkor nem értelmezek és diagnosztizálok, játszva a pszichológust. De az érzékeny, könyörületes, és emberi hozzáállásom nem különbözik otthon és a rendelőben.
Dr. Field: Én szintén találtam megfeleléseket az orvosi és pszichiátriai tanulmányaimból a saját életemre. Amikor a fiam eltörte a karját, nem ájultam el a látványtól, hogy a csont átdöfte a bőrét. Elsősegélyben részesítettem fizikailag és érzelmileg is, miáltal ő könnyebben küzdhetett meg a saját fájdalmával és rémületével és az én érzéseimmel nem kellett törődnie.


.../az első rész vége/... 

Mit gondoltok?!