Anyák napjára idén először kaptam virágot a kislányomtól, de olyan lelkes volt, hogy legalább háromszor átadta. Eleinte zavarba jöttem, hogy ugyan hisz, mindennap ajándék, hogy a kislányom vagy, aztán leesett, hogy az is lehet ajándék, hogy én az anyukája vagyok. Igen, voltaképp, minden méltó emberi kapcsolat ajándék.

Mitől különleges anyának lenni?

Erre bizonyára van egy sor biológiai jellegű válasz, ami többek közt a hormonháztartással, meg az ösztönökkel kapcsolatos, de van jópár lélektani vonatkozása, már ha egyáltalán e kettőt külön lehet választani. Mert például a szülés utáni napokban, hetekben az az anyai ráhangolódás, ami lezajlik az újdonsült édesanya és az újszülött közt, az egyszerre biológiai és lelki folyamat, vagy ahogy később, mikor egy év körüli a gyermekünk, szintén megfigyelhető, egy olyan öntudatlan összehangolódás, amikor a mamák átveszik a gyerekük hangadásainak, vagy testmozgásának a ritmusát és azt némi eltéréssel visszajátsszuk a gyereknek. Ezt meg is figyelhetitek magatokon, akinek ilyen, fél – másfél év körüli picije van. Például, hogy kopácsol a gyerek a fakockával, és te abban a ritmusban hívod ebédelni, ahogy ő kopácsol, vagy a fejedet mozgatod ebben a ritmusban, vagy a lábaddal dobolsz. A lényeg az öntudatlan kapcsolódás.

Ezek szerintem különleges jelenségek, de nem ezek miatt különleges anyának lenni. Hanem amiatt a megismételhetetlenség miatt, ahogy a gyermekünk kapcsolódik hozzánk, minden gyermekünk, legyen bármennyi. 

A gyermek univerzumában az anya áll a középpontban, egy darabig olyannyira, hogy az sem evidens az újszülöttnek, hogy ő és az anyukája különállóak, nem egyek. Ez az univerzumközepén-valóság igazán hízelgő, mámorító pozíció. A hangunktól a síró baba megnyugszik, dúdolásunktól megvigasztalódik, nem számít a tiszta hangzás. Puszinktól fájó sebek meggyógyulnak, szomorú szemek felderülnek. Közelségünk biztonságot ad, hiányunk megbetegít. A kisgyermeknek nem számít, ha rosszul főzünk, ha szagos a leheletünk, ha rondák vagyunk,ha rosszul hangsúlyozzuk a mesét, ha nem értünk a DVD lejátszóhoz. A gyermekünk számára tökéletesek vagyunk – ez az a teljes elfogadás, amit javasolnak a cikkek a szülőknek és szerelmeseknek. 

Voltaképp ezt a végtelen bizalmat és ránkhagyatkozást adjuk vissza saját odafordulásunkkal, türelmünkkel, gyengédségünkkel. A gyermekeink tesznek anyává minket és ők miáltalunk tanulnak meg nevet adni a világ dolgainak, mi adjuk az értelmezési keretet, hogy milyen ez a világ. Félelmetes, vagy biztonságos, örömteli, vagy hiányos... 

Te mit gondolsz?