Miért éppen kommunikáció?


„A kedves és figyelmes élet művészetét nem lehet senkinek sem a fejébe verni gőzkalapáccsal.”  Haim Ginott

Az, hogy a kommunikáció átszövi az életünk, lassan úgy válik közhellyé, hogy elvész mögüle a valódi tartalom és hamarabb jutnak eszünkbe a különböző telekommunikációs eszközök, az újságok, a rádió, a tévé vagy az internet és az óriásplakátok. Tévút ez, bár jobban ki van világítva, hangosabb, látványosabb, - de ezeket a felületeket és csatornákat mások által összeválogatott, megszerkesztett, megkoreografált, megírt, pontos dramaturgiát követő tartalmak, műsorok, írások, beszédek töltik meg.
A kommunikáció amire én rácsodálkozom éppen, az mindaz, ami a konkrét tartalmakon túl van, az, hogy mi van a „sorok közt”, hogy amit mondani szándékozom, azt hogyan mondom és miért, tudom-e máshogy is mondani, hogyan érti akinek mondom és azt érti-e, amit szerettem volna közölni.
A kommunikáció több annál, ki mit mond a családi vacsorán. Kommunikáció mindaz, hogy ki hol ül, mennyit néznek egymásra, hogyan szólítják meg egymást, hogyan mondják, amit mondanak, ki mennyit beszél. Vagyis az egész helyzet, kontextus, minden látható és nem látható részletével együtt kommunikáció; kommunikál, tájékoztat. Többlet jelentése van hangulatokról, kapcsolódásokról, viszonyulásokról, és talán arról is ki mennyire (volt) éhes.Kommunikáció a KRESZ és az abban való részvétel, akár autósként, gyalogosként, kerékpárosként, vagy buszvezetőként, kommunikáció, ahogy a mama a csecsemőjére néz és ahogy a karjába veszi, és kommunikáció, ahogy a beszélni még nem tudó gyerekek végül is eldöntik melyikük játsszon a mozdonnyal.
Kommunikálunk – jelzünk – a testünkkel, a test-tartásunkkal, a ruháinkkal, az arckifejezésünkkel, a cselekedeteinkkel és a szavainkkal.

Hogy a témámhoz megérkezzek: a gyermeknevelés is kommunikáció. Az, hogy milyen társadalmi lénnyé formálom, szocializálom a gyermekemet – nagyjából ez a nevelés – az kommunikációs kérdés. Mindaz, ahogy feléje fordulok, ahogy vele vagyok, viselkedem, beszélek, érzek – az hat rá, formálja őt, tanul belőle, tapasztal, nevelődik.
Ha azt gondolom, hogy tisztelem a gyermekemet és ezt – mondjuk – mondom is, ez még nem kommunikáció. Ha aztán rángatom, lassú csigának nevezem, kinevetem, a szavába vágok és ne-adj-isten megütöm, akkor ez már kommunikáció – arról, hogy voltaképpen nemigaz, hogy tisztelem a gyermekemet, jól hangzik, de nem igaz. Hazugság, ha erősebben fogalmazok.
Nem lehet büntetlenül akármit mondani a házastársunknak/szerelmünknek sem, nem hogy a gyermeknek, aki készségesen elhiszi, amit mondunk. Nem érti ő az élt, a gúnyt, még a viccet sem nagyon. Ezért a tiszteletlen, bántó gesztusok, szavak, tettek mély, láthatatlan, nehezen, vagy soha nem gyógyuló sebet okoznak.
Megszületésével a gyermekem megtisztelt önmagával, én azzal tudom őt tisztelni, ha teljes figyelmemmel felé fordulok, (ha nem is megy mindig, de rendszeresen). Kifejezi a tiszteletemet, ha türelmes vagyok azzal, hogy ő lassúbb, ügyetlenebb, szétszórtabb; ha megbízom benne, hogy nem töri össze se magát a játszótéren, se a tányért terítésnél; ha bevonom őt az őt (is) érintő családi vagy hétköznapi döntésekbe; ha észreveszem, hogy elrámolta a játékait, ha nem árasztom el a kérdéseimmel, de éreztetem, hogy mindig számíthat rám, érzelmileg elérhető vagyok számára. 
Mit gondoltok?